Eleonóra
-1 °C
12 °C

A halálhoz hozzá lehet szokni, a halálhír közléséhez nem

GettyImages-172650739
2015.08.12. 10:41
Nincs olyan eset, amikor egy halálhír kellemes érzéseket vált ki abból, akinek mondják. Ugyanez a helyzet az orvosokkal is, akik egy körkérdés szerint még a műhiba lehetőségénél is jobban szoronganak attól, hogy valakivel halálhírt kell közölni. Ideális esetben a hozzátartozóknak személyesen, nyugodt körülmények között, őszintén és empatikusan, a lehetséges gyászterápiákat felajánlva kellene értesíteni arról, hogy a szerettük meghalt. Igazán jó megoldás nincsen, hiszen valaki meghalt, de ezért aztán még fontosabb, hogy a kórház és orvos mindent megtegyen, amit lehet, hogy a rettenetes élményt ne tegye még rettenetesebbé.

„Hajnal háromkor hívtak, anyámnál aludtam éppen, megkérdezték, hogy Elek András rokona vagyok-e. Mondom, igen, a fia. Jó, mert akkor nekem elmondhatja, hogy Bandi bácsi meghalt, lehet jönni. Mondom, mi van? Egy sajnálom nem fért bele? „Jó, akkor sajnálom. Viszhall.” Nem orvos volt, hanem egy ápoló, de soha nem fogom elfelejteni, pedig 12 éve történt.”

„Rutin ultrahang vizsgálatra mentem boldog, ikrekkel várandós, reménybeli szülőként. Gyászoló páciensként jöttem ki a vizsgálóból. Az ikrek előzmények és tünetek nélkül haldokoltak a méhemben egy olyan ritka betegség miatt, amiről még csak nem is hallottam. Két nappal később kellett világra hoznom a két kisfiút, akiket soha nem láttam felnőni. Aztán hazamentem.”

Nincs "jó" megoldás

Gyakorlatilag nincs olyan eset, amikor a halálhír jó érzéseket vált ki abból az emberből, akinek közlik, és a közlésnek számtalan módja lehet. A fentiek közül a második esetet tíz évvel ezelőtti élményeiről a Guardianben írta le Ranjana Srivastava, aki onkológusként dolgozik.

„Egy tapasztalt szülészorvos végezte az ultrahang-vizsgálatot. Minden rendben ment, a munkámról cseverésztünk, amikor egyszer csak összehúzta a szemöldökét, aztán vágott egy grimaszt, aztán ide-oda húzta az ultrahang fejét, majd kirontott a vizsgálóból, mielőtt egy szót is szólhattam volna. Ezután az irodájába hívott, hellyel kínált. És ugye nem sok terhes nőt hívnak be, aki rutin ultrahangra érkezik. „Sajnos rossz hírt kell közölnöm” – mondta, és egy pillanatra azt hittem, hogy előtör belőlem az orvos és szofisztikált kérdéseket teszek fel, hogy teszteljem, de mint a többi pácienst, engem is szétfeszített a töménytelen kérdés, de némává fagyasztott a sokk. „Meg fognak halni?” – kérdeztem.

Az orvos a valóságnak megfelelően, teljesen őszintén arról tájékoztatta Srivastavát, hogy az egyik babának van egy kis, de rendkívül csekély mértékű esélye. És hogy sokkal valószínűbb, hogy mindketten meghalnak. „A szülész a kikezdhetetlen igazságot mondta, és ezzel mintha sebészi úton távolította volna el belőlem a bizonytalanságot, és adta át azt a tudást, amire szükségem volt az előttem álló nehézségekhez.”

