Tekla
9 °C
20 °C

Szegényszagot áraszt itt minden

DSC 9803
2014.06.07. 10:31
Kétmillió forintot adna a miskolci önkormányzat a szegénynegyedben lakóknak arra, hogy a város határain kívülre költözzenek. A helyiek rasszizmust emlegetnek, a környék települései viszont pánikba estek az esetleges betelepülőktől. Tényleg a szemétbe fullad Miskolc? És kik azok a makukázók?

Galamb Miklós nemrég elment a miskolci ingatlankezelőhöz panaszkodni. A cég a Hunyadi utcában működik, egy régi, nagy sarokházban, amelynek emeletét egyetlen furcsa erkély díszíti.

– Leesik a vakolat a falról, meg kellene csinálni – mondta odabent az egykori bányász.

– Nem fog az menni, Miki bácsi – felelték neki.

– Hogyhogy?

– Csak úgy. És maguk se cseréljék ki már az ajtókat, sőt, az lesz a legjobb, ha még a konyhát se meszelik ki.

– De hát miért?

– Mert annak a telepnek vége.

Galamb akkor csendben elköszönt, hazament, és egész úton ezt ismételgette magában: vége, vége, vége.

= = =

A telep, amelyet hangulatuktól függően egyszer gettónak, máskor nyomornegyednek hívnak a miskolciak, a diósgyőri stadion és a Vasgyári út között fekszik. Elátkozott hely ez, ahol még tisztességes nevük sincs az utcáknak, egyszerűen csak számokkal jelölik őket, mintha többet nem érdemelnének. A Tizedik utca például a stadion mellett fut, a Tizenegyedik utca innen fordul vissza a Szinva patak felé, érintve a Kilencediket, Nyolcadikat, Hetediket és Hatodikat, hogy aztán az Ötödik utcánál érjen véget.

Hajdan gyári, öntödei munkások laktak az itt álló mintegy háromszázötven komfort nélküli lakásban. Sokan közülük az üzemek bezárása után sem költöztek el, és hozzájuk csapódtak azok a reményvesztett családok, amelyekből bőven akadt a rendszerváltás után. Volt, aki illegálisan húzta meg magát, más az önkormányzatnak fizette a nem túl magas bérleti díjat, amikor pedig felszámolták a város hírhedt nyomorgócát, a Szondi-telepet, sokan onnan is idejöttek.

Ezzel aztán végképp megpecsételődött a számozott utcák sorsa. Szegényszagot áraszt ma már itt minden, a foghíjas tetők, a csálé ablakok, a házak mögött, az udvaron összeeszkábált budik, és szegényszagot árasztanak az emberek is. Mi mást is áraszthatnának? Szegény errefelé mindenki, szegény, nyomorult és felesleges.

= = =

A számozott utcák vidéke régóta púp a város hátán, felszámolni mégsem tudták, vagy talán nem merték eddig. A mostani városvezetés aztán nemrég elhatározta, hogy lép az ügyben. A Fidesz-frakció által előterjesztett terv szerint azoknak, akik hajlandók innen elköltözni, a bérleti jog megváltása fejében másfél-kétmillió forintot adnának azzal a kikötéssel, hogy ebből a pénzből magasabb komfortfokozatú lakást, vagy házat kell vásárolniuk. Még valamit kikötött az önkormányzat, mégpedig, hogy csak a város határán kívül vehetnek ingatlant az arra jogosultak. És ezzel kitört a botrány.

– A telepen lakókat egyszerűen megpróbálják kitenni a városból, mert ez könnyebb, mint megoldani a problémát – mondja például Váradi Gábor, a miskolci cigány kisebbségi önkormányzat elnöke.

Váradi hajdan versenyszerűen bokszolt, utolsó mérkőzését még 1994-ben, 67 kilogrammban vívta, azóta ökölvívóedzőként dolgozik. Van valami mackós a mozgásában, de ez megtévesztő: a szeme csak úgy villog, amikor beszél.

– A legfelháborítóbb az, hogy a mostani helyzet részben a mindenkori városvezetésnek köszönhető, hiszen évtizedekig nem költöttek itt egy fillért sem az épületekre – magyarázza. – Szerintem még most is viszonylag kis ráfordítással komoly javulást lehetne a telepen elérni. Csak ez így mindenkinek kényelmesebb.

– Beszélt erről valakivel?

