Magdolna
18 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

Bárcsak itt született volna Orbán!

2015.04.03. 13:56
  • Egy szürreális kocsmacégér után nyomozva jutottunk el a kelet-magyarországi minifaluba, Kisnyékre.
  • Találkoztunk a festővel, de közben kibomlott egy, a művészetnél is érdekesebb történet.
  • Így él Kisnyék, ahol szinte mindenki közmunkás.

Az éjszakai hírügyeletben ültünk, mindegyikünk előtt két monitor, amelyeken a nigériai mészárlás hírei keveredtek Rogán Antal menekültezésével, Ukrajnában vonuló tankokkal és VV Edina problémáival. A címlap szerkesztője azon lamentált, hogy ne kínait, hanem pizzát rendeljünk, Haász szerkesztő pedig sztoriba kezdett arról a távoli vidékről, ahol még egyik nagy utazó újságírónk sem járt.

Kisnyék a román határ közelében fekszik. A szerkesztő Gyulára autózva állt meg egy kávéra a faluban. Feketéjét kortyolgatva fedezte fel, milyen sajátos rendben működik a kétutcás település italboltja: a kocsmáros reggel kinyit, majd miután a vendégek fogyasztottak, bezár, átsétál a szomszédos boltba, kinyitja, a vásárlók jönnek a tejért és kifliért, bezár, kocsma nyit, stb.

Újabb oldalt nyitottam a böngészőmben, Google Maps, Street View, és már ott is voltunk Kisnyéken. A kocsmát könnyű volt megtalálni, mert a falu egyetlen kereszteződésében állt. Előtte emberek csoportosultak, mindenki a fényképezős autót nézte, mögöttük pedig a vidéki hangulathoz egyáltalán nem illő, korai szürrealista jegyeket mutató kocsmai cégér látszott.

A sztori és a fotó együtt olyan szerethető és bizarr képet rajzolt elénk, mintha valami cseh filmrészletet láttuk volna. Jó ötletnek tűnt egy posztban megörökíteni Magyarország ismeretlen települését, amelyről az egyik elszármazott csak annyit tudott írni a szakdolgozatában:

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy Kisnyék történetében, hasonlóan a környező települések XX. századi történetéhez, nem említhetünk meg országos jelentőségű eseményeket, történéseket.

Azt gondoltam, hogy Kisnyék örökre megmarad távoli helynek. Ám meglepő módon hamarosan levelet kaptam a falu egykori lakójától, aki azt ígérte: el tudja intézni, hogy a helyszínen kapjak magyarázatot a furcsa cégérre.

Belépek a Street View-ba

Az már csak az autóban derült ki, hogy Kisnyék nem szimplán távoli kistelepülés, hanem a világ másik végén van. Alig 80 kilométert száguldhattam az autópályán, hogy onnan 170 kilométernyi szűk úton jussak egyre mélyebbre a lapos, belvizes, tél végi szürke tájba. Aztán hirtelen a Street View-ban találtam magam.

A kocsma előtt a képről ismerős emberek álltak és néztek felém: ott volt a motoros mozgássérültkocsis ember, a biciklik a falnál, a cégér, és még kiszállás előtt megértettem, hogy itt nem a Google-autót nézték meg ennyire, hanem bármilyen autót, ami megjelenik.

A westernekből ismerős procedúrán azonban nem kellett keresztülmennem. Ahelyett, hogy pisztolypárbajjal bizonyítom, én is tökös srác vagyok, egyszerűen csak kezet ráztam a kocsmárossal, aki már tudta: jön a fővárosból az újságíró.

Elém toltak egy alacsony, mosolygós, ősz szakállú férfit, aki harmadrészt úgy nézett ki, mint Steve Zissou az Édesvízi életből, harmadrészt, mint egy idősebb, hipszter művész, a maradékban pedig mint egy vidéki kocsmavendég.

A művész mosolyogva nézett rám a megtermett kocsmáros válla alól, mint aki mindjárt belekezd egy hosszú történetbe. De nem mondott semmit, a csönd egyre mélyült, én pedig kezdtem furcsán érezni magam.

Végül egy asszony szólalt meg a pult túloldaláról. „Három falubeli van a cégéren. Kettő még él, szegény Lekvár halt meg tavaly” – mondta, a festő pedig barátságosan bólogatott a szemébe húzott sapkája alól. „És miért kerültek fel a cégérre?” – firtattam.

Ekkor hallottam meg a festő halk, kissé bizonytalan hangját: „Ők voltak a mag. Itt söröztek, mindig itt ültek velem.” Az egyik vendég a háttérből kontrázott: „A Lekvár boros volt.” „Meg a szilvát is szerette” – tette hozzá valaki ábrándosan a sarokból.

