Fülöp, Evelin
15 °C
27 °C

Goodfriend csak postás volt a külügyben

D KOS20140827008
2014.12.04. 08:10
Mi történik, amikor a Külügyminisztérium berendel egy külföldi diplomatát? Lehet-e nemet mondani egy ilyen meghívásra? És mi történik ilyenkor a minisztériumban? A szőnyeg szélére állítják az illetőt? Leszidják? Megkínálják kávéval vagy adnak neki egy laza sallert? Elmagyarázzuk.

Meglehetősen súlyos diplomáciai lépés az, amikor egy adott ország külügyminisztériuma berendel egy külföldi nagykövetet. Erre akkor kerül sor, ha már nagy a baj, vagy ha a külügy (pontosabban a fogadó állam kormányzata) ki van akadva a másik ország vezetésére. Mint például most a magyar külügyminisztérium arra, hogy a republikánus John McCain szenátor neofasiszta diktátornak nevezte Orbán Viktort. A külügyminisztérium úgy is kifejezhetné nem tetszését, hogy egyszerűen ír egy jegyzéket arról, hogy mennyire nem tetszik neki McCain megnyilvánulása. De sokkal súlyosabb jelzés, ha ehelyett bekéreti, berendeli a nagykövetség misszióvezetőjét a minisztériumba. 

A visszautasíthatatlan meghívás

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy egy szóbeli jegyzékben felkérik a misszióvezetőt arra, ugyan fáradjon már be a külügyminisztériumba. Még aznap! Egy ilyen meghívást nem illik visszautasítani, tehát el kell rá menni, akkor is, ha a misszióvezetőnek a megadott időpontban máshol lenne már jó előre fixált programja. 

Valójában a szóbeli jegyzék (note verbale) egy írásos műfaj: egy aláírás nélküli, de fejléces papíron a külügy leírja, hogy ekkor és akkor a misszióvezető legyen olyan kedves és fáradjon be a minisztériumba. A szóbeli jegyzéknek nincsen konkrét címzettje, de mindig annak a személynek szól, aki éppen akkor a külképviseletet képviseli. Ez lehet egy nagykövet, vagy annak hiányában az ügyvivő, de ha az ügyvivő nem dolgozik aznap (mert mondjuk beteg vagy éppen külföldön van), akkor a helyettese.

A "meghívó" udvarias formulával kezdődik és azzal is zárul, a szokásos barátság-bullshit szöveggel, a lényeg az üzenet közepén van: az időpont, amikor az illetőt várják a külügybe. És akkor bizony ott kell lennie, még ha ez csak egy kérés is a külügy részéről. A szóbeli jegyzéken szerepel egy dátum, körbélyegző, sorszám, de aláírás nincs: lényegében ilyenkor az egyik állam üzen a másik államnak. Ezt a szóbeli jegyzéket általában faxon vagy e-mail-en (pdf-en) elküldik a külképviseletnek, de ezzel párhuzamosan egy sofőr is elviszi azt a külképviseletre és leadja a postázóban.  

A misszióvezető (ez esetben André Goodfriend) aztán a megadott időpontban megjelenik a Külügyminisztériumban. (A magyar külügyminisztériumnál az épület egyik sarkánál kialakított protokollbejárón.) Általában a misszióvezető nem egyedül, hanem egy beosztott diplomatájával érkezik, a bejáratnál pedig már várja a minisztérium protokollosztályának valamelyik munkatársa: az ő dolga, hogy a vendégeket felkísérje a miniszterhez vagy az államtitkárhoz. 

Meg is szokták várakoztatni, ezzel is üzennek

Bevett gyakorlat, hogy a misszióvezetőt és a vele érkező diplomatát a fogadó fél az előszobában megvárakoztatja. Ha ez a várakoztatás több mint 1-2 perc, akkor annak szintén üzenete van: mégpedig az, hogy a légkör barátságtalan. De a várakoztatás inkább a kevésbé kulturált, diktatórikus államokban szokás, egymással szövetséges és baráti államok között nem jellemző. A bunkó diktátorok szoktak üzenni azzal is, ha a berendelt diplomatát egy kényelmetlen fotelbe ültetik le, esetleg egy székre, ezzel ugyanis a felek közötti egyenlőtlenséget akarja hangsúlyozni a fogadó állam. De civilizált helyeken ügyelnek arra, hogy a meghívottak ne érezzék magukat kényelmetlenül, ezért nagyon udvariasan bánnak velük, itallal kínálják őket, odafigyelnek arra, hogy a légkör ha nem is barátságos, de legalább udvarias legyen. 

Amikor a berendelt diplomata (és a vele érkező beosztottja) bemegy a miniszterhez vagy éppen az államtitkárhoz, leülnek egymással szemben. Ilyenkor a teremben rajtuk kívül általában a tolmácsok, a titkárok és az asszisztencia van jelen, a berendelt diplomatáknak nincs beleszólásuk abban, hogy ki van jelen. Jól értették, általában ilyenkor tolmács is jelen van (de nem minden esetben), függetlenül attól, hogy egyébként a jelen lévők beszélnek-e angolul.  

Beszéljünk, mint állam az állammal!

Bár mindenkét fél pontosan tudja, hogy miért rendelték be a misszióvezetőt, a misszióvezető úgy tesz, mintha semmit nem tudna és kíváncsiak végighallgatja az államtitkárt vagy éppen a minisztert, aki pedig elpanaszolja a bánatát. Fontos, hogy ilyenkor ugyan hús-vér ember beszél hús-vér emberhez, de valójában az egyik állami képviselője kommunikál egy másik államéval. A McCain-botrány miatt tehát Magyar Levente államtitkár beszélt Goodfriendhez, de Magyar Levente valójában Orbán Viktort képviselte, míg Goodfriend a külképviseletet. (Ha Goodfriend nagykövet lenne, akkor Barack Obamát képviselné, így viszont csak közvetve képviselte az elnököt.)

A vendég nem nagyon beszél

Ha nagyon súlyos a helyzet, akkor az államtitkár/miniszter egy tiltakozó okmányt is átad a misszióvezetőnek. Ez egy írásos okmány, amiben ugyanaz van leírva, amit szóban is elmond, de ez már sokkal súlyosabb aktus, mintha az államtitkár vagy a miniszter csak közölné a kormány álláspontját. Ilyen okmányokban adják át például a hadüzeneteket is. 

A meghívott diplomata nem igazán beszél, csak a végén közli, hogy tudomásul vette a kormány álláspontját és természetesen tolmácsolja azt odahaza. Tehát úgy viselkedik, mint egy két lábon járó üzenőfüzet, általában nem mond semmit a témával kapcsolatban se pro, se kontra. Ez tehát egy viszonylag rövid, udvarias "beszélgetés".

Amikor ezzel megvannak, elbúcsúznak egymástól, a misszióvezető (és a beosztottja) elhagyja az épületet, beül az autójába és elmegy.