Auguszta
-3 °C
2 °C

Mit mondjunk a gyereknek a párizsi terrorról?

DSC 7000
2015.11.18. 11:33
Háttérben szól otthon a híradó, vendégségben a felnőttek egymással vitatkoznak, az orvosnál várakozva erről beszélnek a betegek: az elmúlt hónapokban akkor sem tudta elkerülni egy gyerek, hogy a menekültáradatról halljon, ha nem épp az ő kedvenc határ menti játszóterén vonultak át a Közel-Keletről és Afrikából Nyugat-Európába igyekvők.

A migránsokról vagy a párizsi merényletről óhatatlanul hallott a legtöbb gyerek, kérdés, hogy mennyire figyelünk oda, amikor ezeket megvitatjuk, és egyáltalán, kell-e törekedni arra, hogy a gyerek lehetőleg minél kevesebbet érzékeljen mindebből.

Vagy kezdjünk aggódni, amikor a 8-10 éves srácok migránsosat játszanak, és csak útlevéllel engedik be egymást a szobájukba?

A játék a legjobb módja annak, hogy feldolgozzák a gyerekek az őket érő információkat, élményeket, akár félelmeket. „A játék számtalan kimenetet biztosít egy helyzetre, több megoldást kínál, valódi veszély nélkül, ez a lényege” – nyugtatja meg a szülőket Törösné Fehér Ildikó. A több mint négy évtizede gyermekpszichológusként praktizáló szakember szerint persze nem kell túlpörgetni egy-egy jelenség otthoni megvitatását, például a híradót nem kell feltétlenül látnia egy kisiskolásnak, háttérzajnak semmiképp sem hasznos a tévé, mert akkor csak félinformációkat dolgoz fel az ember fél füllel, gyermek és felnőtt egyaránt.

A téma túlpörgetése csak szorongást okoz, és lehetetlenné teszi az adekvát válaszokat.

De azzal sem kell sietni.

„Mindenképpen várjuk meg, hogy a gyerek maga kérdezzen, és arra őszintén válaszoljunk, de épp csak annyit, ami a kérdésre vonatkozik ”– adott javaslatot a gyermekpszichológus, aki szerint a legfontosabb, hogy a tehetetlenség érzését és a félelmet ne sugározzuk, már ha ez bennünk van.

A beszélgetések révén a gyereknek támpontokat kell kapnia és látnia, hogy a szülő tudja, hogy mi a teendő. „Rossz a gyereknek hallania a szörnyülködést, a folyamatos mantrázását annak, hogy jaj istenem, ez van” – ebbe a megoldás nélküli siránkozásba a gyerek nem tud bekapcsolódni, és erősíti benne a félelmet.

„Mi a vacsora közben hallgatjuk a híreket, nem csinálunk titkot abból, hogy a világban mi zajlik. Nem akarom álomvilágban ringatni a gyerekeket, beléjük oltjuk az elővigyázatosságot. Nyíltan beszélünk róla, hogy van háború, hogy sokan elmenekülnek” – mesélte egy édesanya, akinek 5, 8, 10 éves fiai vannak. Csilla szerint fontos, hogy lássák a híreket.

Ha elszigeteljük őket mindettől, akkor miért várjuk el, hogy 14-15 éves korára a világra nyitott, érdeklődő fiatallá váljon?

A mi félelmünk a gyerek félelmét táplálja

Bár, amikor a legkisebb fia a nyáron egy hatalmas madárrajt figyelve azt kérdezte: „Anya, ezek migráns madarak?” – akkor Csilla is elgondolkozott, hogy nincs-e túlságosan kiemelt helyen a menekültügy, ami mellé most a párizsi merénylet is bejött. Fiát ugyan madárügyben megnyugtatta, de továbbra sem akarja titkolni bizonytalan rossz érzését a menekültáradat következményei kapcsán, ami a párizsi merénylet óta még erősebb.

Ha a félelem belőlünk fakad, a gyerekek ezt megérzik. A legmélyebben ilyenkor a gyerekeket ez érinti, és az ebből adódó kiszolgáltatottság érzése. Törőné Fehér Ildikó ezt saját praxisában ezt tapasztalta, ehhez nem kell globális humanitárius katasztrófa, menekültáradat, háború és terrormerénylet.

Épp elég volt a 2006. augusztus 20-i tűzijáték alatt támadt vihar.

„Traumát éltek át azok a gyerekek, akik a pánikban elsodródtak szüleiktől, és ezt élték át a szülők is. A gyerek a szülő félelmével tehetetlenségével és saját kiszolgáltatottságával szembesült, amit fel kellett dolgozni.” A szakember szerint szerencsére ezek nem mély és tartós traumák, de mindenképp mutatják, hogy könnyű lelki sérüléseket szerezni.

Munkája során rajzokban még a kolontári iszapkatasztrófa is visszaköszönt, noha a tragédiában érintett gyerekkel nem foglalkozott. De a híreken keresztül beférkőzött saját kis páciensei életébe. De a rajz, akárcsak a játék, megint csak a legjobb módszer a nyomasztó élmények, gondolatok feldolgozására. 

A gyermekpszichológus szerint

a legfontosabb, hogy a gyerek és a szülő között folyamatos legyen a kommunikáció,

mert a gyerek küldhet ugyan jelzéseket, ha valami nyomasztja, de csak beszélgetésekkel derül ki egyértelműen a szülő számára, hogy miben kell magyarázattal szolgálnia, fogódzót adva a gyereknek.

Legalább megtudnak egy csomó dolgot

Mi azt beszéltük meg az osztálytársakkal, hogy mennyire szörnyű a párizsi merénylet, ahol ennyi ártatlan ember meghalt – mesélte Eszter. A 14 éves lány azt is szomorúnak tartja, hogy sok, már rég Európában élő, akár már itt is született második generációs bevándorlót fanatizálni tudtak valakik „Szíriából, Irakból, Iránból”. Korábban egy tanáruk kezdeményezésére is megvitatták a helyzetet – a tanár nem mondott véleményt –, a legtöbben tartottak a menekültek nagy számától. „Volt, aki azt mondta, hogy teljesen normális, ha emberek utaznak, de mi meggyőztük, hogy itt nem utazásról van szó, hanem országnyi menekültről, akiknek Európa nem biztos, hogy elég megélhetést, gyermekeiknek oktatást tud biztosítani, ezért inkább ott kellene katonai beavatkozással rendet teremteni.”

Eszter csak az épülő kerítés kapcsán hallott arról, hogy ilyen volt Magyarországon, és így

tudatosult benne szüleivel beszélgetve, hogy mit jelent Schengen, és hogy egyáltalán nem volt régen olyan könnyű átgurulni a határokon.

„Vannak konkrét kérdéseik a gyerekeknek, hogy honnan jönnek a menekültek, és miért, ilyenkor elmondjuk, hogy háború elől jönnek vagy a szegénység elől. Eszter realistább, de például a nővérének láthatóan még mindig nehéz elhinnie, hogy tényleg van olyan élethelyzet, amelyben csak a menekülés a megoldás. Itt az idő, hogy a rózsaszín köd helyett reálisabb képe legyen neki is a világról” – mesélte Eszter édesanyja.

Esztert ugyan érdeklik a hírek, nővére járt is nemrég Párizsban, így még inkább közelinek érzi a történteket, de azt mondja, a merénylet után nem akar még jobban elmerülni az események követésében. „Nem akarok örökké ezzel foglalkozni, hogy rettegésben éljek. A merénylet anyáékat is megrázta, de hogy nálunk is lenne ilyen, attól ők sem félnek. Így én sem.”