A pult mögött ülő nő, a kocsmáros felesége félmosollyal az arcán folytatta. „Nagy bohóc volt a Lekvár. Mindig volt valami vicce. Egyszer két deci borért megevett egy darazsat. Titokban összenyomta őket előbb, de az egyik mégis megcsípte a nyelvét, feldagadt az egész feje” – nevetett, a távolban ülő vendég pedig hozzátette: „Jól tudott sakkozni is.”

„Tanult ember volt” – bólogatott a kocsmáros, aki hivatását takaros zöld köténnyel és az arra tűzött, „üzletvezető” feliratú kártyával emelte ki. „Lekvár pincér volt Sarkadon, a Pelikánban. Onnan ment Pécsre '73-75 körül, ahol elvette az ÁFÉSZ vezetőjének a lányát. Fagyis, presszós lett ott” – sorolta, mintha egy közéleti személyiség Wikipedia-oldalát olvasná. Vagy mint aki a pultnál borozgató Lekvártól ezerszer hallott a legendás, ÁFÉSZ-es időkről. A kocsmáros már nem mosolygott annyira, amikor a történet a közelmúlt felé kanyarodott: Lekvár elvált, piálni kezdett, Gyulára költözött, majd újabb feleség, újabb válás, újabb költözés:

Kisnyék végállomás.

„És miről szól a cégér? Valami történet van a sörbe hulló fejekről? – kérdeztem ártatlanul. „Az ital. Hogy beleesel, kimászol, újra visszaesel” – mondta a nő.

A kocsma elhallgatott, a kocsmáros hümmögve nézte a kövezetet, én pedig zavaromban igyekeztem visszaterelni a beszélgetést a kedélyes mederbe. „A cégérfestés valami hobbi?” – kérdeztem a festőt, aki válaszával átírta mindazt, amit a távoli falu lakóiról gondoltam.

„Az Iparon (Iparművészeti Főiskola) tanultam – suttogta barátságosan Garzó Imre. – De túl sokat jártam a főiskola mellé, és eltanácsoltak."

Garzó Imre hangsúlyozta, hogy ő nem helyi, hanem Vésztőről származik, amely információnak nem értettem a jelentőségét: Vésztő a szomszédos falu 20 kilométerre. A festő élt Pesten, aztán Gyulán, míg végül ő is Kisnyéken állapodott meg. Volt még egy kalandja, amikor egy vándorcirkusszal járta az országot, és plakátokat festett nekik: „ Két évadot lehúztam, de amikor a Dunántúlon jártunk, inkább visszajöttem ide.”

Így tűnt el 20 ezer liba

Érezhető volt, hogy a festő történetében van egy hiányzó láncszem, amit a kocsmáros, idősebb Fazekas József egy újabb témával próbált áthidalni: „Imrének van itt egy másik festménye, a libás. Kértem, hogy fessen figyelmeztetést a falu elejére, mert itt csak átrobognak az autók. Le sem lassítanak. Egy rendőrt akartam festetni, de ő ezt a libás képet csinálta.”

Itt kellett volna abbahagyni a beszélgetést. Visszaülni az autóba és beszámolni a vidék Menzel-filmeket idéző világáról. Ehelyett gyanútlanul megkérdeztem: „Miért liba?”

A beszélgetés előtt már bejártam Kisnyéket, azaz húsz percet sétáltam a kora tavaszi, zsenge vetéstől halványzöld, belvizes lapályok közé szorult utcákon. A faluban állt ugyan néhány lerobbant ház, az egyiknek például kidőlt az oldala, feltárva a szobát, de a település összességében mégsem volt lerobbant. A mozdulatlanság és a csönd tűnt fel inkább. Senkit nem láttam az utcán, sem a földeken. A kutyák nem ugattak, a tehenek nem bőgtek, és persze libák sem gágogtak. Mintha egy fényképben járkáltam volna.

„Néhány éve még 20 ezer liba volt Kisnyéken” – mesélte Fazekas kocsmáros. De amióta sorban bezártak a feldolgozóüzemek, már nem éri meg tartani. „Ki venné át a húst? Ez nem olyan, hogy etetem, hizlalom, és majd csak megveszi valaki. Volt a környéken minden, gyulai húskombinát, baromfi-feldolgozás Orosházán, tejporgyár, cukorgyár. Mind bezárt. Itt régen minden háznál volt tehén, több is, meg disznó, szárnyas, birka. Most jó, ha három tanyán tartanak tehenet, és disznó sincs nagyon.”

