Judit
2 °C
7 °C

Hová mentek, gyerekek?

2014.06.26. 14:58
Harminc év után Battonyáról Orosházára költözne az SOS Gyermekfalu. A lakosság háborog, a polgármester autógumit püföl, a gyermekfalut működtető alapítvány viszont hajthatatlan.

1.

Naponta három busz jár Battonyáról Budapestre, az első nem sokkal hajnali fél öt előtt hagyja el a települést, az utolsó viszont már a délután közepén indul. Ezek az úgynevezett nagyképű járatok. A járművek némelyikének oldalán matricacsík fut ugyanis végig New York, Párizs, London és Róma ismert épületeinek sziluettjével, az utasok pedig – könnyű kitalálni – éppen a saját battonyai jelentéktelenségükön ironizálnak az elnevezéssel.

Pedig a város hajdan szebb napokat látott. Egykor járási székhely volt, nyolc templommal, iskolákkal, pezsgő piaccal, a városháza tornya pedig egyedülállónak számított a megyében – még a puccosabb Gyulának vagy Orosházának sem volt olyan. Az ezredforduló vége felé aztán elszürkült, egyre súlytalanabbá vált a település, hogy mára már csak két dolog tapadjon a nevéhez: az egyik, hogy itt lépte át a II. világháborúban a szovjet hadsereg a magyar határt, a másik, hogy a vasfüggönyön túl elsőként Battonyán épült fel az SOS Gyermekfalu.

2.

A gyermekfalvak ötlete egy osztrák filantróp, bizonyos Hermann Gmeiner fejében született meg. Gmeiner az orosz fronton szolgált katonaként, és az ott látott borzalmak hatására döntötte el, hogy valamit tenni fog az elárvult, otthontalan gyermekekért. 1949-ben aztán mindössze hatszáz schillinggel a zsebében alapította meg az első SOS Gyermekfalut az ausztriai Imstben.

Koncepciója egyszerű volt: azok a gyerekek, akik valamilyen oknál fogva nem lehetnek együtt vér szerinti szüleikkel, éljenek kis csoportokban egy-egy házban, nevelőanyjukkal és fogadott testvéreikkel egy családot alkotva. Azóta százharminckét országban működnek ilyen tíz-húsz házból álló falvak.

Magyarországon többévi egyeztetés és munka után végül 1983-ban nyílt meg az első gyermekfalu. A battonyait ugyan még kettő követte Kőszegen és Kecskeméten, de Battonya és a gyermekfalu hamar egymás szinonimájává vált: mintha gyermekfalu nem lenne Battonya nélkül, és Battonya gyermekfalu nélkül. Hát ez az, aminek most lehet, hogy vége szakad.

3.

A battonyai polgármester, Karsai József tulajdonképpen az újságírók álma. Impulzív ember, akinek mindenről markáns véleménye van, és ezt a véleményt azonnal közli is a lehető legsarkosabb formában. Olykor még a performanszoktól sem riad vissza: égetett ő már búzát, készült éhségsztrájkra, egyszer még demonstratív öngyilkosságot is elkövetett.

Amikor megtudta, hogy a gyermekfalut működtető alapítvány a létesítmények leromlott állagára hivatkozva el akarja költöztetni a gyerekeket a városból, egy defektes autógumit vitt a bejárathoz, azt püfölni kezdte, hogy így tegye világossá: ahelyett, hogy befoltoznák a lyukat, egy új autót akarnak venni a terv kiötlői.

Ehhez képest nekünk a szoftos verziót adja elő: elénk áll, megragadja az ingén az egyik gombot, és rángatni kezdi.

– Ha leesik az inggombom, száz forintért szerzek másikat, és felvarrom, de nem veszek új inget, mert az pazarlás lenne – mondja vehemensen. – Itt valami nagy disznóság lehet a háttérben.

– De mi?

– Money, money, money, ismerik ezt az ABBA-számot, ugye? Az alapítvány Orosházára akar költözni, és én úgy tudom, ott olyan házakat is megvenne, amelyeket évek óta hiába árulnak. Ez valakinek jó üzlet lehet.

– Ők azt mondják, Orosházán több a lehetőség, jobban fejlődhetnek a gyerekek.