Az Orvosi kommunikáció című, medikusoknak szóló tankönyvben (ezt használják a Semmelweis Egyetemen) szintén azt írják, hogy egyszerűen és közérthetően kell elmondani a hírt, és semmilyen körülmények között nem szabad a valóságtól eltérőt állítani. Az orvosoknak azt tanítják, hogy a meghalt kifejezést kell használni, sőt, azokban a kórházakban, ahol van protokoll a halálhír közlésére, ott is a meghalt kifejezés (olykor többszöri) használatára szólítják fel az orvost. Mert a különféle szóképek, az „elment tőlünk”, az „eltávozott”, az „elaludt”, nagyon gyakran félreértést szülnek, és olyan kérdéseket vonnak maga után, hogy az illető hova ment vagy mikor ébred fel. Dr. Zelena András idéz egy párbeszédet a halálhír közléséről, a Kharón című folyóiratban megjelent cikkében, ami így zajlott:

„Asszonyom! Sajnálattal kell közölnöm: a férje elszenderült.

- Rendben doktor úr, értem, de mikor ébred föl?”

A dr. Pilling János által szerkesztett Orvosi kommunikáció kötet szerint az orvosnak jó volna kerülnie a „tudom, mit érez szófordulatot” is, mert „más érzéseit pontosan nem ismerhetjük, a veszteség nem velünk történt, így ez a kijelentés csak ellenérzéseket kelt. Hasonlóképp kerülendő a „higgye el, jobb ez így” vigasztalás, mert még súlyos betegség esetén sem minősíthetjük egy családtag halálát jónak”.

Az a legjobb, ha az orvos személyesen közli a halálhírt, de erre a gyakorlatban nagyon ritkán van mód, inkább telefonon teszi ezt. Sőt, pár éve nagy port kavart az az ügy, amikor a miskolci kórházban elhunyt koraszülött csecsemők hozzátartozóit sms-ben értesítették. És a legtöbb hazai kórházban még mindig él az a gyakorlat, hogy egyenszövegű táviratban értesítik a rokonokat.

Heti 15 halálhír

Egy nagy budapesti kórház intenzív osztályán dolgozó szakorvos, Anna, hetente átlagosan tíz-tizenöt alkalommal közöl halálhírt a náluk elhunyt betegek hozzátartozóival. Fél éve ő is átélte a hozzátartozói helyzetet, amikor nagymamája egy másik kórház intenzív osztályán feküdt. „Alig álltak szóba velem az orvosok, lesütötték a szemüket, volt, aki elsírta magát. Borzasztóan kiakasztott a sírásuk, én fogom elveszteni a nagymamámat, nem ők. Lehetséges csodáról beszéltek, aztán végül hamar rájöttem magamtól, hogy itt már nincs tovább, meg fog halni, de nem közöltek semmit egyenesen, pedig tudták, hogy én is intenzíves orvos vagyok.”

A jogszabályok szerint ma már kizárólag orvos közölhet halálhírt, de ezen felül, abban a kórházban, ahol Anna dolgozik, nincs előírt protokoll a halálhírek közlésére, ő leggyakrabban telefonon értesíti a rokonokat. „Ha egy 17 éves lány hal meg a kezedben, akkor rá életed végéig emlékezni fogsz. Névvel, arccal, rokonokkal együtt. Van olyan kollégám, aki a halálhírt úgy is képes közölni, ha mások körülötte vannak, de én mindig elvonulok a saját telefonommal egy csendes helyre. Nem akarom, hogy a vonal másik végén lévő ember azt érezze, hogy nekem ez nem fontos. Bemutatkozom, megmondom, hogy az intenzív osztályról telefonálok, és várok egy kicsit, hogy a hozzátartozó képes legyen felkészülni. Ezután kifejezem sajnálatomat és elmondom, hogy meghalt. Ilyenkor van lehetősége kérdezni, leggyakrabban attól félnek, hogy a rokonuknak nagy fájdalmaik voltak.”

Az orvosoknak fel kell mérnie, hogy a hozzátartozó mennyit szeretne tudni a halál körülményeiről. "Annyi információt érdemes átadni, amennyit a hír fogadója fel tud dolgozni" - fogalmaz Pilling János pszichiáter könyvében. "Ezt pedig leggyakrabban a kérdéseik jelezhetik."

És az orvosnak ki segít?

