Helén
9 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Eredmények

Karácsony Gergely

Ellenzéki Összefogás
50.86%

Tarlós István

FIDESZ-KDNP
44.1%

Szabadság téri emlékmű: nem hevertük ki, hogy elvesztettük a II. világháborút

2014.04.14. 12:23
György Péter szerint a német megszállás emlékműve körül elszabaduló indulatok, a hiszti szükségszerű, de sehova nem vezet. Az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója úgy véli, egy közös emlékműhöz konszenzusminimum kell, az pedig nincs katartikus élmények nélkül. Interjú.

Hónapok óta folyik a vita a Szabadság téri emlékműről, és az ügy mostanra a polgári engedetlenségig fokozódott. Érdemes ilyen szinten foglalkozni egy emlékművel?

Egyrészt egyetértek az LMP elnökével, amikor egy tévés beszélgetésben azt mondta, hogy túldimenzionáljuk ezt az ügyet. Persze a válaszának akkor már semmi értelme nem volt, hiszen a kérdés rég túl volt dimenzionálva, tehát nem lehet azt mondani, hogy akkor ezt ne tegyük.

Ha lenne a magyar politikának jövőképe, akkor lehetne az ilyen helyzeteket kezelni. A szocialista párt 8 évig volt uralmon úgy, hogy sem a múltról, sem a jövőről semmilyen elképzeléssel nem rendelkezett. A "prezentizmusnak", a folyamatos jelen időnek az állapotában létezett az ország. A Fidesz 2010-ben azt a fordulatot hajtotta végre, hogy egy technológiai kormányzásból történelmi dimenziót adott. Visszamentek a történelemben, kiléptek abból, hogy a kérdések technikaiak. Megértették, hogy ugyanannyira szimbolikusak is. Ennek a fejezetnek a része, ami most történik.

Az események világosan szerepelnek a történelemkönyvekben. Meglepő, hogy mégis ilyen érzelmi viharokat okozhatnak hetvenéves történelmi ügyek.

A történelemtudomány olyan, mint a klasszikus orvoslás, ahol te csak mint test vagy jelen. Nyomkodnak, és gyógymódot ajánlanak neked. Lényegében tehát uralkodnak rajta. Bizonyos szempontból így működnek a történészek is. Megmondják, mikor mi volt, és kész.

Ezzel párhuzamosan azonban létezik a köztörténet, a történelem nyilvános használata. Ez heves reakció a történészek hozzáállására. Az emberek azt mondják: „Nehogy nekem egyetlen módon lehessen kifejezne, a saját érzéseimet, ahogy az iskolában tanították.” Nem javasolhatja valakinek, hogy ne mondja azt, hogy „adjátok vissza a hegyeimet”. Az emlékezetpolitika nem egyetemi katedrákról eldönthető dolog, ebbe mindenki beleszól, hiszen mindenki magyar.

Ez azt is jelenti, ha egy ember vagy egy társadalom a saját múltjáról gondolkodik, akkor szükségszerű, hogy ilyen összecsapások legyenek? Hiszen ahogy mondja, mindenkinek megvan a maga narratívája.

Abszolút. A franciák egymásnak mentek a francia forradalom 200. évfordulóján. Ne gondolja, hogy Amerikában az észak és dél háborújának kérdésében teljes az egyetértés. Csak ezeket a kérdéseket, vitákat ott nem keverik össze a közjoggal. Az amerikai alkotmány rendíthetetlenül áll.

Mégis úgy tűnik, hogy ezekben az országokban történelmi ügyek körül nincs ekkora hisztéria.

Mert ott létezik egy világos konszenzus a modernitás kérdésében. Ez az Európai Unióban például nagyon egyszerű: hogy a nácizmustól való megszabadulás a mai Európa alapja. Ez olyan evidencia, hogy ehhez senki nem nyúl hozzá.

Mi nehéz helyzetben vagyunk a második világháborúval kapcsolatban. Nagyon nehéz azzal együtt élni egy nemzetnek, hogy vesztett. A veszteség iszonyatosan nagy volt, a felelősség rettenetes. Ráadásul nincs benne a katarzis lehetősége. A közemlékezetben ugyanis mindig szükség van egy katartikus mozzanatra. A magyar történelem és főleg a második világháború történelme nem nagyon kínál katartikus pillanatokat.

Most azt csináljuk, amit az osztrákok húsz éve: megpróbáljuk kikerülni a saját felelősségünket. Ennek az emlékműnek az a nagy baja, hogy felmenti a magyarokat a felelősség alól. Csendesen mondanám, hogy ilyen alapon a Biszku-per sem áll meg, hiszen ha mi megszállás alatt voltunk, akkor kérdéses, hogy ki a bűnös. Ennek az ügynek tehát beláthatatlan következményei lehetnek. Ahogy a kordonbontásnak is.

A németek még nálunk is vesztesebbek voltak, de mintha nekik sikerült volna szembenézni a kérdéssel.

