Erzsébet
1 °C
4 °C

Trianon már csak Magyarországon fontos

2014.06.04. 23:01 Módosítva: 2014-06-05 10:58:13
Június 4. a Nemzeti Összetartozás Napja. Az emléknap az eredetileg a Jobbik által felkarolt és terjesztett Trianon-kultuszt iskolai ünnepségekkel és hungarikumokkal banalizálja (tényleg, mi lett a nagy barackfával?), de Trianon ettől még traumatikus gyászünnep marad. Nem spontán már ez a fájdalom és a határontúli magyarok is csak kellékként szolgálnak hozzá: magunkról szól, hétköznapi frusztrációk visszhangoznak benne, az autómatricák és a nem, nem, sohás pólók virtuális Nagy-Magyarországa saját csonkaságunk szimbóluma.

Néhány éve az egyik legintaktabbnak ismert moldvai csángó faluban keveredtem kínos helyzetbe. Egy magyarországi ezoterikus nemzetmentő oktatta a vendég kedvéért népviseletbe bújt helyieket magyarságról, kitartásról, Kárpát-tudatról és legfőképpen a spirituális energiákat lefedő bádogtetejű román templomok veszélyeiről. Nem volt nagy foganatja, az udvarias hümmögés volt a legtöbb, amit kaphatott.

Gyimesből ruccantunk át, éppen akkor volt ott a rendes évi egyhetes táncház-fesztivál, magyarországi, ausztráliai, amerikai magyarok tanulták a lépéseket, a cigány ütőgardonos Rózsika vezetésével hajnalig tartottak a bulik – annak is nagyon bejött, aki hozzám hasonlóan nem tud táncolni. A népzenén kívül sok vendég valószínűleg azért volt ott, hogy saját élményt szerezzen a nemzeti összetartozásról, miközben nemes cél érdekében csipegethet a turistáknak adagolt egzotikumból.

Vannak „urbánus” barátaim, akik szívesen mennek Székelyföldre, de gondot okoz nekik az a politikai ballaszt, amit az Erdély-mítosz jelent. Ők ugyanúgy csak Wass Alberten keresztül tudnak viszonyulni ehhez az egész komplexumhoz, mint a jobboldali legendásítók. Nekik a kettős állampolgárság elbukott népszavazásán sem volt nagy gond nemmel szavazni: bár nem vették természetesen túl komolyan a Gyurcsány vízióiban szereplő 23 millió román vendégmunkást, nem akartak bedőlni a Magyarok Világszövetsége által gründolt politikai játszmának. Ezzel viszont a „külhoniakat” ugyanúgy a magyarországi politikai logika keretében tudták csak elhelyezni, mint amazok. A magyar bal- és jobboldal számára ezek az itt lerománozott, ott meg skanzenbe zárt figurák csak ideológiai díszletek.

A közelmúltban jelent meg Feischmidt Margit Nemzet a mindennapokban – Az újnacionalizmus populáris kultúrája című könyve, benne a jobboldali radikalizmus és a mai Trianon-kultuszok elemzéseivel. Bár a Kolozsvárról elszármazott szerző nem moralizálni, hanem megérteni akar, műve értelemszerűen vitákat váltana ki, ha olvasnák a leginkább érintettek. Némi zavart talán csak éppen erdélyisége keltene, hiszen a pesti politikai szlengben csak „hatumaként” emlegetett határontúliaktól a fő elvárás, hogy drámai pózba fagyva álljanak a vártán és ne arról okoskodjanak, hogy mit jelentenek ők a határnak ezen az oldalán. Ehhez képest Feischmidt azt is megmutatja, hogy Trianonnak igazából nincs jelentősége mondjuk a mai kolozsvári magyar emlékezetben.

Talpaink egymásra lépnek

Miközben „odaát” sokaknak fájó lehet az arroganciával vegyes balos érdektelenség, a trianonozó pesti beszéd pedig komikusan hat, Magyarországon tobzódik a trianonozás. Régen voltak a kilencvenes évek, amikor az egész kérdés nagyjából politikai tabu alá tartozott és például az akkori Fidesz az akkori Orbánnal az élen tüntetőleg kivonult a plenáris ülésről, amikor az Országgyűlés Szabad György kezdeményezésére egyperces fejhajtással emlékezett meg a párizsi békeszerződés kényszerű aláírásáról.

2010-ben a kétharmados Fidesz-többség egyik első döntésével úgy határozott, hogy a trianoni évforduló ezentúl a Nemzeti Összetartozás Napja legyen. Az MSZP akkor nemmel szavazott, de ma már a baloldali ellenzék retorikája is messze van a románokkal való riogatástól, még a kettős állampolgárság, sőt, a szavazati jog kiterjesztése elleni hangok is elhalkultak. Ezt a fejleményt a jobboldal szereti a nemzeti közép sikerének, egy új konszenzus megteremtésének látni, valójában azonban a trianoni megemlékezések állami szintre emelése nem középről, hanem a radikális jobboldal felől nyert teret. A Fidesz 2010-ben beelőzte a Jobbikot, eredetileg Vonáék tettek javaslatot a nemzeti emléknapra, de azt a kormánypárt nem tűzte napirendre. A Fidesz az ismert stratégiát követte: átveszi a jobboldali radikálisok egyik szimbolikus témáját, amit eközben megpróbál megszelídíteni és a maga szempontjai szerint átértelmezni.