Bár havonta több tucat betege halálát követi végig, Anna kórházában nincs semmilyen szervezett szupervízió, pszichológiai segítség sem. „Annyi van, hogy meg szoktam kérni a főnökömet, hogy pár havonta, amikor már nagyon felgyülemlett minden, tegyen ki pár napra az intenzívről a műtőbe.”

"A halál látványához idővel hozzá lehet szokni, de ahhoz, hogy a hozzátartozókkal közöljük szerettük elvesztését, nem" - mondja Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője. Náluk sincs hivatalos protokoll, „minden helyzet más és más, csak irányvonalak segítik a hatékony kommunikációt” – mondta a szóvivő, és azt emelte ki, hogy mivel a hozzátartozók sokkos állapotban vannak, és okokat, magyarázatokat, felelőst keresnek, a mentősök célja az is, hogy a hozzátartozót megnyugtassák. 

Az orvosokat tanulmányaik során nem készítik fel a halállal való szembesülésre, legalábbis erre jutott dr. Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem docense, aki azt vizsgálta, hogy miként állnak a halálhoz, haldokláshoz, gyászhoz az orvosok, medikusok és az egészségügyi szakdolgozók. „Emiatt az egészségügyben dolgozók sokszor nem tudják a haldoklással kapcsolatos problémákat megfelelően kezelni – ennek egyik jeleként például elkerülik a haldokló betegekkel való kommunikációt. A felkészületlenség a halálfélelmet erősíti bennük, amely mind betegeik, mind hozzátartozóik, mind saját halálukkal kapcsolatban igen erősen megnyilvánul” – fogalmaz Hegedűs. Ennek egyik oka lehet, hogy nagyon keveset, a teljes orvosképzésben mindössze 34 tanórát, vagyis az összes óraszám 0,5 százalékában foglalkoznak ezekkel a témákkal. A kutató egy orvostanhallgató évfolyam tagjait megkérdezte, mitől félnek legjobban leendő munkájukat illetően és az első helyen a rossz hírek közlése szerepelt, még a lehetséges műhibákat is megelőzte.

És ha az orvos tudatában van a megfelelő kommunikációs stratégiának a halálhír közlésére, akkor sem biztos, hogy van elég ideje a hozzátartozóra. Egy belgyógyász rezidens orvos számolt be a következőről: a reggeli referáláson tudta meg, hogy az éjjel hány haláleset történt. A dokumentációjáért sietett, de korán reggel a folyosón síró hozzátartozókba botlott, akik a kórteremben üres ágyat látva rokonuk állapota felől érdeklődtek. A doktor információ híján egyáltalán nem tudott érdemi választ adni a felmerült kérdésekre.

Ha van a témában tapasztalata, és megosztaná velünk, akkor írjon nekünk.

Így kellene halálhírt közölni

1. Előkészítés

  • A halál tényének, pontos körülményeinek megállapítása, a beteg kórtörténetének áttekintése, nyugodt helyszín megtalálása, a hír közlésének átgondolása.

2. A beszélgetés kezdeti szakasza

  • Bemutatkozás, az egészségügyi rendszerben való pozíció megemlítése, a rokonsági fok azonosítása, hellyel kínálás.
  • Soha nem szabad gyerekkel halálhírt közölni és üzenetrögzítőre sem szabad felmondani.

3. Információk átadása

  • Érdemes kifejezni sajnálatunkat, majd egyszerűen és közérthetően közölni a hírt. Szóképeket kerülni kell.

4. Érzelmi reakciók kezelése

  • Segítő módszerek, empatikus visszajelzések, a sírás kezelésének technikái.
  • Telefonos közlésnél megtudni, van-e valaki vele, személyes találkozás lehetőségét felajánlani.

5. Kérdések lehetősége, további tájékoztatás

  • Az elhunyttól való elbúcsúzás lehetőségeinek tisztázása, a boncolás vagy szervátültetés kérdéseinek megbeszélése, a gyászterápia lehetőségeinek megemlítése.

forrás: Pilling János (szerk.): Orvosi kommunikáció (Medicina) Rossz hírek közlése c. alfejezet