Pandora, Gabriella
-1 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

Kisebbségben vagyunk, akik szeretjük az idegeneket

2015.09.18. 00:27 Módosítva: 2015.09.27. 19:38
Gyerekként megjárta a strasshofi lágert, a Rádió ostromát 1956-ban kamaszként az ablakból izgulta végig. A 75 éves Békési Róbert reklámgrafikusként beutazta a világot, máig tervez installációkat külföldi kiállításokra, Damaszkuszra mint a nyugalom szigetére emlékszik vissza. A kormány menekültellenes plakátjaitól nyár elején besokallt, úgy döntött, a maga eszközeivel segíteni fog. A Déli pályaudvar újranyitása óta szervezte társaival a menekültek vonatra szállását, ellátását, tájékoztatását.

„Önkéntes, vagy hogy is hívták régen, társadalmi munkát mindig is csináltam. A családom mindig röhög rajtam, hogy papa, már megint mit találtál ki?” – kezd bele a történetbe mosolyogva a hetvenöt éves Robi bácsi, azaz Békési Róbert, aki a Déli újranyitása óta segített önkéntesen a menekülteknek, amiben csak tudott a Migration Aid tagjaként. Amikor először találkoztunk, épp a kisteherautóját rakták tele ruhákkal, takarókkal, amit utána Röszkére szállított.

Társaiban azt tiszteli a legjobban, hogy nem hivalkodva, hanem méltóságteljesen a háttérbe húzódva teszik a dolgukat. A nyugdíjas főorvosnak nem derogál szendvicset kenni, ahogy a vállalkozónak sem cipekedni. Ő, ahogy fogalmaz, akkor „golyózott be”, amikor meglátta a kormány első menekültellenes plakátkampányát.

Nem vehetitek el a munkánkat? Tartsák tiszteletben a kultúránkat azok, akiktől számolni, építkezni tanultunk Granadában, akik kétezer éve művelnek matematikát?

Reklámszakemberként kisstílűnek és gonosznak tartotta a kampányt. Vett 12 üveg üdítőt, és kivitte egy hűtőtáskában Kelenföldre, gyerekes családok közt szétosztani. Amikor elfogyott, a büfében vett még tizenkettőt. „Ramadán volt, elfogadták az italt, de csak napnyugtakor nyitották ki” – emlékszik vissza. Amikor meghallotta, hogy a Délinél önkéntes segítő csoport szerveződik, azonnal jelentkezett. Sikeres vállalkozásukat felesége elvezeti, „Menj, papa” – mondta a család.

A véletlenen múlt az élete

Nem tartja magát érzelgősnek, mégis mostanában gyakran érzi, hogy megérintik az emberi sorsok, amiket elé sodor az élet. A történelem az ő családján is végigdarált: apját munkaszolgálatosként a Dunába lőtték (máig arra gondol mindig, hogy a Duna-parti cipők közül az egyik az övé), családját a Bécs melletti strasshofi lágerbe vitték. A családban később úgy mesélték, a véletlenen múlt, hogy debreceniként nem Auschwitzba ment a vonatjuk.

Strasshof

A német megszállástól számított egy évben több mint félmillió magyar állampolgár, túlnyomó többségben zsidók, került német táborokba. 430 ezer főt deportáltak Auschwitz–Birkenauba, Strasshof környékére 15 ezret. Ide június végén futott be néhány vonat, Szolnokról, Szegedről, Debrecenből, Békéscsabáról és Bajáról. A legtöbb család együtt maradhatott, szelekció nem volt, a rabok nagy részét a környékbeli falvakba, gazdaságokba küldték mezőgazdasági munkára vagy légvédelmi építkezésekre, esetleg romeltakarításra. Az ide került magyar zsidók több mint 80 százaléka túlélte a háborút.

Békési apját a Szent István körút 5.-ből hurcolták a Duna-partra, a tragikus történetről a csillagos házakról szóló cikkünkben olvashat. Arról, hogy Adolf Eichmann hogyan adta el magyar cionistáknak zsidómentésként a strasshofi transzportokat, melyekre közben az RSHA (Reichssicherheitshauptamt = Birodalmi Biztonsági Főhivatal) főnökétől, az Endlösung egyik irányítójától, a Nürnbergben halálra ítélt Ernst Kaltenbrunnertől kapott parancsot, itt olvashat bővebben. 

Menekültek, vonatok, Ausztria – adná magát az 1956–os párhuzam is, a forradalmat Békési kamaszként élte meg. A nevelőapja nagyon ment volna, de édesanyja félt a változástól, így végül ők nem vágtak neki, meséli, miközben német turistáknak segít kávét rendelni. Viszont nagynénjééknél, akik gyerekükként szerették, és a Szentkirályi–Bródy sarkon laktak, október 24–én az ablakból nézte a Rádió ostromát. „Vidéki srácként nem értettem, hogy ki lő kire, de baromi izgalmas volt, úgy fogtam fel, mint ma egy számítógépes játékot.” Úgy kellett a nagynénjének kérlelnie, hogy húzódjon távolabb, miközben kint fütyültek a golyók.