Aki szereti a csendes helyeket

„És a föld? Arra még EU-s támogatás is van” – sodródom akaratlanul a hurráoptimista kormánykommunikátor szerepébe. De kiderül, földje alig néhány embernek van, mert a tsz felbomlása után a részaránytulajdonba kapott földet olcsón felvásárolták az egykori tsz-vezetők. Fazekasék 24 hektáron és valamennyi legelőn gazdálkodnak. „Savanyú, szikes föld ez, a negyede terem meg annak, mint a jó területeken.”

A szomorú csöndet az egyik asztalnál söröző férfi oldotta. „Jó falu azért Kisnyék. Annak, aki szereti a csendes helyeket. Itt van a csatorna, járunk horgászni. Nálunk nincs lopás, nincs veszekedés. Mindenki ismeri a másikat. Ha jön egy autó, már figyeljük, ki az, honnan való” – mesélte, én meg azt gondoltam, az autófigyelés errefelé azért szerencsére nem vesz el sok időt a lakóktól.

„És egy retkes cigány sincs” – mormogta egy munkásruhás fiatal. Meglepődve néztem rá, hiszen pont ezért nem is lehet negatív tapasztalata a romákról. Inkább egy erre portyázó jobbikos hittérítő munkájára gyanakodtam. A minden várakozásomat felülmúló politikai beszélgetésig azonban még várni kellett.

A többiek nem csatlakoztak a rasszista kiszóláshoz, a horgászó úr is inkább felvázolta az életét, ami a már ismert ívet írta le: gyerekkor a környéken, költözés egy közeli városba, házasság, válás, majd a munkanélküliség beköszöntésével letelepedés Kisnyéken.

Érdekességek a közmunkáról

És hogy mivel foglalkoznak az emberek a faluban? „Közmunkás vagyok. A vízügynél dolgozom már négy éve.”

„A közmunka nem egy évig tart?" – lepődtem meg, de a sörözgető férfi megnyugtatott: egy évig, igaz, de neki és még egy sor embernek évről évre meghosszabbítják. „Havi ötvenezret kapunk, de mellette elvállalok mindent, ha munka adódik." 

Innentől sorozatban értesültem meghökkentő tényekről:

  • Kiderült, hogy a kocsmában ülők közül mindenki közmunkás.
  • Kiderült, hogy a faluban mindenki más is közmunkás, már ha éppen nem nyugdíjas.
  • Végül darabokra tört magáról a közmunkáról alkotott képem is. A kocsmáros huszonéves, tanult fia elmesélte: ő közmunkában irodai feladatokat végez az önkormányzatnál, 50 ezerért, köszönhetően annak, hogy rendszergazda végzettsége van.

Próbáltam valami biztatót mondani, de lefagyasztott, hogy megbirkózzam a ténnyel: a közmunkások hosszú távú alkalmazása vagy a felelős irodai munka azt jelzi, hogy létező munkahelyeket töltenek be közmunkásokkal. Ami persze praktikus, hiszen így a piaci ár töredékéért lehet elvégeztetni a szükséges munkát. És így végül is csak a keményen dolgozó kisemberek szívják meg.

„Szerényen, de meg lehet így élni"  – próbált happy endet faragni a történetéből az egyik férfi.

 Félretenni vagy elszabadulni innen, na, azt nem lehet.

Megint átváltottam kormánykommunikációs üzemmódba: „Miért nem költözöl el? – Kérdeztem a srácot. – Rendszergazdaként akár az ötszörösét is kereshetnéd Budapesten.”

„Nem akarom itt hagyni a szüleimet. Szeretnék a faluban dolgozni. Még együtt méhészkedtem a nagyapámmal, értek hozzá. A libához is. Ha lenne pénzünk, senki nem akarna elköltözni innen. De aki csak teheti, menekül” – mondta azon a hangon, amit eddig csak skandináv drámákból ismertem.

Ilyen volt a szép világ

„A többi fiatal is közmunkás?” – kérdeztem a srácot, ám ő a fejét csóválta. „Nem tudom, soha nem találkozunk” – válaszolta olyan egyértelműséggel, mintha New Yorkban beszélgetnénk, nem egy kis faluban.

„15-16 fiatal van a faluban – mesélte a kocsmáros felesége elmélázva. – Régebben összesen 4-500-an éltek Kisnyéken, ma 135-en. Innen már csak a temetőbe mennek az emberek. A múlt héten három asszony halt meg. Pedig jó falu volt ez. Itt ismerkedtünk meg a férjemmel.”  Fazekas úr somolyogva pakolászott a pulton. „Négy és fél évig udvaroltam neki. Amikor elvittek katonának, leveleztünk. Aztán hazajöttem, és elvettem. Szép világ volt itt akkor.”

