Patakzott a könny a legrejtélyesebb szocialista temetésén

2014.08.15. 19:42
Előzmény (1)

A temetésén döbbentem csak rá, hogy voltaképpen a július végén meghalt Kiss Péter volt a legismeretlenebb ismert politikus. Hiába volt évtizedekig vezető szocialista politikus, csúcsminiszter és majdnem-miniszterelnök, valahogy az egyetlen emlékezetes dolog, ami vele kapcsolatban megmaradt, az volt, hogy semmi emlékezetes nem jut róla eszembe.

Se beszólás, se elszólás, se ötlet, se törvény, se semmi. 

Egy ennyire töményen és intenzíven háttérben maradó háttérember esetében ezért tényleg nehéz arról beszélni, mennyire csak a politikai illemtől vezérelve álltak ravatalánál sorba a politikusok – lényegében mindenki, aki az elmúlt 20 évben a baloldalon mozgott, Bajától Medgyessyn és Gyurcsányon át Mesterházyig és Bajnaiig (jobboldalról én csak Boross Pétert láttam).

De felfigyeltem arra, hogy Tóbiás József nem a kamerák előtt, hanem azok mögött morzsolt el egy könnycseppet, a nem túl érzelgős Lendvai Ildikó kétszer elsírta magát beszéd közben, Kunhalmi Ágnes meg egyszerűen képtelen volt megállítani a könnypatakokat.

Volt tehát valami Kiss Péterben, ami az átlag magyaroknak soha nem tűnt fel, de amit környezete nagyon szerethetett benne. A temetésen megkérdezett szocialisták így jellemezték őt:

  • tisztességes (=nem voltak korrupciós ügyei)
  • mindig szakszerűen döntött
  • mindenkivel szót tudott érteni
  • rendes ember volt

Volt, aki a szocialista párt hanyatlását is onnantól datálta, amikor Kiss Péter alulmaradt Gyurcsánnyal szemben a miniszterelnöki posztért folyó versenyben:

Másként alakult volna a párt és az ország sorsa, ha 2004-ben ő kerül hatalomra.

Az európai-magyar férfiideál

Lengyel László, a kilencvenes évek legendás politológusa kevés politikai tartalommal és a tőle megszokott gazdag irodalmisággal barátként búcsúzott Kiss Pétertől, akit állítása szerint 25 éve, a reformpárti esték szervezőjeként ismert meg. Ő is a fentebb felsorolt értékeket még azzal toldotta meg, hogy Kiss a politikusságot emberi cselekedetté tette,

nem hatalommánia, nem őrjöngés és nem pénzszerzési szándék vezette

A szakmájának érezte a politikát, mint egy kőműves vagy egy szabó; egész életében küzdött, tisztességgel, csendben, és még akkor is reményt keresett, amikor pártja a szakadék szélére került.

Lengyel szerint ezért nyugodtan lehet őt államférfinak nevezni, aki értékelvűsége miatt egy idő után

a szocialistának túl liberálissá vált, a liberálisoknak túl szocialistává

Ennek ellenére Lengyel reményét fejezte ki, hogy a jövő "európai-magyar" embere rá fog hasonlítani:

egy kicsit korpulens, egy kicsit nevetséges, egy kicsit vicces, egy kicsit komolykodó. De emberséges, és a kezét nyújtja a másiknak.

Nem volt szürke, csak nem szerette a harsány színeket

Péter most utoljára egy szomorú közösséget hozott itt össze.

Kezdte beszédét Lendvai Ildikó, és ekkor azért kívülállóként csak eszembe jutott, hogy személyessége és érzelmi töltete ellenére egy politikus temetése valamennyire mindig politikai esemény - még ha a politikai események legkevésbé harsány formái közé tartozik is. Ezért a beszédek metaforái ilyenkor igen könnyen siklanak át a személyesből a politikai értelmezésbe, és vissza.

Az amúgy teljesen megrendült, többször elcsukló hangú Lendvai sokkal politikusabb beszédet mondott, mint Lengyel László. Kiss személyes és politikai kvalitásait nagy egységben láttatta, szavai szerint

Közösségépítő, csapatépítő ember volt, pedig nem volt hadvezér. Nem azt mondta, hogy utánam, hanem azt, hogy velem együtt.

Kiss nem akart a középpontba kerülni, hiányzott belőle a politikusokra jellemző teatralitás és az exhibicionizmus.

Sziszifuszi munkákat vállalt, de tudta, hogy érdemes, mert a golyó soha nem egészen oda gurul vissza, ahonnan elindult.

mondta a politikus, és kicsit megint a szocialista pártnak üzenve azt is hozzátette: Kiss Péterben élt egy, a baloldalon ma annyit hiányolt vízió, kereste az új, megtermékenyítő politikai formákat. Lendvai azt is kifejtette, hogy egy párt addig él, amíg vannak benne "horgonypolitikusok", akik kötik magukat a szilárd értékekhez. És Lendvai beszédében ekkorra már a "Kiss Péter" tulajdonnév tulajdonképpen átalakult "kisember"-ré, mert sorra jöttek az ilyen hasonlatok:

  • Kiss Pétert nem volt szürke, csak nem szerette a harsány színeket.
  • Ha színházban dolgozott volna, nem színész lett volna, hanem rendező.
  • Ha cirkuszban dolgozott volna, akkor ő lett volna az untermann.

Lendvai arra is emlékeztetett, amire amúgy is biztosan sokan gondoltak: Kiss Péter örök második volt - de mindegyik miniszterelnöke államférfinak tartotta. Viszont - oldotta fel a végén a magasztos hangvételt Lendvai - volt annyira szemérmes, hogy

ha köztünk lenne, utálná, ha ennyit beszélnénk róla.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport