Auguszta
-7 °C
0 °C

A beled kitaposom, ha tagadsz

2014.12.26. 15:20
Egy aktatáskából árulja könyvét egy mosolygós, mégis komoly tekintetű 88 éves öregúr a Nyugati előtt, a sütis-pogácsás néni mellett. Névjegye szerint jazzdobos, fényképész mester, fotógrafikus, festőművész és író. 69 évvel ezelőtt munkába menet igazoltatták a Hungária-Thököly sarkán, majd közölték vele: elviszik egy kis munkára. Halálra vagy rokkanttá vert, agyonlőtt, megbetegedett társaihoz képest szerencsésnek tartja magát, mégis egész sorsát meghatározta az ukrajnai málenkij robot.

Mit vagy úgy oda? Mit gondolsz, mi mit csináltunk annak idején Ukrajnában?

– vágott vissza a hetyke bajszos örömkatona, amikor a tizenéves Miklósi Károly elmesélte neki, hogy még odahaza Pesten, az ostrom napjaiban egy tucat orosz katona megerőszakolta egy barátja 13 éves húgát. A kislányt az óvóhelyről rángatták ki, csupa vér volt a ruhája, miután öt órával később szó szerint visszadobták a pincébe, és pár nap múlva belehalt a traumába. Az ő emléke miatt majdnem összeverekedett a katonával, de annyira le voltak gyengülve, hogy nemhogy pofán nem tudták vágni egymást, mindketten összeestek, kínjukban röhögni kezdtek.

– Akkor legalább te tudod, hogy miért vagy itt – mondta még Miklósi. Neki fogalma sem volt, hogy zenekarban doboló grafikustanoncként mit keres a zuglói körfolyosós proliház helyett a Szovjetunióban, a mai Ukrajna területén, a sárgarépaföldön, amit éppen egymás mellett térdelve egyeltek a hadifoglyok 1945-ben. Majdnem hetven év telt el azóta, de Miklósi azóta sem érti, miért vitték el 19 évesen málenkij robotra, és miért nem kért tőle senki azóta sem bocsánatot, amiért több évet elraboltak az életéből.

Nem volt félelemérzetünk

Borzalmakat addigra látott bőven otthon is: egy barátja szüleit akkor vitték el a nyilasok, amikor a fiú épp náluk játszott, Gyurit Miklósiék bújtatták a szenespincében. A zsidó fiút végül egy udvarba csapódott gránát ölte meg, amikor a szüleit indult megkeresni a bujkálás után. Az idősebb Miklósi fiú szerelme pedig úgy menekült meg az orosz erőszaktevőktől, hogy az anyja feláldozta magát elbújtatott lányai helyett.

A bizonytalanságban nem csoda, hogy önállóságra vágyott, a négy polgári után kifutóként, segédmunkásként dolgozott, mielőtt 1943-ban megcsípett egy nyomdai fényképésztanulói állást. Zenekarban is játszott, úgy emlékszik, Plank Bella néni zeneiskolájában a légópincében folytatták, ha éppen le kellett vonulni, egészen amíg rendeletben be nem tiltották a tánciskola működését. „Olyan fiatalok voltunk, hogy nem volt félelemérzetünk” – emlékszik vissza.

Szerencsét hozott a szar

A robotból elszökni Miklósi szerint keveseknek sikerült: aki kirohant a sorból Gödöllőre menet, futtában agyonlőtték, volt, akit a menet végén szánkón húzva véreztettek ki. Néhányan később, már a vonaton a vagon deszkáját felszedték, ott másztak ki – Miklósi egy ismerőse is megpróbálta. Utolérték, de annyit mindenesetre nyert, hogy az öregek és betegek transzportjával hazamehetett fél évvel Miklósi előtt. Amikor Pesten újra találkoztak, kiderült, hogy úgy megverték, hogy elvesztette a fogait és a fél veséjét.

Gödöllőn egyvalaki mondhatta el magáról, hogy szerencsét hozott neki a szar: az első foglyot, aki beleesett a latrinába, jobb ötlet híján elkergették a táborból. Ezen felbuzdulva többen is próbálkoztak azzal, hogy direkt beleugrottak, de nekik már nem volt szerencséjük: Miklósi szerint volt, akit agyonvertek az őrök. Annak is tanúja volt, hogy egy hadifogoly pilótát, aki az ukrajnai láger melletti repülőtérre szökött, szintén agyonvertek, majd elrettentő példaként vitték vissza a táborba. Egy repülőgépig eljutott, ott szembesült vele, hogy nem volt feltankolva.