Ekkor már úgy ki voltam éhezve valami felhőtlenül vidám történetre, hogy óvatlanul rákérdeztem, milyen volt a régi szép világ. 

A szatócsboltnak és a családnak is otthont adó épületet még 1925-ben építette Fazekas úr apja. Az üzlet 1952-ig volt a a család tulajdonában, amikor is elvették tőlük a kommunisták. Nem teljesen persze, mert annyit vihettek magukkal, amennyit a mama a kötényében gyorsan össze tudott szedni. „Megéltük az igazi szegénységet” – mesélte Fazekas kocsmáros arról az időről, amikor brigádvezetőként dolgozott a tsz-ben.

A családi tradíciókat köztudottan nehezen lehet államosítani, így a férfi 1963-ban kilépett, és rövid ÁFÉSZ-os kanyar után magánzó lett: feleségével évente 100-120 disznót neveltek és adtak el. Mellette libát tartottak, évről évre többet. „Sokat dolgoztunk, akkoriban ez így ment. Magam ástam ki az árkokat a libáknak a talajfűtéshez. Mellette fóliáztunk is, eleinte kis nejlonsátrakban, amit ágak tartottak. Aztán hegesztettem íves tartókat, és arra feszítettük a ponyvát. Majd már tellett üvegre.”

A szép múltat idézve kivirágzott a feleség is. „A Józsi hajnalban kelt, hogy vigye az uborkát az Aróval Pestre, a nagybanira. Én addig gyomláltam a 2500 tő uborkát. Néha olyan fáradt volt, mire visszaért, hogy nekem kellett megraknom trágyával a kocsit. De volt, hogy visszaért, és még éjjel meg kellett permetezni, és azt is megcsinálta. Nekem nem volt körmöm, annyit turkáltam a földet. Neki az izom szakadt le a válláról. Nehéz élet volt” – mondták olyan arckifejezéssel, mint aki hawaii nyaralást nyert.

Háromszázezer méter per szekundum

„De már a kocsmát sem érdemes csinálni. Amióta nem lehet dohányt árulni, nem állnak meg itt az autók. Azelőtt bejöttek cigiért, és akkor már ittak egy kávét, a gyerek kapott csokit. Most már csak a helyiek járnak be, akiknek alig van pénzük. Volt játékgépünk is, de betiltották. A tévé sem megy már, a zenegépet is eladtuk, mertazokért meg az Artisjusnak kell fizetni” – ezt már a kocsmáros mesélte letargikus hangon.

A kocsma gyér közönsége élénken figyelt a helység különböző pontjairól. A feleség folytatta: „Békésben megállt az élet. Nincs itt már semmi, és le is mondtak rólunk. Tudja, mit telepít az állam? Erdőket. És nem fenyőt vagy akácot, hanem tölgyet, ami majd száz év múlva lesz kivágható. Szafariparkká alakítják ezt a vidéket, mert másra nem jó már. Az utak már most olyan rosszak, hogy csak terepjáróval lehet járni.”

„Kivétel Karcag! Az úgy fejlődik, mintha nem Magyarországon lenne. Onnan származik Fazekas Sándor, a miniszter. 

Mondtam is a férjemnek, hogy bárcsak itt született volna Orbán.”

Itt léptek be a kocsma vendégei a beszélgetésbe.

„Az miért volna jó, kinek kell ide stadion?”

„Ne mondd, hogy stadion, hogy is szabad hívni?”

„Fedett sportlétesítmény.”

Ezeket a kiszólásokat eddig a belvárosi kocsmákkal azonosítottam.

„Meg, hogy teremtettünk munkahelyeket? Milyen munkahelyet? A közmunka az egy megalázás ” – dohogta a férfi, aki délután még a helyi horgászat szépségeiről mesélt.

„Mi eddig a kormányra szavaztunk. De minek? – hajolt közelebb a kocsmáros.

A festő, aki órák óta álmos tekintettel ült a fröccsei felett, hirtelen felkiáltott: „Volt értelme támogatni ezeket, mi?! Lehet eltűnni fénysebességgel. Az mennyi is?”

Háromszázezer méter per szekundum.

Az italbolt gyér közönsége megfeledkezett a pesti újságíróról, úgyhogy leültem a festő mellé, megkérdezni, min dolgozik jelenleg. „Csak rajzokat csinálok – mondta botladozó nyelvvel, de békésen mosolyogva. – Tudja, szürreális képeket, nőkről. Hogy van egy farkasbunda, kiterítve a földön, a szájában citrom. A bundán fekszik egy szép nő, meztelenül. Nekem ezek a nők olyanok otthon, mint az oltár. Hazamegyek, és ők várnak engem.”