– Ezen az alapon akkor menjen minden falusi gyerek a városba? Hát ilyen falurombolás Ceausescu óta nem volt – lovalja bele magát egyre jobban a polgármester. – Nálunk van szélessávú internet, színházterem, uszoda, mi lehet ennél több Orosházán? Legfeljebb kábítószer meg kocsma.

Karsai József ekkor a nyomaték kedvéért hasba bokszol. Közvetlen ember ez a polgármester, néha hátba vágja beszélgetőtársát, néha vállon veri, vagy megrángatja, hogy ne lankadjon annak a figyelme.

– Nem beszéltek erről az alapítvánnyal? – kérdezzük, és igyekszünk minimum kartávolságra kerülni tőle.

– Egy fenét beszéltünk. Még egyeztetés sem volt, egyszerűen bejelentették, hogy elköltöznek, azzal kész. De én ezt nem fogom hagyni.

– Miért? Ez egy független alapítvány, oda megy, ahová akar.

– Azért ez nem így van. Hetven gyerek él a faluban, óvodába, iskolába nálunk járnak, ha most elmennének innen, el kellene bocsájtanunk jó néhány embert. Szóval én olyan botrányt csinálok, hogy megemlegetik.

4.

Volt idő, nem is oly régen, amikor az ember simán bejutott a battonyai gyermekfaluba. Csak végigment a Hermann Gmeiner utcán, befordult a nagy, kétszárnyú kapun, és már bent is volt, anélkül hogy megkérdezték volna, kit keres. Amióta azonban cikkezni kezdtek a költözésről, nagy lett a szigor. Ha újságíró téved erre, vagy Karsai polgármester újabb akciójáról jönnek hírek, azonnal bezárnak mindent, a félreértések elkerülése végett pedig tábla figyelmeztet a bejáratnál, hogy csak a faluvezető engedélyével lehet a létesítménybe lépni.

Németh Szabolcsnak hívják ezt a faluvezetőt, és a sors iróniája, hogy éppen Karsai József jobbkezének, a település jegyzőjének a fia. Azt mesélik róla, hogy amióta kitört a botrány, leginkább a gyermekfalu végén, a hátsó bejáraton közlekedik, mert nem akar a felbőszült battonyaiakkal találkozni. Pedig Németh Szabolcs nem tűnik ijedős embernek. Nyílt, értelmes arca van, határozottan fog kezet, viszont a beszélgetéstől azonnal elzárkózik.

– Attól fél, hogy kirúgják?- kérdezzük. – Állítólag azt, aki újságíróval áll szóba, azonnal elbocsájtják.

– Nézzék, tényleg nem nyilatkozhatok.

– De miért?

– Mert ezt az utasítást kaptam. A gyerekek nyugalmának nem tesz jót ez a hajcihő.

– De hát a gyerekek nem is tudnak erről az egészről.

– Nehogy azt higgyék. Olvassák a Facebookot, nézik az internetes portálokat, minden, a gyermekfaluval kapcsolatos hírről tudnak. Szóval arra kérem magukat, hogy menjenek el.

Nem erősködünk tovább. Körbesétáljuk az ingatlant, a kerítésen át nézegetjük a sportpályákat, a házakat, a közösségi épületeket, amelyek állítólag olyan rossz állapotban vannak, hogy egyszerűbb eladni őket, mint felújítani.

A gyermekfalu túloldalán, az út mellett egy asszony nyírja a füvet, a 74 éves Erzsike. Amikor megállunk mellette, egy pillanatra kikapcsolja a motort.

– Fel vagyok háborodva ezen az egészen – mondja, és a háta mögé mutat. – Én ebben a döngölt falú házban lakom, száztíz éves, de nincsen semmi baja. Azok az épületek meg ott, a faluban úgy harmincévesek lehetnek.

– Az még nem jelent semmit.

– Hát nézzék csak meg őket...

A házakra pillantunk: szokványos, fehér falú, masszív épületeknek tűnnek.

– A cserepeket két éve cserélték, a kazánokat is valamikor akkortájt – mondja Erzsike. – Aztán épült egy új szárny is nemrég, most pedig az egészet elkótyavetyélnék.

Egy kicsit lehalkítja ekkor a hangját.

– Azt beszélik, cigányokat költöztetnek ide.

– Kiket?