Mert ezt a kérdést a németek nem úszhatták meg. Nem mondhatták, hogy valaki más csinálta. Nem foghatták rá senkire. 20-25 évükbe telt, és végig demokratikus viszonyok közt kezelhették a problémát.

Szükségszerű, hogy ezek a viták ennyire magas hőfokúak legyenek?

Az emlékezetpolitika nem racionális. Érthető, hogy mindenki magas hőfokon vesz részt a megvitatásában, hiszen mindenki a saját identitását látja benne. Fontos, hogy a traumáktól való megszabadulásnak a hisztéria tünete, de nem megoldása.

Egyáltalán, kinek van szüksége emlékművekre? A politikának vagy az embereknek?

A politikának. A Szabadság tér szimbolikus tér a globális média és a politikai elit számára, de olyan nagy jelentőséggel Budapest határain kívül nem bír. Nem jellemző, hogy valaki eljön Budapestre, és éppen a Szabadság térre megy ki, hogy megnézze, hogyan van összerakva a tér ikonográfiai programja Ronald Reagantől Horthy Miklósig.

Ugyanakkor a szimbolikus tereknek jelentőségük van. Az emlékezetpolitikának az a lényege, hogy létrehozzon egy nemzeti konszenzusminimumot, a Szabadság téri emlékmű viszont éppen széjjelveri azt.

Tehát az a politika vethetne véget ennek a hisztériának, ami kijelenti: mi nem foglalkozunk emlékezetpolitikával, nem állítunk emlékműveket, hiszen erre valójában nem az embereknek van szükségük. Mi kormányzunk.

Ezek voltak a szocialisták, ez volt a prezentizmus, és nézze, hova vezetett.

Amennyiben ide vezet a kérdés elhanyagolása, akkor mégis szükségük lehet az embereknek emlékművekre.

Nem lehet erőszakosan megértetni a magyarokkal, hogy a történelmünk traumatikus történelem. Egyetlen dolog működik: a katarzis, és az emlékmű nem jó eszköze a katarzisnak. Hideg médium. A színház, a mozi, a személyes emlékezetpolitika a jó módszerek. Azok az emlékezetpolitikai megoldások működnek, amik téged személyesen involválnak.

A Facebookon van A Holokauszt és a családom csoport. Az egy forró médium. Sok ezer ember csatlakozott hozzá, leírták a saját történetüket, mindenki elolvashatja. A sárga csillagos házak ugyanilyenek. Ezekről a kérdésekről amúgy nem beszélnénk, de így az ott lakók számára szinte kikerülhetetlen.

Fontosak a művészeti megközelítések is. Például amit a Káva színház csinál a romagyilkosságok feldolgozásáról. De ilyen lépés volt, amikor Fábry Zoltán a hatvanas években leforgatta az Utószezon című filmet, amelyben megjelenik a Páger Antal, akiről sok százezer ember tudta, hogy hogyan tűnt el, és miért jött haza (a népszerű és sikeres színész részt vett a nyilas propagandában, 1944-ben elmenekült, 1956-ban tért haza Argentínából, és ismét ünnepelt színész lett). Az a film például egy katartikus mozzanat. Eljátsszák, hogy mit csináltak 44-ben. A művészet képes szimbolikus gesztusokat tenni. A katarzis az, ami közösséget teremt, és semmi más. Az emlékmű elkerülhetetlen, de ezeket nem helyettesítheti.

Nem lehet, hogy a Szabadság téri emlékmű a jobboldali megközelítés számára készül, azzal a gondolattal, hogy majd a baloldaliak is megcsinálják a magukét? Végül is valami hasonló történt az 56-os emlékművekkel. 2006-ban két forradalmi emlékhelyet is avattak.

Ez botrány. 2006-ban nem lett volna szabad anélkül dönteni az emlékműről, hogy le nem ülnek az 56-osokkal. Ők megszenvedték azt az időszakot, és ugyanolyan joguk lett volna beleszólni, mint a holokauszttúlélőknek ebbe. Ezek az emberek gyászolni akarnak. Meghaltak az embereik, meghalt a családtagjuk, börtönben ültek. És az az emlékmű ott, az 56-osok terén egy felső középosztálybeli, értelmiségi, hideg emlékmű. Látható, mit tettek válaszul: olyan emlékművet állítottak fel, amitől a katarzist remélték. A Duna-parti emlékmű végül hatástalan lett, nem vált emlékhellyé. De a cél az volt, hogy felemelje a szívüket.

56-os emlékmű a Műegyetemnél
56-os emlékmű a Műegyetemnél
Fotó: Kornel2009 / panoramio.com

Lehet jó emlékműveket csinálni úgy, hogy nincs konszenzus?

A történelem elszenvedői és a történelem csinálói között kell valamilyen konszenzus, mert különben nem lehet nemzeti történelmet csinálni. Az emlékműállítás része a vita, mert akkor van esélyed a katarzisra. Vita nélkül, két perc alatt lenyomni egy német megszállási emlékmű szintű dolgot, az ellenkezik mindazzal, amire az emlékezetpolitika való. Hogy a katarzisban az emberek összerázódjanak.