– Már hogy beszélhettem volna? – emeli fel Váradi a hangját. – Egy sajtótájékoztatón bejelentették a tervet, utána volt egy rövid egyeztetés a polgármesterrel, másnap pedig már el is fogadta a képviselőtestület az előterjesztést. Az emberek fel vannak háborodva, azt mondják, hogy a képviselők rasszisták, de szerintem nem erről van szó.

– Hanem miről?

– Egy hatalmi játszmáról. A politikusok egymásnak próbálnak betartani, és nem törődnek az emberekkel. Mivel a Fidesz terjesztette elő az indítványt, a DK és a Jobbik azonnal ellenezte azt, az MSZP pedig nem akart sehová sem állni, ezért gyáván tartózkodott.

– Ez komoly: a Jobbik ellenezte?

– Azért ne lepődjenek meg nagyon. A jobbikosok azt mondták, kétmillió forint helyett inkább büntetést kellene kiszabni a telepiekre, mert úgy lelakták az ingatlanokat. Egyébként nem csak cigányok élnek a telepen, hanem mindenki más is. Egyetlen közös van ott az emberekben: a szegénység.

Váradi legyint egyet.

– A francba – mondja aztán.

= = =

Délelőtt van, csendes a telep. Alig páran lézengenek csak az utcákon, forgalom sincs, de hogy is lenne – nincs itt autója senkinek. Idegen ritkán vetődik erre, de ha mégis, amilyen gyorsan csak tud, igyekszik elkerülni innen. Nem mintha a telepiek olyan nagyon szeretnék a látogatókat.

– Ha nem a Váradi Gabi hozza magukat, be sem jöhettek volna – mondja például az Ötödik utcában Oláh András.

– De miért?

– Mert írtak rólunk már épp elég hülyeséget. Elegünk van az egészből.

Oláhnak különös tisztsége van: ő az utcabizalmi-helyettes. Vigyáz a rendre, tisztaságra, és miközben erről beszélgetünk, körénk gyűlnek néhányan, férfiak, nők vegyesen. Van, aki vödörrel a kezében ácsorog, mert éppen a nyomóskúthoz ment vízért, egy nő papucsban rugdalja a földet, egy fiatal fiú a tetoválásait mutatja. A hangra kijön az utcára Szamkó Zoltán is, az utcabizalmi, aki nemrég ezt írta kék krétával házának a falára: Miskolcon maradunk.

– Miért nem akarnak elmenni innen? – kérdezzük tőle.

– Mert itt születtünk, itt élünk, és itt vannak a halottaink. Rendes ember pedig nem hagyja el a halottait.

Egyre többen figyelnek minket. Egy nő a kapuból integet, hogy menjünk oda hozzá. Gulyás Zoltánnénak hívják, vékony, fáradtarcú asszony, egykor a kohászati műveknél takarított. Meglepődünk, amikor megmondja, hány éves: negyvenkilenc.

– Egyedül lakik ebben a házban?

– Itt senki nem lakik egyedül. A két kisebb gyerekem van velem, meg az öt unokám: Krisztián, Attila, Mária, Amanda, meg a Rajmund. Sajnos az apjuk börtönben van, belekeveredett valamibe. Jövő év május 15-én szabadul.

– Hát a menye hol van?

– Külföldre ment dolgozni, a kicsiket meg rám hagyta. Százharminc ezer forintból élünk.

– Nem lehet könnyű.

– Nem is az. Ha mosás van, csak vízért tízszer megyek a kútra egy nap. Először hajnali hatkor, hogy legyen a gyerekeknek az iskola előtt, utoljára meg este hétkor. Akkor zárom a kaput is.

– Maga is a telepen akar maradni?

Gulyásné ránk néz.

– Ha Miskolcon adnának egy másik lakást, nem mondom, azt elfogadnám. De mit csináljunk mi falun?

Két perccel később már az utcákat járjuk. Nézzük a lyukas tetőket, a repedezett aszfaltot, a kopár udvarokat, a budikat, amelyeket néhol kékre festettek. Ez nem az indiai nyomor: nincsenek szeméthegyek az utca közepén, nem rohangálnak meztelen, kosztól maszatos gyerekek a házak között, nincsenek döglegyek, és mégis, valami nehéz, füstös kilátástalanság leng át itt mindent.

Az egyik sarkon idősebb nő siet felénk, Nagy Józsefné.

– Majd megbánják még ezt a miskolciak – kezdi.

– De mit? És miért?