– Hivatalosan krízishelyzetben lévő családokat mondanak, de az emberek állítják, hogy cigányok lesznek azok.

Azzal újraindítja a motort, és egy másodperccel később már megcsap a frissen nyírt fű illata.

5.

Gosztonyi Gábor finom, törékeny embernek tűnik, inkább néznénk egyetemi tanárnak, mint topmenedzsernek. Pedig elég komoly üzleti előélete van. Ő volt a Cerbona Zrt. vezérigazgatója, a Philips Magyarország ügyvezető igazgatója, de dolgozott trade marketing menedzserként az Unilevernél is, mígnem lassan elege lett az egészből. Végre, egyszer az életben olyan helyet akart, ahol nem a profitot kell néznie. Két éve meglátta, hogy az SOS Gyermekfalu Alapítvány vezetőt keres, most pedig itt ül velünk szemben, hogy a költözésről magyarázzon.

– Nem értem a lakosság felháborodását – kezdi. – Cégek rendszeresen jönnek-mennek, az állam folyamatosan racionalizálja az intézményeit, tulajdonképpen mi sem csinálunk mást, mint a működésünkhöz a lehető legjobb feltételeket keressük.

– Mi a baj Battonyával?

– Például az, hogy nehéz nevelőszülőket találni. Amikor gyermekvédelmi szakemberekkel beszélgettem, nem azon csodálkoztak, hogy elmegyünk Battonyáról, hanem azon, hogy miért csak most. Nekünk most arra van szükségünk, hogy a változó korok és igények ritmusát felvéve a gyerekeink fejlődésének alkalmas hátteret biztosítsunk. Ezt itt, a jelen helyzetben úgy érezzük, nem tudjuk biztosítani.

– De hát a battonyai gyerekek is felnőnek valahogy, látszólag gond nélkül. Vagy menjenek el ők is?

Gosztonyi sóhajt egyet.

– Nézzék, nekem a saját gyerekeink érdekeit kell néznem, nem vehetem magamra a világ minden baját. Battonya helyzete az elmúlt évtizedekben lényegesen romlott, és ez hatással van a mi működésünkre is.

– Legtöbbször mégis az épületek állapotát jelölik meg a költözés okaként.

– Az csak egy darab ebben a mozaikban. Természetesen megvizsgáltuk, hosszú távon mennyiért lehet fenntartani a létesítményt, és úgy találtuk, jobban jövünk ki a költözéssel. Ráadásul az egész egy fillérünkbe nem kerülne, mert egy alapítvány finanszírozza az egészet.

– Azt hallani, hogy Orosházára költöznek, ahol tíz-tizenkét házat vásárolnának. Így viszont éppen a gyermekfalu falujellege veszne el.

– Idővel az elvek is korszerűsödnek, ma már az elkülönülés helyett inkább az integráció az elsődleges. Egyébként még az is lehet, hogy nem házakat veszünk, hanem építkezni fogunk. Egy biztos, 2015 nyarán már az új helyen leszünk.

– Szóval ez eldöntött tény?

– Tulajdonképpen igen.

Egy pillanatra elhallgat. Talán érzi, hogy túl kemény, túl végleges az, amit az előbb mondott, ezért próbálja kicsit elvenni az élét.

– Értsék meg, soha nem volt az kőbe vésve, hogy nekünk örökre Battonyán kell maradnunk. Tudom, hogy fájdalmas ez a költözés az ottaniaknak, de a gyerekeknek így lesz a legjobb. És nekem ez a fontos.

6.

Borkó László alacsony, jókötésű férfi, hajdan, negyven évvel ezelőtt a szíve hozta a fővárosból Battonyára: idevaló lányt vett feleségül. A gyermekfalu alapozásakor a helyi Petőfi Tsz vasüzemében dolgozott, ám a hétvégeken szinte minden idejét az építkezésen töltötte.

– Szocialista brigádverseny volt, pontokat kaptunk az elvégzett társadalmi munkáért ­– meséli. – Itt két éven át a MOM-tól a BHG-ig, az Asztalosipari Ktsz-től a helyi ÁFÉSZ-ig mindenhonnan érkeztek a munkások. Megesett, hogy kétszázan is ott álltunk a területen, lapáttal, gereblyével.

– Mit csináltak?