Még Gödöllőre menet, amikor civil ruhában vonultak, egy férfinak még sikerült a szökés: egy szembejövő nő kezéből kikapta a szánkó kötelét, amit húzott, az őrök épp nem vették észre, hogy kiugrott a sorból.

1945. február elején Miklósi úgy döntött, bemegy megnézni, mi maradt a munkahelyéből. Mivel tömegközlekedés még nem volt, gyalog vágott neki. A Hungária-Thököly kereszteződésben igazoltatták, majd 15-20 társával félreállították azzal a szöveggel, hogy

elviszik egy kis munkára.

A gödöllői gyűjtőtáborból (korábban  premontrei gimnázium, ma Agrártudományi Egyetem, halványan még ma is kivehető rajta a Virtute vinces, „Erénnyel győzöl″ felirat) a romániai Foksányon keresztül került Ukrajnába, Terni községbe. Már a Gödöllőn töltött pár hét alatt sokan meghaltak a túlzsúfoltság és a higiéniai körülmények miatt, Miklósi szerint feltűnés nélkül, éjszaka szállították el a hullákat. (Történészek szerint a zsúfoltság sok helyen elviselhetetlen volt: a Csillagbörtön celláiban volt, hogy csak állva alhattak a rabok – 13-14 embert tuszkoltak egy cellába. Elterjedt a vérhas és a tífusz, a táborból a városra is kiterjedt a járvány. Volt, hogy egy éjszaka 17 magyar hadifogoly halt meg tífuszban a Csillag hadikórházában, még Szent-Györgyi Albert is közbenjárt az állapotok javítása érdekében Malinovszkij marsallnál.)

A 19 éves szövegrajzoló-tanonc hiába hamisította meg a születési dátumát, hogy azt higgyék, fiatalkorú, nem engedték szabadon. Mire három hónap után először tisztálkodhattak, mindenki tetves volt, ezért havonta lezuhanyozhattak. Miután Ukrajnában hóban-fagyban kilométereken át cipelt fákból megépítették a saját magukat fogva tartó drótkerítést, nekiláthattak a helyi cukorgyár lebontásának és újjáépítésének.

Nem az oroszokkal volt a baj

Bőven -20 fok alatt is dolgoztak (onnan tudták, hogy -25 alatt lehet, ha a fagytól összetapadt az orrcimpájuk), de csak a nagy zúgolódás hatására kaptak a fatalpú vászoncipőjükhöz zsákot kapcának, hogy legalább valami beburkolja a lábukat. Miklósi úgy látta, az emberhiány miatt lehetett szükség rájuk, mert ami munka adódott a gazdaságokban, lakásokban, velük csináltatták meg.

„Az nem számított, hogy a hadifogoly, deportált, gyakorlatilag rabszolga-munkaerő alapvetően nem hatékony. A sztálini diktatúrának ekkorra már nagy tapasztalata volt az ilyen típusú, azaz a kényszermunkaerő alkalmazásában, hiszen ekkorra már több millió szovjet állampolgár kényszerült megismerni a Gulag-lágerek poklát” – írta Bognár Zalán történész.

„Nem az oroszokkal volt a baj, ők a legtöbben nem voltak kegyetlenek. A kárpátaljai ruszin testvéreink viszont ott ütöttek-vertek, ahol értek, gázálarccső volt a kezükben, az volt a verések magasiskolája” – idézte fel Miklósi. Egyik maradandó sebét akkor szerezte, amikor a benzinlámpa tőle pár méterre felrobbant egy társa kezében tetűirtás közben, égési sérülése ma is látszik a karján. Volt, akinek vassal törték el a lábát, mások belerokkantak, belehaltak a sérüléseikbe.

