A volt polgármester felfedte, hogyan működött nála a korrupció

Az önkormányzatoknál burjánzó korrupcióról, megkenhető képviselőkről és vezetőkről, saját zsebeiket tömködő bürokratákról mindenki hall és tud sztorikat. És nem is évek, hanem évtizedek óta. Konkrét történetekről azonban ritkábban értesülünk, hiszen a korrupciót általában minden érintett fél igyekszik titokban tartani, másrészt sokszor olyan kis ügyekről van szó, hogy a sajtó le sem hajol érte.

Éppen emiatt fontos, ha egy sokáig regnáló polgármester szembenéz azzal, hogy legjobb szándékai ellenére az ő önkormányzatánál is létezik, mindig is létezett ez a jelenség. És még fontosabb, ha ezzel a szembenézéssel nyilvánosság elé is mer lépni.

Gegesy Ferenc húsz évig volt Ferencváros polgármestere. Budapest IX. kerületét az SZDSZ színeiben irányította 1990 és 2010 között, bár utolsó éveiben már nem a pártjára támaszkodott, sőt ki is lépett belőle, és a parlamenti mandátumától is elköszönt. 2014-ben az Együtt–PM színeiben újra elindult, ám pár szavazattal alulmaradt, így nem maradt más hátra számára, mint memoárt írni a ferencvárosi élményekről.

Nem lehet megnyerni a korrupció elleni harcot

Gegesy most megjelent könyve, a Rend és rendszer – Húsz év polgármesteri székben hosszan tárgyalja a kerületi fejlesztés, a helyi koalíciós marakodás (az MSZP-vel), sőt a rövid parlamenti munka történetét. Országos szempontból azonban az a legérdekesebb rész, amelyet az önkormányzatánál tapasztalt korrupcióról ír az egykori polgármester.

A megnyerhetetlen háború című fejezet (a cím is sokat mondó) arról szól, hogy polgármesterként is mennyire tehetetlen volt olyan jelenségekkel szemben, ahol csalást, lopást, sikkasztást tapasztalt. És Gegesy álláspontja szerint most sem tudna másként cselekedni, mert a magyar rendszerbe bele vannak kódolva ezek a visszaélések. Mit tudna tenni egy polgármester például egy leleplezett helyi ingatlanbiznisz ellen, ha épp a rendőrség akarja szőnyeg alá söpörni a dolgot? Vagyis szó sincs arról, hogy csak Ferencvárosra lennének jellemzőek ezek a helyzetek, sőt, feltehetően minden magyar önkormányzatban előfordulnak.

Gegesy visszaemlékezésének különösen fontos része, hogy konkrét ügyeket és szituációkat is említ. Név nélkül, ezek egy részét bizonyítani sem tudja, másik részét hiába is tudná bizonyítani – ám esetünkben a jelenségek leírása az igazán érdekes. Gegesy ilyen korrupciós ügyekről ír.

1. Amikor a polgármestert akarták lekenyerezni

Gegesy visszaemlékszik egy olyan esetre, amikor egy nagy francia olajipari cég (később megnevezi: a Total) polgármestereket hívott meg Párizsba. Be akarták mutatni, hogy az épületek alsó szintjére is lehet benzinkutakat építeni. A 90-es években járunk, akkor még itthon ismeretlen volt ez az építkezési forma. Gegesy nem ment el, ami nagy szerencséje, hiszen pár év múlva a Total elindult egy kerületi telekértékesítési pályázaton. Nem nyerte meg, a polgármesternek ez nem is volt kellemetlen, de egy utazás elfogadása után nyilván más lett volna a helyzet. Arról nincs információ, hogy más kerületek polgármestereinél mi volt a helyzet.

Egy másik esetben egy német nagyvállalkozó kínált neki egy spanyolországi családi utazást. Teljesen ingyen, ajándékból. Gegesy visszautasította, pedig abban az évben nem volt pénze utazni. Majd két év múlva ez a nagyvállalkozó elkezdett nála lobbizni, hogy az általa épített nagy áruházhoz építsék ki a balra kanyarodó sávot a főútvonalon. Gegesy ezt megtagadta, mert szerinte lassította volna a főút forgalmát. 

Az úr nagyon felháborodott, én meg elképzeltem magamat, milyen kényelmetlen helyzetben lennék most, ha elfogadtam volna a meghívást.

És mit gondolnak, megépült végül a balra kanyarodó sáv? Hát, persze: a balra nagy kanyart végül a főváros engedélyezte.

2. Amikor a polgármestert akarták lefizetni

Gegesyt nem csak külföldi vállalatok próbálták megvesztegetni, állítása szerint sokszor került olyan helyzetbe, amikor egy egyszerű kérés után a tárgyalópartner érdeklődött, mennyit szán a kérés teljesítésének „ellenértékére”. Ez általában 10 millió forint alatt maradt Gegesy szerint – ami azt jelenti, hogy egy kerületi polgármestert ezek szerint pár millióért is meg lehet venni. 