– Mindent, ami kellett: hordtuk a téglát, a homokot, ástunk, takarítottunk, pucoltuk az ablakokat. Tudják egyébként, miért került Battonyára a gyermekfalu? Mert az akkori külügyminiszter, Puja Frigyes battonyai születésű volt, és elintézte. Úgy is hívtak akkoriban bennünket, hogy a Puja kis pulyái.

– Mi szól ahhoz, hogy elviszik innen a gyerekeket?

– Nehéz erre válaszolni. Mi mindig a magunkénak éreztük a gyermekfalut, talán mert annyit dolgoztunk rajta. Higgyék el, több tízezer munkaóra van abban a létesítményben. Még elszármazott, évek óta Budapesten, Szegeden élő battonyaiak is jöttek segíteni.

Borkó az asztalra teszi a kezét, úgy folytatja.

– De mondok még valamit: azért a területért annak idején egy fillért sem fizettek, és persze szintén nem az alapítvány pénzén csatornáztak, építettek arra utat. Szóval az nem egészen úgy van, hogy most fogják, és eladják, mintha mi sem történt volna.

7.

Még valakivel találkozunk Battonyán, Boros Györgynével. Az asszony a Battonyai Szegényeket és Nagycsaládosokat Támogató Egyesület elnöke, és már az első pillanatban látszik, az a fajta ember, aki szeret beszélni.

– Végiggondolták azok ott az alapítványnál, mit tesznek? – kérdezi rögtön, de persze nem vár választ. – Mert szerintem nem. Felmentem a honlapjukra, és mit látok? Azt írják, hogy a gyermekfalu hetven lakója örömmel várja a költözést. Ekkora hülyeséget!

– Miért?

– Mert lehet, hogy néhányan tényleg örülnek, de gondoljanak csak bele: legtöbbjük kicsi kora óta itt él, itt jár iskolába, itt vannak a barátai, ismerősei, és ezt most mind el kellene hagynia. Ismerek én olyat is, aki már kikerült a gyermekfaluból, kint él a városban, a testvére viszont még bent van. Hát az meg mit érezhet most? Örömöt?

Borosné megint nem vár választ, csak mondja tovább.

– Ráadásul van ennek a dolognak egy másik oldala is: a battonyaiaké. Minket senki meg nem kérdezett, mit szólunk a dologhoz. Pedig mit csináljunk mi most a gyerekfalu nélkül.

– Hogyhogy?

– Tudják, itt nálunk nem történnek nagy dolgok, soha nem is történtek. Battonya két dologról ismert csak, a polgármesteréről és erről a gyermekfaluról.

– Meg az oroszokról.

– Kikről? Ja, igen, de az egy nagyon régi történet. Szóval, ha elmennek innen a gyerekek, mi lesz velünk?

Most először látjuk szinte elveszettnek ezt az asszonyt. Nézzük, és egy pillanatra megértjük, mit érezhetnek a battonyaiak. Rájövünk, mi ez a düh, fájdalom és harag, amellyel beszélnek, miért érzik, hogy hozzákötötték a sorsukat valamihez, aminek most vége, hogy bármit tesznek, bárhogy tüntetnek, kiabálnak, elmegy ez az alapítvány innen, mint ahogy a hűtlen férj gyalogol ki a felesége életéből, mert fiatalabbat, szebbet talált. És már tudjuk azt is, hogy tévedtünk a szinonimákat illetően. A gyermekfalu ugyanis simán meglehet Battonya nélkül. Battonya nem lehet meg a gyermekfalu nélkül.

8.

Még kimegyünk Battonya szélére, az Aradi útra, ahonnan egykor a szovjet csapatok érkeztek. A katonák tankkal kezdtek lőni, az egyik templomtornyot el is találták, mire a prépost, a szolgabíró és a település vezetése eléjük ment, hogy szóljon, Battonyán nincsenek harcoló alakulatok. Most viszont csend van, még a közeli strandról sem hallatszik ide zsivaj. Nincs senki az utcán, még egy kóbor biciklistát sem látni, csak a házak lapulnak magányosan a kerítések mögött. Mintha aludna az egész város, hosszan és mélyen aludna, azzal a különös nyugalommal, hogy itt nem történnek nagy dolgok, nem történtek, és talán már soha nem is fognak.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?