Amikor megérkeztek Ternibe, megdobálták őket a lakosok, mert még élénken emlékeztek megszállóként a magyarokra és a németekre (Miklósi szerint ezer német és ezer magyar érkezett a táborba, többségében civilek). Később a helybeliek közül volt, aki jól bánt velük, egyik idős civil őrük egy ételadagért cserébe almát lopni is elengedte őket a szomszéd ültetvényre: „Képzelheti, milyen csóresz volt az öreg, ha hagyta, hogy almát lopjunk, ha neki is adunk abból a rohadt moslékból, amit a disznónak nem adnék oda” – mondta.

Magyar találmány

„A legyőzött ellenséges ország ne csak anyagi jellegű kártérítést fizessen, hanem munkaerejével közvetlenül is járuljon hozzá a háború utáni szovjet újjáépítéshez” – ezt több történész szerint egy magyar közgazdász, Varga Jenő volt tanácsköztársasági népbiztos vetette fel a Szovjetunióban, a Politbüro által 1942-ben kreált bizottságban, mely a világháború utáni rendezést volt hivatott előkészíteni. Így a málenkij robot is magyar ötlet, nemcsak a golyóstoll és a Rubik-kocka. Oroszul egyébként маленькая работа, malenkaja rabota a „kis munka”, ez rögzült magyarul málenkij robotként.

Miklósi sosem értette, hogy lett hadifogoly, ha semmilyen fegyveres testületnek nem volt a tagja. A szovjetek hozzáállására egyébként is jellemző volt, hogy összemosták a hadifoglyokat az internáltakkal. A munkaerő pótlásán kívül (a Szovjetunió a világ leghatalmasabb hadseregét tartotta fenn, és több tízmillió embert veszített a háborúban) a cél az ország megbüntetése volt. Kvótákat kellett teljesíteni, volt, hogy azért hurcoltak el embereket, mert németes hangzású nevük volt, máshol véletlenszerűen fogdostak össze civileket, akár koncentrációs táborokból hazatért zsidókat. Becslések szerint 100-130 ezer magyar polgári személyt vihettek a Szovjetunióba málenkij robotra, azaz kényszermunkára (más becslések szerint több százezret). 

„Nagy nehézséget okoz nekünk, hogy a razziák Budapest utcáin újra nagyobb méreteket öltenek. Némely napokon a gyárba menő vagy onnan jövő munkások ezreit fogják össze az utcákon, és mint hadifoglyokat, különböző táborokba viszik őket. A Központi Bizottság házát naponta valósággal megszállják az izgatott hozzátartozók” – írta Rákosi Mátyás a Magyar Kommunista Párt főtitkáraként bolgár megfelelőjének Bognár Zalán történész, a Málenkij Robot-Emlékbizottság társelnöke szerint. Az elhurcolások 70. évfordulójára készült honlap itt elérhető.

Ők is állandóan éhesek voltak: „Éppen zabáló korban voltam, állandóan ezt a rohadt káposztalevest adták. Amikor elfogyott a káposzta, jött a csalán, azt mondták, az egészséges. Amikor az is elfogyott, labodát kaptunk, amit tetvestül megfőztek, a csajka teteje tiszta fekete volt, először mindig le kell szedni róla a tetveket” – idézte fel Miklósi. Egyszer megsérült, amikor három méter magasról ugrott le: meglátta, hogy a kápók hozzák az ebédet, az elsők között akart odaérni, hogy a sorba visszaállva még egyszer sorra kerüljön az osztásnál.

Aki nős volt, hamarabb becsavarodott. Szerencsére nekem csajom sem volt, csak a családom, akiket otthon hagytam.

– mondta.

Végre kiderült, hogy hazudott

A dobtudás itt is jól jött: amikor egy roma fogolynak hegedűt adtak az oroszok azzal, hogy a falusi kultúrházban kéne játszani, ahol összejönnek a katonák és a falubeli lányok, Miklósi lett a szedett-vedett zenekar dobosa, egy pár lelőtt bernáthegyi bőréből rögtönzött neki két tímár és egy asztalos dobfelszerelést.

Nagy urak lettünk, megnöveszthettük a hajunkat, persze csak kétcentisre. Terített svédasztal várt: nagy vájling főtt krumpli, szotyola, tökmag, vodka és egy nagy tál kenyér.

– mondta. Bár a legnagyobb verését „Mi ez a kurva anyád, hogy neked hajad van?” felkiáltással kapta, miután elterjedt, hogy zenész, nem bántották érte. Visszanézve úgy látja, hogy szívós természet, a túlélésben való hit és szerencse kell a nélkülözés, megaláztatás, honvágy és éhség túléléséhez.

