Jobbik: volt pár ötlet, tehetség és pénz híján bukás lett belőle

Ahogy tavaly a menekültválság, úgy idén a kvótareferendum is rendkívül kényelmetlen helyzetbe hozta az ellenzéki pártokat, közülük relatíve a legjobb pozícióban pedig még a Jobbik volt. Egyszerűen azért, mert a kormány támadásának/támogatásának dilemmája Vona Gáboréknál legalább nem egészült ki azzal, amibe az MSZP szinte belehülyült: legalább a saját szavazótáboruk nem volt megosztott a kérdésben, hanem egységesen gyűlölte vagy rettegte a migránsokat. Kisebb döccenők persze akadtak – Vona Gábor Törökország-mániáját vagy éppen Gyöngyösi Márton iszlámpártiságát vissza kellett fogni –, de az irány, az EU- és bevándorlóellenes álláspont legalább hamar körvonalazódott, és azt a párt minden politikusa teljes szívvel tudta képviselni.

Legalább tudták, mit akarnak

A probléma tehát Vonáék szempontjából arra redukálódott, hogy az ellenzékiségüket hogyan egyeztessék össze az elvi egyetértéssel, hogyan különböztessék meg magukat az Orbán-kormánytól, és egyúttal hogyan ne idegenítsék el maguktól a radikálisabb fideszeseket. A tavalyi menekültválság óta ez a Jobbik pártvezetésének fő célja: biztosítani, hogy megmaradjon az átjárhatóság a két jobboldali párt tábora között.

Erre azonban a Fideszben is hamar rájöttek, Habony Árpád médiabirodalma pedig gyorsan megkapta a feladatot, hogy célzott, magánéleti jellegű karaktergyilkosságokon keresztül próbálja kilőni azokat a jobbikos politikusokat, akik valóban, elvi és politikai kérdésekben sajnálatos módon akár még vonzó alternatívának is tűnhetnek a kiábrándult fideszesek számára. A támadások nem politikai jellege így egyszerűen szükségszerűség, hiába tűnnek első látásra indokolatlanul undorítónak.

Visszatérve a Jobbik stratégiájához: a fogós problémát Vonáék egy logikus, szofisztikált megoldással próbálták áthidalni. A kommunikációs csapásirány az lett, hogy elviekben természetesen egyetértenek a kormány törekvéseivel, de a választott eszközöket elvetik. Egyrészt azért, mert maga a népszavazás túl kockázatos: ha elbukik, Orbánék veresége Brüsszelt erősíti. Másrészt túl drága, hiszen a kampányköltések csak a haverokat gazdagítják, és a nemzetmentő felbuzdulás mögött a kormányfő és alvezérei csupán saját holdudvaruk zsebét akarják megtömni. Utóbbi, a Fidesz korruptságának hangsúlyozása szintén a Jobbik egyik vélt csodafegyverének számít. Ezeken túl még egy alternatívát is felmutattak: referendum helyett egy szimpla, kockázatmentes és kiadásokkal nem járó alkotmánymódosításra van szükség, amihez a párt rögtön fel is ajánlotta támogató szavazatait.

Függetlenül attól, hogy a kvótakampány során milyen hatékonysággal tudta a párt ezeket az üzeneteket közvetíteni, és persze attól is, hogy ez a színvonalasabb embertelenség is embertelenség marad, a Jobbik legalább világos célokat jelölt ki magának és az eszközeit is képes volt hozzá megválasztani. A Kétfarkú Kutya Pártot (látványos érvénytelen szavazat) és a Fodor Gábor-féle Liberálisokat („Igen!” kampány) leszámítva – létező tagság híján nyugodtan számítsuk is le őket – a baloldali ellenzék már erre is képtelen volt, és már a megvalósítási fázis előtt, a stratégiai tervezéskor elbukta a kampányt.

De nem tudták, hogyan csinálják meg

Persze a végeredményt nézve nem biztos, hogy sokat számít, hogy a Jobbik nem az első, csak a második akadálynál bukott el. A kivitelezés ugyanis már elég korán félresiklott, akkor, amikor a Jobbik úgy kényszerült jobb híján az amúgy kockázatosnak minősített népszavazás támogatására, hogy annak sikere végső soron mégis őket gyengítette volna. Vonáék így hát félszívvel tudtak csak beleállni a kampányba, úgy buzdítottak kénytelen-kelletlen a nem szavazatra, hogy egyúttal a saját kampányukat hatását rögtön meg is próbálták visszafogni. Pedig adott esetben egy látványos jobbikos imázskampányt is ráindíthattak volna a kormány „Tudta?” plakátjaira, más színekkel, kicsit radikálisabb üzenetekkel, saját politikusaik arcmását reklámozva.

Bele is állhattak volna országjárással, fideszes fórumokon megjelenve – egyszóval megpróbálhatták volna azt, ami Gyurcsány Ferencnek nagyon sokszor bejött: rátelepedni arra, amit más talált ki. Ehhez persze szükség lett volna a Vona Gáborra nem különösebben jellemző kockázatvállalásra, a Jobbik körül szintén gyér kreatív tehetségre, és legfőképp sok-sok pénzre, ami a jelek szerint a célozgatások ellenére csak nem érkezett még meg Simicska Lajostól. Próbálkozások persze voltak, de már maguk az ötletek – a Fideszt migránsbarátsággal vádolni, jobbszélről támadni – is pocséknak bizonyultak.

Maradt tehát jobb híján a kivárás és a passzivitás, a legborzasztóbb stratégia. Miközben a kormány cselekvő magatartásra buzdította a jobbikos üzenetekre is fogékony, a mindkét párt táborát magába foglaló kettő plusz egymilliós választói tömeget, a Jobbik halovány és álmos maradt, és azt a fajta átjárhatóságot, amit Vonáék olyannyira fenn akartak tartani, ezúttal a Fidesz használta ki. Orbán Viktor gyakorlatilag elérte, hogy legyen egy olyan nagy közös ügy, ahol a Jobbik táborának túlnyomó többsége ezúttal mögé áll be. Ez pedig precedenst teremthetett és előkészítheti, hogy adott esetben ez egy parlamenti választáson is megismétlődjön.

Még az alternatívát is lenyúlták tőlük

A Fidesz győzelmének a totális megkoronázása végül a jobbikos alkotmánymódosítás-terv lenyúlása lett: az október 2-i, az eredményeket értékelő beszédében Orbán Viktor megerősítette, amit pár nappal korábban már belengetett: a népszavazás hatására alkotmánymódosítást kezdeményez. Hiába a Jobbik volt az eredeti ötletgazda, ismét csak a Fidesz lép fel kezdeményezőként, és kényszeríti alkalmazkodásra Vonát és pártját. Amiből ismét nem lesz egyszerű kibújnia a Jobbiknak, ugyanis túl későn, a kampány finisében mert csak a párt keményebb hangot megütni, és felvetni Orbán Viktor lemondásának a szükségességét az érvénytelenség esetén.

Ezzel viszont végeredményében saját maguknak állítottak csapdát. Úgy kell továbbra is Orbán távozását követelniük, hogy közben szépen-lassan a fideszes médiagépezet a megkérdőjelezhető győzelemből egyértelmű diadalt kovácsol. És úgy kell megadniuk a Fidesznek az alkotmánymódosításhoz szükséges hiányzó parlamenti szavazatokat, hogy ezzel ismét a saját politikai eszköztáruk kifosztásához asszisztálnak, miközben Orbán hatalmát erősítik még tovább.

Borítókép: MTI / Bruzák Noémi