Egy ceruzájuk volt, azt meg már elhegyezték

Szólj a többieknek, hogy fejezzék be, hozzák le, ami még fent van, aztán menjünk már!

– próbálja indulásra bírni Tóth Ákos azt a nyolc kamaszt, akik reggel fél hét óta folyamatosan adományruhákkal és tanszerekkel pakolnak tele két nagy furgont. Egy külvárosi garázsraktárban vagyunk, a nyitott ajtajú autókban már tornyosulnak a zsákok, és egy korábban bepakolt hűtő is kilátszik.

Ákos az Age of Hope alapítványt vezeti, (itt írtunk már róla), főleg rászorulókon segítenek, középiskolások és sportoló gyerekek bevonásával. Ruhákat, szárazélelmet visznek a legszegényebb településeken élőknek, nyáron pedig táboroztatják őket. A lényeg, hogy a budapesti, jellemzően jobb körülmények között élő diákok mindenben részt vesznek.

Az úticél egy Heves megyei és két borsodi aprótelepülés: Átány, Fáy és Fulókércs. “Ha minden jól megy, akkor délután öt-hat körül már vissza is érünk” – próbál indulás előtt a kora reggeli fagyban lelket önteni az autók mellett toporgókba az alapítvány vezetője. A diákok nagy része nem először vesz részt ilyenen, vannak, akik évek óta segítenek Ákosnak. Bár az ő szájuk már nem marad tátva a borsodi szegregátumok látványától, de az óriási kontraszt, ami köztük és a rászoruló gyerekek között van, a mai napig megdöbbenti őket.

A csütörtöki program célja elsősorban az, hogy tanszereket vigyenek azokba az iskolákba, ahol nemhogy a fénymásolóba nem jut papír, de a gyerekek nagy részének még tolltartója és füzete sincs. Az iskolai eszközök mellett visznek sok ruhát, kekszet, gyümölcsöt, a hűtőt pedig az egyik olyan iskolába szánják, ahol se menza, se konyha nincs.

Az elsős és másodikos gyerekek mind a három iskolában már az udvaron várják Ákosékat,. Nem ismeretlen nekik, hogy ki is ő, és mit jelent, ha megjelenik furgonjával a faluban. Nem csak tanszereket osztanak ősszel, karácsonykor is rendszeresen visznek ajándékokat a legrászorultabbaknak. Az önkéntesek gyorsan kipakolják, amit hoztak: a ruhazsákokat egy külön terembe, azt majd szétosztják a tanárok a szülők között, a tanszereket viszont beviszik az osztálytermekbe. A gyerekek közben az udvaron, egymás szavába vágva kommentálják az eseményeket:

de szép a haja a néninek

nekem a fülbevalója tetszik

én ma már kaptam négy darab ötöst

– büszkélkedik egy másik kisfiú már reggel háromnegyed kilenckor.

Az elsősök és másodikosok illedelmesen köszönnek, és libasorba rendeződve várják, hogy a nagy dobozokból a kezükbe kerüljön az új tolltartó. A lányok közül mindenki a Violettásat szeretné, de abból csak pár darab van, ennek ellenére hamar lecsillapodnak a kedélyek, és örömmel nyitogatják azt is, amin a Pókember van. Ákosék nem csak tolltartókat vittek, hanem írólapot, ragasztót, ollót, színes lapokat és színes ceruzákat is. Ezeket viszont majd a tanárok használják a technika órákon. A szeptemberi iskolakezdés óta nehéz rajzórát tartani, mert se a gyerekek szüleinek, se az iskolának nem jutott vízfestékre vagy zsírkrétára.

De már az is nagy szó, ha grafitceruzájuk volt az első napon. A nagy többségnek már az az egyetlen íróeszköze is a végét járja: szeptember óta annyit hegyezték, hogy fogni nem lehet, olyan kicsit lett. “Ezeknek a szülőknek hiába szólok, hogy mi minden kellene az iskolakezdésre, vagy mit kéne pótolni, mert elfogyott. Egy részüket nem érdekli, de a jellemzőbb inkább az, hogy még egy pár száz forintos színesceruza-készletre sem jut a családnak” – mesélte az egyik igazgatónő.

Amit Ákosék hoztak, az csak tűzoltás: pár hétig, hónapig ugyan lesz mivel és mibe írniuk az alsósoknak, utána megint csak az adományokban bízhatnak. És a tanszer csak az egyik gond: Ákosék rendszeresen visznek hipót, fertőtlenítőszereket is az iskolákba, mert arra sincs pénzük. Az egyik helyen az igazgatónő az apró iskola előtt állva azon szabadkozott, hogy elfelejtették, hogy ma érkezünk, a mosdókban pedig nincs wc-papír. Ugyanebben az iskolában tornaterem sincs: az alsósok termének végében a falon lóg két bordásfal. Amíg jó az idő, kint futkosnak a gyerekek az udvaron, télen meg majd széttolják a padokat, és a teremben csinálnak néhány átmozgató gyakorlatot.

A gyerekek egy része a tanári felszólítás ellenére egyből elkezdi enni, amit kapott. Néhányan félszegen tartogatják és nézegetik a banánt, egy kislány óvatosan a táskájába csúsztatja, egy másik pedig a héját is megrágcsálja. A tanárok és igazgatók azt mondták: ezek a gyerekeknek nem ugyanazt jelenti a közelgő őszi szünet, mint, amit mi hinnénk. Az érkezésünk előtt kérdezte pont őket, hogy várják-e az egy hét szünetet, de a gyerekek kórusban mondták, hogy inkább maradnának az iskolában.