Verte a tolmács, hogy vallja be

Miklósi végig azt hitte, azért hívatják be újra és újra, hogy azt mondassák vele: katona volt. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy civil. A tolmácsként közreműködő kápó már agyba-főbe verte, amikor újra és újra el kellett vinnie az éjszakai kihallgatásokra: „A legutolsó bekísérésnél már bőgtem, mert annyira megvert, azt mondta magyarul, hogy «Büdös kurva anyád, a beled kitaposom, ha most is letagadod, hogy katona voltál!»” – emlékezett vissza.

Az utolsó kihallgatás alatt lebukott, hogy több kiló sütésre szánt, csákánnyal kifejtett, fagyott cukorrépát csempészett be kintről a ruhájában, de ez már egy másik történet. Büntetést nem kapott, viszont végre átírták a születési dátumát, és elengedték.

Miklósi (aki valójában 1926-ban született, tehát 19 évesen kapták el) a korábbi szabadulás reményében végig ragaszkodott ahhoz, hogy 1927-es születésű, tehát fiatalkorúként esett fogságba. Vesztére: mint kiderült, az apja kapcsolatain keresztül már az első évben haza próbálta hozatni, de csak addig jutott a segítőkész orosz tiszt a Vöröskereszt segítségével, hogy van egy ilyen nevű fiú, csak nem '26-os.

Amikor kihallgatások hosszú sorozata után végre kiderült, hogy Miklósi hazudott az életkoráról, azonnal el is engedték.

A grundon égették el a ruháit

Csak az utolsó pillanatban tudta meg, hogy a láger cipészei és szabói a csizmája sarkába és a kabátja belső zsebébe rejtették a többi rab haza szánt üzeneteit – nem bukott le, de ennél csak akkor verte ki jobban a veríték, amikor 10 nap utazás után a szovjet-magyar határnál azt hallotta: Pasli nazar, azaz „Menjetek vissza!”. Végül gond nélkül átsétálhattak, úgy emlékszik, majdnem három év fogság után, 1947 végén futott be végül a Keletibe (egy kárpótlási dokumentum szerint két évig, 1946 végéig volt hadifogoly, a dátumot Miklósi vitatja).

Mit ennél, Károlykám?

– kérdezte az anyja, amikor az őt kísérő orosz katonával betoppant. A mákostészta mellé fürdővizet, tiszta fehérneműt kért, a ruháit egy cementeszsákban égették el a ház előtt a grundon. A nyomda, ami még magántulajdonban volt, visszavárta: gyorssegyélyként ötszáz forintot, öltönyöket, cipőket hoztak, azzal, hogy mehet dolgozni, ha kipihente magát.

A kurváknak sem kellett

A Miklósit hazakísérő orosz katonának is jólesett a fürdő és a barackpálinka, majd kibökte, hogy ha már Pesten vesztegel pár napot, bárisnyát, azaz nőt akar. Huszonéves létére Miklósi még nem volt nővel, de derengett neki, hogy a Capitol mozi környékén sok az éjszakai pillangó. Az előcsarnokban akarta megvárni a katonát, akit pár perc alatt szó szerint kirúgtak a lányok. A ruhájáról rájöttek, hogy orosz, „és ezeket még a kurvák is utálták”.

Jobb, ha bizsut visz haza, mint valami nemi betegséget alapon a hátralevő napokat römizéssel, fürdőzéssel, városnézéssel és vásárlással töltötték, elrettentésül még az Ellenség a vérben című felvilágosító filmbe is belenéztek a moziban, de az éktelen keléseket ábrázoló nagytotálokba végül beletört a bicskájuk.

Az államosítás után párttag lett, mint mondta, „szó szerint a zsebébe nyomták az igazolványt”, de azt nem bírta ki nevetés nélkül, amikor az alapfokú szemináriumot egy volt fogolytársa tartotta – az, aki a gerendába csimpaszkodva vitette magát, amikor a hóban menetelve cipelték a fát a láger kerítéséhez, és végig szidta a ruszkikat. Miklósi a vállalati kultúrvezetés funkcióját kapta, amit szívesen elvállalt.