– Hogy elzavarnak innen. Mert aki itt él, az szinte mind közmunkás. Mit gondolnak, ki fogja a városban takarítani az utcákat, ha elküldenek minket? Senki. Itt a cigányon kívül más seprűt, lapátot nem nagyon vesz a kezébe. Meg fog fulladni Miskolc a szemétben, meg bizony. De megérdemlik.

És többet nem is mond Nagyné, csak elmegy.

= = =

Soós Attila nemcsak a Fidesz helyi szóvivője, de a Városgazdálkodási és -üzemeltetési bizottság elnöke is. Magas, szemüveges, szikár férfi, szabatos mondatokban fogalmaz, pontos, kiérlelt minden szava. Látszik, hogy nem először beszél a telepről, és ha valami, akkor talán éppen ez zavar egy kicsit. Valahogy túl kész, túl kerek ez az egész, nincs rajta egyetlen repedés sem.

– A számozott utcák kérdése régóta napirenden van Miskolcon – kezdi. – A Tizedik és a Tizenegyedik utcát például az előző városvezetés akarta elbontani. Ez persze indulatokat váltott ki az emberekből, csakúgy, mint a mostani rendelet.

– Nem csoda.

– Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy vékony jégen járunk, de nekünk az egész városra tekintettel kell lennünk. Védenünk kell például a környéken lakók komfortérzetét is. Jártak már a telepen?

– Onnan jövünk.

– Akkor tudják, miről beszélek. Rengeteg bejelentés érkezik hozzánk a környékről, az emberek sokat panaszkodnak a bűzre, a terület ráadásul alkalmas a rejtőzködő életmódra. Ne értsék félre, nem arról van szó, hogy valaki bemegy az egyik oldalon, és nem jön ki a másikon, viszont vannak aggasztó esetek. Kérdezzék csak meg a büféseket, vagy a buszsofőröket. A gyerekem osztálytársát éppen az egyik buszmegállóban fosztották ki: elvették tőle a pénzét és a telefonját.

– Ezek valószínűleg elszigetelt esetek. A problémát talán mégsem úgy kellene megoldani, hogy felszámolják az egész telepet.

– Természetesen erővel nem teszünk ki senkit, nem is tehetünk, hiszen ezek az emberek bérlők, jogaik vannak. Egyszerűen felkínálunk nekik egy lehetőséget arra, hogy költözzenek jobb körülmények közé.

– Másfél-kétmillió forintért. Ön szerint ennyiért milyen lakást lehet kapni?

– Miskolcon? Szerintem semmilyet.

– Akkor miért kötötték ki, hogy csak a város határain kívül lehet ingatlant vásárolni? Ezzel az erővel kár volt magukra haragítaniuk mindenkit.

– Nézzék, mi adjuk a pénzt, lehetnek bizonyos kikötéseink. Még egyszer mondom, mi nem akarjuk elüldözni ezeket az embereket, pláne nem kitelepíteni, mert mostanában ilyet is hallani.

– Szóval, aki nem akar elmenni, maradhat?

– Így van. Mi elsősorban megegyezni akarunk a bérlőkkel.

– Viszont tolni lehet őket arrafelé, hogy elfogadják a feltételeiket, például úgy, hogy megkeserítik az életüket. Az igaz, hogy a rendőrség erősen bírságol arrafelé, az ingatlankezelő pedig nem végzi el még az állagmegóvó munkákat sem?

Soós Attila csodálkozik. Nehéz megállapítani, vajon őszinte-e ez a csodálkozás, vagy megjátszott, mindenesetre elkerekedik a szeme, és enyhén hátradől.

– Erről én nem tudok – mondja aztán.

Egy pillanatig maga elé néz, majd nagy levegővel folytatja.

– Ezt a problémát valahogy meg kell oldani. Voltak korábban tervek a közművesítésre, de a szakembereink kimutatták, hogy értelmetlen fejleszteni arrafelé. Tudják, hogy hívják az ilyen helyet a szociológusok? Avult telep. Nem lehet kezdeni vele semmit. Avult telep, és kész.

= = =

Amikor kijött a miskolci önkormányzat rendelete, benne a kitétellel, hogy a telepen élő bérlők csak a város határain kívül kereshetnek lakást, enyhén szólva megijedtek a környéken. Nem pánik tört ki, de valami olyasmi. Szikszón például azonnal lakossági fórumot hívtak össze, amelyen arra kérték az egybegyűlteket, egyelőre senki ne adja el a házát, vagy ha mégis, akkor azt az önkormányzatnak ajánlja fel először.