Anyát kivégezték

Horrort persze hallhat bőven, aki figyelmesen hallgatja a menekülteket. Vannak címek, amiket a telefonban sem neveznek meg egymás közt, nehogy a szélsőségesek megtalálják. Volt, hogy éjjel riasztották Békésit, hogy egy pánikrohamot kapott kiskamaszt és a testvérét kell egy táborba szállítani. „Mama, mama” – ismételte remegve, miközben az önkéntes orvosnőhöz bújt. Az anyjukat pár hete végezte ki a szemük láttára az Iszlám Állam, árulta el a nem sokkal idősebb bátyja.

De nem minden pillanat ilyen drámai. Eredetileg a logisztikával foglalkoztak a legtöbbet: elkérték a migránsok papírjait, elmondták nekik, hogy juthatnak a táborba, amit előírtak az iratok. Adtak nekik szendvicset, innivalót, még felrakták őket a vonatra, még integettek is utánuk. Vagyis mindent megtettek, amit a hatóságoknak meg kellett volna tenniük.

Volt, hogy ők szerveztek vonatot majdnem háromszáz várakozónak – olyan menekülteknek, akik 10 órával korábban még Röszkéről törtek ki, és még mindig tele voltak indulattal, félelemmel. És olyan is megesett, hogy Békésiék maguknál láttak vendégül egy kurd családot, egy újságíró és egy gimnáziumi tanárt és gyerekeiket. „Tündériek, jól neveltek voltak, a gyerekek nagy álma volt, hogy igazi Coca-Colát igyanak.” Békésinek egyébként három gyereke van, a középsővel összefutottunk, épp Közép-Amerikából jött haza egy ásatásról, ő is azonnal nekilátott, hogy segítsen a pályaudvaron.

A kocsiját sokszor használják a segítők, ő maga is számtalanszor járt több táborban is. Nem hisz abban, hogy a hatóságot, rendőröket gyűlölni kéne. Hisz a szép szó erejében, akkor is beengedték az egyik táborba egy ruhaszállítmánnyal, amikor mások azt hitték, a közelbe sem engedik majd őket. „Integettem az egyenruhás őrnek, hogy helló. Kérdezték, hogy hova tetszett jönni, mondtam, hogy hoztam 80 zsák adományt. Pár perc múlva már csatárláncban pakolták a férfiak a kocsiból a raktárba a zsákokat.” A kalauzok közül is volt, aki neki öntötte ki a lelkét. „Azt mondta, amikor ötvenesével rakták vonatra az embereket, hogy ez egy cirkusz, uram, nem hiszem el, hogy nem azért csinálják, hogy minket bosszantsanak, majd utána előálljanak, hogy megmentenek minket tőlük.”

Damaszkusz, a béke szigete

Szíreket nem most látott először Békési: reklámgrafikusként a szocializmus alatt is állandó kilépője volt mint művész (bár szolgálati útlevele sosem), már iparművészetis diákként többször kijutott Olaszországba. Damaszkuszban már a hetvenes évek elején dolgozott, de Nicaraguától Bagdadon át Japánig bejárta a világot, külkereskedelmi cégek kiállításainak installációit tervezte és tervezi máig. A szír fővárosra úgy emlékszik vissza, mint a megállapodott, csendes jóllét fellegvárára, ahol ugyan nem Mercedesszel jártak, de mindent áthatott a nyugalom: friss tejet a város utcáin terelt kecskenyájból fejtek a pásztorok, a bérházak udvarán is szőlőlugasok terebélyesedtek.

Épp ezért kiforrott véleménye van a kulturális különbségekről. Ezek segítés közben is megmutatkoznak: bár a kurd család gyerekei úgy bántak a késsel-villával, hogy öröm volt nézni, olyan apróságnak tűnő dolgokban is égetőek a kulturális különbségek, mint például a szemetelés, de olyan eset is volt, hogy Békésinek kellett „a fülénél fogva felrángatnia” egy fiatal migráns férfit, hogy adja át az induló vonaton a helyét egy kisgyerekes anyának. A Délinél pedig ő festette a piktogramokat, amik a vécéhasználat alapjait foglalják össze képletesen. Úgy látja, hogy hosszú távon akkor tudnának Európába beilleszkedni, ha teljesen asszimilálódnak.

Segítőként az elvük az, hogy nem csoportokat, nemzetiségeket, hanem egyéneket segítenek. Ők viszont a háttérbe vonulnak, a reklámszakember Békési szerint túlságosan is, mert a publicitás jót tenne az önkéntesek megítélésének.

Csak el kell kezdeni

Azoknak, akik segítenének, csak még nem tudják, hogyan, azt tanácsolja, kezdjenek el segíteni. „Csinálja, mint ahogy én kivittem az üdítőt Kelenföldre. Meleg van, biztosan szomjasak, nem? Mindenki találjon egy kis kertet, amit megművel.” Bár mint mondta, a keddi változásokkal úgy tűnik, gyakorlatilag véget ér a menekültsegítés.

Hiába volt egyébként honvágya, bárhova is ment, nem tagadja, hogy szívesen emlékszik vissza arra, hogy mindenhol szeretettel fogadták. Hosszasan mesélt a kalandos utakról, azokról az időkről, amikor a magyar diák feliratot lobogtató stopposért padlófékkel álltak meg az autósok. 

Kisebbségben vagyunk, akik szeretjük az idegeneket.

„Öregecske is vagyok, fáradt is vagyok” – mondta nevetve, majd amikor elkezdtünk cipekedni, az elsők közt kapott fel két megrakott zsákot, hogy az adományokat a kisteherautójába pakolva a Déliből Röszkéig és vissza vezessen.