Nyomdai fényképész akkor lett, amikor a fotó kiszorította a szövegrajzolást, mellette amatőrként a Fényszövben focizott. '56-ban már a forradalom leverése után próbált feleségével és hároméves kislányával disszidálni Jugoszlávián át Bécsbe, de éjjel a zuhogó esőben eltévedtek a határon, egy öreg parasztbácsinál aludták ki magukat, majd másnap hazavonatoztak. Itthon rekedt, többnyire szabadúszóként működött, azt mondta: éjjel-nappal dolgozott, mert imádta a munkáját, és jól is keresett.

A fejük búbjával fejelnek

Egy banális bűnért még egyszer fogságba került: állami vállalatok propagandafőnökeinek zsebbe fizetett, hogy őt bízzák meg munkákkal, ezért huszonöt hónapot ült, ami „a hadifogsághoz viszonyítva olyannak tűnt, mint egy kis motelhez képest Budapest legelegánsabb szállodája”.

Miklósi a magyar kormánytól 242 ezer forint kárpótlási jegyet kapott 1995-ben, azóta is nehezményezi, hogy csak húszszázalékos áron tudta eladni. „Miért nem merik az illetékes országok kikövetelni az anyagi kárpótlást? Ha jól számolok, ezért a megalázó 48 400 forintért raboltak el harmincnégy hónapot ifjú éveimből. Már nagyon kevesen vagyunk azok, akiket az oroszok ártatlanul elhurcoltak és évekig ingyen, úgyszólván olyan moslékon, amit a disznónak sem adnék, dolgoztattak, sokszor embertelen körülmények között.”

A mai generáció talán el sem hiszi, hogy a szüleiknek vagy a nagyszüleiknek milyen megaláztatásban és sanyargatásban volt részük. Fityiszt mutogatva az oroszoknak közlöm velük, hogy élek!

– írja könyve végén.

A németek legalább fizetnek

Hitler tetteiért a németek még ma is fizetnek, az oroszok pedig még csak bocsánatot sem kértek senkitől.

– írja könyvében Miklósi, hozzátéve, hogy szerinte „Sztálin sem volt különb Hitlernél, ami az emberi jogok lábbal tiprását illeti.″ 

Mengele a szemembe nézett címmel az Auschwitz után Amerikában gyári munkásból pszichológussá vált magyar nő, Edith Eger életét mutattuk be. A Budapesten élő Homonai Irén történetéről itt írtunk. Nagyképünkön a 70 éve a családjuk számára kijelölt csillagos házba vittünk vissza ma már idős, akkor még gyerek túlélőket. Arról, hogy egy erdélyi származású amerikai katona, majd későbbi nürnbergi főügyész hogyan élte meg a második világháborút, Ben Ferencz-portrénkban írtunk.

Szobakonyhája falán pár régi festménye mellett családi képek, oklevelek, Újbuda szenior összművészeti fesztiválján például második lett pár éve. Élt nyugdíjasotthonban egy ideig, de eljött, mert úgy érezte, úgy bánnak velük, mint az állatokkal, ráadásul a levesből csak a vizet merték ki a nővérek, sűrűjét sosem kapott. Az albérletet egy vásárlója találta neki – sokan visszajárnak hozzá egyébként, főleg fiatalok, olyanok is, akiknek nagyszülei-dédszülei maguk is érintettek voltak.

Az ünnepeket egyedül tölti: kisebbik lányának ő adott pénzt, hogy Londonban a gyerekeit meglátogassa (a Miklósi-unokák évek óta kint élnek). Focit inkább már nem is néz, mert idegesíti, hogy ő annak idején két 90 perces meccset végigjátszott egymás után, ma meg tíz perc után alig kapnak levegőt. Ráadásul homlok helyett a fejük búbjával fejelnek, nem csoda, hogy két méterről fölé megy, undorító. Nyugdíja fele elmegy a bérleti díjra, a rezsi után 20-30 ezer forintja maradna, ha nem árulná a könyvét.

Szombatonként ultizik, hétköznaponként négy és hat között szokott kiülni az aktatáskával a Nyugati elé.

Miklósi Károly: Málenkij robot. Orosz hadifogságom története. Budapest, 2014. 124 oldal, 2000 forint.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!