Ilona
17 °C
32 °C

Orbán Viktor ezzel most megbukna a történelemérettségin

10679880 10152755249881093 6165724765233144549 o
A magyar miniszterelnök keddi strasbourgi útján, a halálbüntetés és a bevándorlás témáit előhúzó kormányzati kommunikáció miatt összehívott EP-vita előtt azzal magyarázta kormánya menekültellenességét, hogy Magyarország sosem volt multikulti hely, a magyarok egy ilyen kulturális kihívással képtelenek lennének megbirkózni. Csakhogy a történelmi tények ennek épp az ellenkezőjét mutatják.

Nekünk, magyaroknak az ilyen konfliktusok kezelésére való képességeink nem fejlődtek ki, mert mi sohasem voltunk multikulturális társadalom.

Orbán Viktornak mázlija van, hogy a mindig is homogén magyar társadalomról szóló fejtegetéseivel a toleráns strasbourgi EU-s közönséget fárasztotta, nem pedig mondjuk egy történelemérettségin állt elő elméletével. Akkor ugyanis a nyarat focizás helyett tanulással kellene töltenie, hogy legalább a pótérettségin átmenjen.

A kormányfő ugyanis nem egyszerűen a maga szája íze szerint formált át történelmi tényeket, hogy az EU-s diplomatáknak ezzel érthetővé tegye, miért szükségszerű, hogy kormánya gyűlöletkampányt vezessen a menekültek ellen. A magyar miniszterelnök szavai arról tanúskodnak, hogy nem ismeri hazája történelmét. Sőt, az olyanok mondatokkal, hogy „Magyarország egy homogén ország, kultúrájában, gondolkodásmódjában, civilizációs szokásaiban meglehetősen homogén képet mutat”, éppen a nemzetinek tartott kormánya egyik fő toposzát, a trianoni tragédiát és annak máig tartó hatását kérdőjelezte meg.

Magyarország ugyanis csak Trianon árán vált multikulti országból többé-kevésbé homogén nemzetállammá.

Előtte azonban évszázadokon keresztül senkiben fel sem merült az, hogy Magyarországon csak magyarok laknak, és hogy ezzel baj lenne.

Ezeket kell tudni a kettesért

Kezdjük ott, hogy a magyarok sosem éltek elkülönülten, egynemű nemzeti szövetet alkotva. A Kárpát-medence a történelem átjáróházának számított, így a betelepülő magyarok sem népüres térbe érkeztek (és akkoriban az etnikai tisztogatás sem volt még divat); Árpádék az előttünk itt létezett birodalmak, a bolgárok és avarok maradványnépei, illetve a szintén jövevény szlávok közé telepedtek le.

Akkor még nem volt határrendészet és menekülttábor, ezért a békés szándékkal érkező kisebb népcsoportok szabadon jöttek-mentek az országban, az államalapítástól fogva a királyok pedig nemcsak megtűrték, de egyenesen bátorították a betelepüléseket.

A betelepítések mögött a korabeli uralkodók pragmatikus gondolkodása állt: akkoriban ugyanis nem államhatárokban vagy nemzetekben gondolkoztak, ezek a kifejezések a legújabb történelmi korok találmányai. Uralkodóink egyszerűen minél több alattvalót akartak begyűjteni, és ehhez képest minden etnikai, sőt vallási szempont is másodlagos volt.

A szaktudást sem könyvekben hozták el az országba. Ha szükség volt valamilyen szakmára, a királyok betelepítették a szakma legjobbjait. Német soltészok hozták a többnyomásos földművelés know-how-ját, olasz szerzetesek a gyógynövénytermesztést, franciák a borkészítést.

A középkor gazdasági menekültjeinek speciális szaktudását úgy igyekeztek megőrizni befogadóik, hogy kulturális különállásukat kiváltságjogokkal bástyázták körül.

Erre a pragmatizmusra az örményeknél, románoknál, jászoknál, besenyőknél vagy vendeknél még extrémebb példát lehet hozni: a középkor Magyarországán a XIII. század közepéig lényegében háborítatlanul éltek nagy számban muszlimok, pont úgy, mint ahogy egyes integrálódott muszlim közösségek léteznek ma Európában.

