Goodfriend csak postás volt a külügyben

Meglehetősen súlyos diplomáciai lépés az, amikor egy adott ország külügyminisztériuma berendel egy külföldi nagykövetet. Erre akkor kerül sor, ha már nagy a baj, vagy ha a külügy (pontosabban a fogadó állam kormányzata) ki van akadva a másik ország vezetésére. Mint például most a magyar külügyminisztérium arra, hogy a republikánus John McCain szenátor neofasiszta diktátornak nevezte Orbán Viktort. A külügyminisztérium úgy is kifejezhetné nem tetszését, hogy egyszerűen ír egy jegyzéket arról, hogy mennyire nem tetszik neki McCain megnyilvánulása. De sokkal súlyosabb jelzés, ha ehelyett bekéreti, berendeli a nagykövetség misszióvezetőjét a minisztériumba. 

A visszautasíthatatlan meghívás

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy egy szóbeli jegyzékben felkérik a misszióvezetőt arra, ugyan fáradjon már be a külügyminisztériumba. Még aznap! Egy ilyen meghívást nem illik visszautasítani, tehát el kell rá menni, akkor is, ha a misszióvezetőnek a megadott időpontban máshol lenne már jó előre fixált programja. 

Valójában a szóbeli jegyzék (note verbale) egy írásos műfaj: egy aláírás nélküli, de fejléces papíron a külügy leírja, hogy ekkor és akkor a misszióvezető legyen olyan kedves és fáradjon be a minisztériumba. A szóbeli jegyzéknek nincsen konkrét címzettje, de mindig annak a személynek szól, aki éppen akkor a külképviseletet képviseli. Ez lehet egy nagykövet, vagy annak hiányában az ügyvivő, de ha az ügyvivő nem dolgozik aznap (mert mondjuk beteg vagy éppen külföldön van), akkor a helyettese.

A "meghívó" udvarias formulával kezdődik és azzal is zárul, a szokásos barátság-bullshit szöveggel, a lényeg az üzenet közepén van: az időpont, amikor az illetőt várják a külügybe. És akkor bizony ott kell lennie, még ha ez csak egy kérés is a külügy részéről. A szóbeli jegyzéken szerepel egy dátum, körbélyegző, sorszám, de aláírás nincs: lényegében ilyenkor az egyik állam üzen a másik államnak. Ezt a szóbeli jegyzéket általában faxon vagy e-mail-en (pdf-en) elküldik a külképviseletnek, de ezzel párhuzamosan egy sofőr is elviszi azt a külképviseletre és leadja a postázóban.  

A misszióvezető (ez esetben André Goodfriend) aztán a megadott időpontban megjelenik a Külügyminisztériumban. (A magyar külügyminisztériumnál az épület egyik sarkánál kialakított protokollbejárón.) Általában a misszióvezető nem egyedül, hanem egy beosztott diplomatájával érkezik, a bejáratnál pedig már várja a minisztérium protokollosztályának valamelyik munkatársa: az ő dolga, hogy a vendégeket felkísérje a miniszterhez vagy az államtitkárhoz. 

Meg is szokták várakoztatni, ezzel is üzennek

Bevett gyakorlat, hogy a misszióvezetőt és a vele érkező diplomatát a fogadó fél az előszobában megvárakoztatja. Ha ez a várakoztatás több mint 1-2 perc, akkor annak szintén üzenete van: mégpedig az, hogy a légkör barátságtalan. De a várakoztatás inkább a kevésbé kulturált, diktatórikus államokban szokás, egymással szövetséges és baráti államok között nem jellemző. A bunkó diktátorok szoktak üzenni azzal is, ha a berendelt diplomatát egy kényelmetlen fotelbe ültetik le, esetleg egy székre, ezzel ugyanis a felek közötti egyenlőtlenséget akarja hangsúlyozni a fogadó állam. De civilizált helyeken ügyelnek arra, hogy a meghívottak ne érezzék magukat kényelmetlenül, ezért nagyon udvariasan bánnak velük, itallal kínálják őket, odafigyelnek arra, hogy a légkör ha nem is barátságos, de legalább udvarias legyen. 

Amikor a berendelt diplomata (és a vele érkező beosztottja) bemegy a miniszterhez vagy éppen az államtitkárhoz, leülnek egymással szemben. Ilyenkor a teremben rajtuk kívül általában a tolmácsok, a titkárok és az asszisztencia van jelen, a berendelt diplomatáknak nincs beleszólásuk abban, hogy ki van jelen. Jól értették, általában ilyenkor tolmács is jelen van (de nem minden esetben), függetlenül attól, hogy egyébként a jelen lévők beszélnek-e angolul.  

Beszéljünk, mint állam az állammal!

Bár mindenkét fél pontosan tudja, hogy miért rendelték be a misszióvezetőt, a misszióvezető úgy tesz, mintha semmit nem tudna és kíváncsiak végighallgatja az államtitkárt vagy éppen a minisztert, aki pedig elpanaszolja a bánatát. Fontos, hogy ilyenkor ugyan hús-vér ember beszél hús-vér emberhez, de valójában az egyik állami képviselője kommunikál egy másik államéval. A McCain-botrány miatt tehát Magyar Levente államtitkár beszélt Goodfriendhez, de Magyar Levente valójában Orbán Viktort képviselte, míg Goodfriend a külképviseletet. (Ha Goodfriend nagykövet lenne, akkor Barack Obamát képviselné, így viszont csak közvetve képviselte az elnököt.)

Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára

Fotó: Beliczay László

A vendég nem nagyon beszél

Ha nagyon súlyos a helyzet, akkor az államtitkár/miniszter egy tiltakozó okmányt is átad a misszióvezetőnek. Ez egy írásos okmány, amiben ugyanaz van leírva, amit szóban is elmond, de ez már sokkal súlyosabb aktus, mintha az államtitkár vagy a miniszter csak közölné a kormány álláspontját. Ilyen okmányokban adják át például a hadüzeneteket is. 

A meghívott diplomata nem igazán beszél, csak a végén közli, hogy tudomásul vette a kormány álláspontját és természetesen tolmácsolja azt odahaza. Tehát úgy viselkedik, mint egy két lábon járó üzenőfüzet, általában nem mond semmit a témával kapcsolatban se pro, se kontra. Ez tehát egy viszonylag rövid, udvarias "beszélgetés".

Amikor ezzel megvannak, elbúcsúznak egymástól, a misszióvezető (és a beosztottja) elhagyja az épületet, beül az autójába és elmegy. 

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!