Amíg a Jobbik Trianont rendszeresen a holokauszttal szemben kínálta föl (legutóbb a Budapestre tervezett Trianon Múzeum számára javasolta Novák Előd a holokauszttal kapcsolatos kommemorációs költségek átcsoportosítását), a Fidesz egy, ha általános is, de pozitív üzenet megformálásával a magyarság összetartozásának ünnepévé igyekezett átszínezni június 4-et. Ennek persze megvan az a veszélye, hogy kiüresíti a dolgot, a kötelező iskolai megemlékezéseknél nincs hatékonyabb eszköz az elidegenítésre. Trianon banalizálására a legerősebb kísérlet a tavalyi barackfás összetartozás dala volt, de idén is erős a felhozatal a hungarikumokat hirdető kampánytól (a nagy akácfa-háborúban rögtön bekerült a „magyar akác” és ettől függetlenül, de azért elég ijesztő módon a „klasszikus magyar nóta” is) a mai esti rendezvényig Kállay-Saunders Andrásostul és operettestül.

Jobbikos rituálé, kipróbált koreográfia

De Trianon mégsem lesz az állami népszórakoztatás brandje: a gálaműsorok nem lehetnek életképes alternatívái a radikálisabb és bizonyos értelemben tartalmasabb, Jobbik-közeli rendezvényeknek. Főleg a kisebb településeken most is ezek dominálnak, nem véletlenül: a Jobbik honosította meg az elmúlt tíz évben a Trianon-megemlékezéseket és ők kezdeményezték először a most már szakmányban érkező Trianon-emlékművek felállítását is. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom a Jobbik-világban úgy vitte a Trianon-szólamot, ahogy a Magyar Gárda a cigánybűnözést, aztán a mérsékeltebb megemlékezések terjedésével – már Vona legendás elkölyökvizslásodása előtt is – sok helyen családi program lett ezekből a június eleji alkalmakból.

Megvan a műfaj stabil koreográfiája: helyszín a szokásos séma szerint kialakított helyi Trianon-emlékmű, elhangzik egy-két vers a húszas-harmincas évekből, a játéktér annyi, hogy Wass Albertet vagy a kamasz József Attilát, esetleg Juhász Gyulát vagy Dsida Jenőt szaval-e az előadó, majd egy meghívott történész beszél a trianoni döntésről és következményeiről. Utóbbiak elég szűk körből szoktak kikerülni: van közöttük elismert kutató is, de inkább valamelyik, a történettudomány margóján elhelyezkedő, a trianonozást a nagyobb nyilvánosság előtt viszont rutinosan és akadémiai aggályok nélkül művelő előadót hívnak meg. A honvédelmi államtitkársága után a jobboldali mítoszgyártásban és összeesküvéselmélet-iparban jeleskedő Raffay Ernőhöz hasonló figurák jól kiszámítható tartalomszolgáltatóként működnek: a történelmi alvilág leegyszerűsített Trianon-képe szerint a magyarság a nyugat által elárult, belső ellenségei (Károlyi, a Tanácsköztársaság, stb.) által kiszolgáltatott áldozat.

Népi trianonozás és virtuális önmegerősítés

A saját nemzete ellen rontó baloldal toposzának orbáni felkarolása is alátámasztja Feischmidt Margitnak azt a megállapítását, hogy a szélsőjobb által felkínált trianoni témát a kormányoldal magáévá tette, szerinte azért, mert csak így tudja kezelni a Trianon-kultusz népszerűségét. De azt is látni kell, hogy a kultusz ugyan a politika segítségével nőtt nagyra, annak valós társadalmi beágyazottsága van. Többek között azért lehet sikeres, mert nem volt olyan régen az a két világháború közötti időszak, amit a revizionista jelképek és szlogenek ma megidéznek. Mivel a szimbólumok most is ugyanazok, mint akkor, úgy tűnhetne, hogy a mai trianonozásban nincs is semmi új, de valójában nem ez a helyzet és ezzel majdnem mindenki tisztában van a jobboldalon is. Ma már szinte senki nem akarja a teljesen irreálissá lett revíziót tényleges politikai programmá tenni, a Horthy-kor kellékei egyszerűen egy korszak hangulatát idézik meg, hogy egy szimbolikus ellenállás vágyát, a „nem nyugszunk bele” érzést fejezzenek ki.

Ebben a megvilágításban a mai Trianon-kultusz még mindig abból nyeri erejét, hogy a kérdés sokáig tabu volt. Ha csak virtuálisan is, de a büszkeség, vagy inkább a büszkének lenni akarás kifejeződése, amely – Feischmidt szavaival – a lealacsonyított, megalázott kollektív önbecsülés számára a valóságos cselekvés helyett szimbolikus helyreállítást kínál.

Trianon ma olyan jelkép, amivel aktuális traumáknak lehet hangot adni: a kisemmizettség-érzés helyett egy – különféle tartalmakkal megtölthető, vagy éppen tartalom nélküli – aktív viszony igénye. Ebben sokszor benne van valamiféle körvonalazatlan tenni akarás és az elnyomottakkal való szolidaritás szándéka is, még ha azok, akikre így gondolnak (leginkább a határontúli magyarok) számára egyáltalán nem evidens, hogy ők patronálandó rászorulók lennének. Trianon a szimbolikusan megfosztottak fő virtuális játéktere, és Magyarországon majdnem mindenki megfosztottnak érzi magát valamitől, csonkának, ráadásul többnyire szubjektíve érthetően. A magyar kollektív emlékezet elsőszámú rítusának, a népi trianonozásnak fő értelme ezeknek a különféle, egyéni és csoportos csonkaságoknak az égbekiáltása, némi nárcisztikus mártíromsággal és a hajdani nagysággal kapcsolatos fantasyvel kiegészítve.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?