A törökök után megszűnt a magyar ország

Az elsősorban a helyiségnevek alapján spekuláló történeti földrajz a magyar etnikum arányát a középkor folyamán 80 százalékra teszi. A dominanciát a török kor törte meg. Töritankönyvi tétel, hogy a hadjáratok miatti népességpusztulás leginkább az ország középső részén élő magyar etnikumot sújtotta, ezért a hódoltság alatt lényegében megszűnt a magyar többség. A számok itt vannak, de a színek önmagukért beszélnek (mondjuk Apponyi Albert is tudta, hogy a piros szín kicsit becsapós):

A térképeken látszik, ahogy a peremvidékekről a viszonylag érintetlenebb szlovák, szerb és román etnikumok beáramlanak a belső régiókba, emellett újabb német tömbök jelennek meg. A svábokat behívó Habsburgokat egyébként abszolút nem érdekelte, hogy németeket vagy magyarokat telepítenek be, akkor még ugyanis az volt a fontos, hogy ne protestáns, hanem lojális, koronahű derék katolikusok jöjjenek Magyarországra, a szerbeket pedig katonai erejük miatt telepítették le egy tömbben a Határőrvidéken. De a legfontosabb szempont az volt, hogy a lakatlan pusztaságból szántóföldek legyenek, a nomád táborokká silányult településekből újra falvak, városok emelkedjenek. 

A Rákóczi-szabadságharc végén alig hárommillióan lézengtek az országban. A gazdasági bevándorlásnak is köszönhetően nyolcvan évvel később már háromszor annyian.

A magyarság arányának 50 százalék alá való csökkenése nem rázta meg a kortársakat, akkor ugyanis még magyar nacionalizmus sem létezett. Ellenben éltek itt rácok, tótok, svábok, zsidók, ruszinok, cigányok, horvátok, románok, akik között a keveredés, érintkezés, kulturális interakció a mindennapi élet része volt. A magyarok még a hódítóként érkező törökökkel is megtanulták az együttélést.

Azaz a magyarok igenis hozzászoktak ahhoz, hogy a legkülönbözőbb kulturális, gazdasági csatornákat használva más kultúrájú emberekkel működjenek együtt.

Amikor pedig kezdtek egymásnak feszülni a Közép-Európába zsúfolódott népek nacionalizmusai, a magyarok akkor sem deportálásokban gondolkoztak: erre példa a tervezetben maradt 1849-es, illetve az életbe lépése idején a világ akkori legjobbjának számító 1868-as nemzetiségi törvény.

Trianon után vált az etnikai egység, a „tiszta” magyarság hajszolása igazi nemzeti bolondériává (úgy tűnik, inkább ehhez a frissebb hagyományhoz csatlakozik most a miniszterelnök). Ennek célpontjává váltak a zsidók, illetve – és ez kevésbé köztudott – a legnagyobb magyarországi kisebbséggé váló németek, mindkét entitást sikerült kivéreztetni a holokauszttal, illetve a németek kitelepítésével (melynek emléknapját skizoid módon pont az Orbán-kormány vezette be).

És az megvan, hogy Pest nyelve a XX. század elejéig a német volt, németül voltak az utcanevek, és mindez csak alig száz éve változott meg? Vagy hogy Orbán szülővárosa, Székesfehérvár évszázadokig volt szerb meg német?

Kicsit szájbarágós mindezeket elismételni, hiszen a nemzetiségi változásokról tanulmányok, tankönyvek és térképek százaiból lehet ismereteket szerezni; olyan ismeretekről van szó, melyekből minden gimnazista szépen lefelel. De már az is elég lenne, ha a kormányfő a házában is ott fityegő 1910-es Nagy-Magyarország-térkép mögé tenné az akkori népszámlálási adatokat, melyek azt is világosan megmutatják, hogy a magyarok az asszimiliáció virágkorában sem voltak többségben az országon belül.

A strasbourgi filozofálgatását sajnos azzal sem lehet védeni, hogy a miniszterelnök nem ilyen történelmi távlatokban gondolkodott. A magyarok egyneműségét Orbán ugyanis a nyugati országok gyarmati tapasztalatával állította szembe, ennek alapján pedig azért jócskán vissza kell menni az időben.

Amit Orbán Viktor Európa vezetőinek előadott, az egyetlen esetben igaz: ha a Trianon utáni helyzetet veszi a magyarság természetes állapotának. Ennek igazsága, aktuálpolitikai racionalitása lehet mérlegelés tárgya, ez azonban ugyanúgy nem tárgya cikkünknek, mint ahogy nem volt az a strasbourgi beszédnek sem. Orbán fejtegetéséből annyi szűrhető le, hogy a miniszterelnök nemcsak a tudományos tényekkel szakított, hanem azzal a nagy-magyarországos, 15 millió magyaros, az országot a határainál tágabban kezelő politikai nagymellényűséggel is, amire jó ideje építette karrierjét.