– Ez talán csúnyán hangzik majd, de nem akarunk itt szegényeket – mondja Füzesséri József polgármester. – Értsék meg, mi nem tudunk gondoskodni az újonnan jövőkről, mert korlátozottak a lehetőségeink. Adottak az óvodai, iskolai férőhelyek, a munkalehetőségek, kialakult egy egyensúly, és ez az egyensúly könnyen felborulhat.

– Egyeztettek önökkel a miskolciak a rendelet megszavazása előtt?

– Egy szót sem szóltak, és ez a legsérelmesebb az egészben. Egyszerűen áttolják ránk a problémáikat. De mondok még valamit: jó, nem Szikszón vesznek azok a telepiek házat, hanem a környező kis falvakban, Aszalón, Homrogdon, Alsóvadászon. Viszont ide fognak átjárni hozzánk a szolgáltatásokért. És akkor mit fogunk csinálni?

Szikszó központjában sétálunk a polgármesterrel. Megnézzük a főtéren az artézi kutat, a felújított templomot, csendes, tiszta utcákat látunk, és egy pillanatra megértjük Füzessérit: félti azt, amit elért. Később kimegyünk a település szélére, a Nagyidai útra, ahol a cigánytelep kezdődik. Furcsa dolgot hallunk ugyanis: hogy az itteni cigányok ellenzik a legjobban a miskolci szegények betelepülését.

– Kialakult Szikszón egy jól működő közösség romák és magyarok között – magyarázza Molnár László, a helyi cigány kisebbségi önkormányzat elnöke. – Itt most megváltozna minden, ha idegenek jönnének közénk.

– Idegenek? De hát leginkább romák települnének ide.

– Azok városi emberek, máshoz vannak szokva. Nem jó, ha keveredni kezdenek velünk, de szerintem ők sem akarnák ezt.

– Lehet, hogy összeszoknának.

– Azért van itt még más is. Tudják, ha a Julia Roberts költözne ide, egy szavunk se lenne, mert annak van pénze bőven. De ezek az emberek szegények, és mi is azok vagyunk. Most öljük egymást a munkáért?

Széttárja a kezét Molnár, mintegy mutatva, nem tud mit csinálni. Nemrég múlt ötvenkilenc éves, már dédunokája is van. Az első gyermeke még tizenöt éves korában született, akkor nagykorúsítani kellett, hogy elvehesse a szerelmét. Nézzük, ahogy ide-oda hintázik a széken, nézzük a házát, az udvaron parkoló öreg Megane-t, a virágokat a kerítés mellett, és csak akkor szólalunk meg.

– Tudja, hogy maga király lenne a miskolci telepen?

– Miért? – csodálkozik Molnár.

– Mert autója van.

= = =

Megfogadjuk Soós Attila tanácsát, és elmegyünk a büfésekhez. Éppen az Ötödik utcával szemben, az út túloldalán működik az Éva nevű egység, amely – mondjuk így – az egyszerűségével tüntet. Van benne néhány szék, asztal, a sarokban pult, látszik, ide nem szórakozni, hanem inni jár az ember. A helyet nemrég vette bérbe öt évre  Bégány Balázs. Amikor a telepről kérdezzük, kicsit elfelhősödik az arca.

– Azok az emberek nem tudnak viselkedni, hitelbe akarnak mindent, köpködnek, makukáznak.

– Mit csinálnak?

– Makukáznak. Rágják a napraforgómagot. Nálunk ezt így mondják.

– Haragszik rájuk?

– Nem én. De milyen országban élünk, hogy nekem százezret kell fizetnem havonta lakástörlesztésre, ők meg csak úgy kapnak kétmilliót.

– Biztos nekik sem könnyű.

– De nekem sem. Annyit mondok, ha elmegy innen az utolsó is közülük, aznap ingyen lesz a sör nálam. Ezt vehetik ígéretnek.

Kinézünk az ablakon, ahonnan éppen az Ötödik utcára látni. Szívesen mondanánk, hogy szinte már látjuk, amint markológépek fordulnak be a sarkon, és esnek a házaknak, hogy elképzeljük a port, a törmeléket a nyomukban, de semmi ilyen nem történik. Egy férfit figyelünk, ahogy a telep felé ballag. Arrébb egy kislány rollerezik az út szélén. Balra ketten beszélgetnek, egyikük cigarettát vesz elő, és rágyújt. Lassan kisüt a nap. A rolleres kislány eltűnik egy kerítés mögött. Aztán egy asszony hajol ki egy ablakon.

Nem történik semmi.

Egyáltalán nem történik semmi.