Gegesy azt írja, hogy ezeket az embereket azonnal távozásra szólította fel ilyenkor. A volt polgármester szerint azonban annyira váratlan helyzetben is előkerültek vesztegetési kísérletek, hogy utána kora reggel viszkihez kellett nyúlnia, hogy lenyugtassa magát. Egy ismerőse, egy ezredes például meglátogatta, és egy éppen aktuális beruházást említve váratlanul neki szegezte a kérdést: „Hová fizessék azt a 2 milliót?” Gegesy elküldte az irodájából.

A volt kerületi vezető egy olyan sztorira is visszaemlékszik, amikor nem pénzt vetett be egy korrumpáló vállalkozó, hanem egy csinos hölgyet. A fogadóórájára érkezett egy „feltűnően csinos, miniszoknyás hölgy”, aki nem is titkolta, hogy XY tárgyalópartner küldte (nem nevezi meg Gegesy), aki egy Üllői úti helyiséget szeretne megvenni. 

„Csak van rá mód?” És a karomra teszi a kezét. Erősen meglepve elismétlem a  tagadást, amire megkérdezi, szólíthat-e Ferencnek.

Aktus és vásárlás nem lett a dologból, a nő kiviharzott végül. 

3. Amikor a képviselők nyúlnak

Gegesy olyan eseteket is felidéz, amelyeknél feltehetően a helyi képviselők tömték tele a zsebüket visszaélve minimális hatalmukkal és befolyásukkal. Például egy vállalkozó a hivatalban háborgott, hogy egy képviselő megígérte neki, hogy miután elnyert egy felújítást, a szerződést módosítani fogják, és „rendbe hozzák” az árat. Ő fizetett, a szerződést pedig nem módosították. Gegesy szerint a történet „ráillik a megnevezett képviselőre”, de csak azt tudta javasolni, indítson ellene pert. Nyilván nem indult per.

Egy másik esetben arról értesült Gegesy, hogy egy pályázat nyertesétől egy képviselő utólag pénzt kért azzal a szöveggel, hogy az ő döntésének köszönhető a döntés. Ha a vállalkozó nyerni szeretne legközelebb is, jobb, ha fizet. Gegesy az ilyen jelenségek ellen annyit tudott tenni, hogy világossá tette: mindenről ő dönt végső soron, vagyis így a vesztegetőknek felesleges másoknak pénzt fizetnie.

Az ellen viszont nem tudott mit tenni a polgármester, amikor a teljes képviselő-testület összefogott. Gegesy egy olyan esetre is visszaemlékszik, amikor a képviselők egy vállalkozónak szerinte indokolatlanul megszavaztak egy fizetési kedvezményt. Majd visszamenőlegesen is érvényesítették, így még az önkormányzat fizetett a „szerencsés” vállalkozónak. Feltehetően néhányan kaptak ebből a pénzből.

4. Amikor a hivatalnokok lopnak

Az előzőekkel szemben nyilván könnyebb tetten érni és szankcionálni, amikor a hivatalok egyszerű dolgozói élnek vissza a hatalmukkal, például sikkasztanak. Gegesy összegzése szerint a hivatalnál és a 30 ferencvárosi szervezetnél 20 év alatt 8 ilyen ügyet tártak fel, 20-30 milliós kár keletkezett összességében. Ezen kívül persze még történhetett ilyen bőven.

Egy konkrét esetet is említ Gegesy, amelynek a végkimenetele az igazán zavarba ejtő. A pénzügyön tűnt fel valakinek, hogy megnövekedett a szociális segélyek átutalásos kifizetése, ami 1992-ben még ritka volt (hiszen a rászorulók többségének nem is volt számlája akkor).

Átnézték az utalásokat, és kiderült, hogy egy ügyintéző azonos számlára utalt ki kis összegeket – önmagának. Egy év alatt 278 ezer forintot (ma ez tízszer többet ér). A hivatal feljelentette a sikkasztót, majd jött a meglepetés.

A rendőrség hónapok múlva azt válaszolta, hogy „a törvényszegés társadalomra való kis veszélyessége miatt az eljárást megszüntetik”.

A sikkasztót a jegyző elbocsátotta, de egyéb szankció tehát nem járt érte. Ami a többi hivatalnok felé is persze jelzés, hogy végül is csak ennyi a kockázata egy sikkasztásnak.

5. Amikor az igazságszolgáltatás tétlenkedik

Az előző ügyben is láttuk a rendőrség furcsa reakcióját, de Gegesy több olyan ügyet is említ, amikor az igazságszolgáltatás meglehetősen passzívan reagált egy korrupciós feljelentésre. Az egyik ilyen eset, amikor a kilencvenes évek elején lebukott egy József Attila-lakótelepi ingatlanokkal mutyizó társaság.

A koreográfia más kerületekből is ismerős lehet: kiutaltak egy lakást valakinek, szinte azonnal megkötötték a bérleti szerződést (volt, hogy rögtön ugyanazon a napon), a lakást felújították, majd pár napon belül nagy kedvezménnyel eladta a bérlőnek az önkormányzat. A nyomott áron szerzett lakást rögtön el is lehetett adni piaci áron. A társaság, amelyet hivatalnokoknak és képviselőknek is segítenie kellett, azon bukott le, hogy túl gyorsan túl sok lakást akart szerezni; kerületen kívüli lakosok nevére utaltatta ki a lakást; és elővigyázatlanságból többször fordult elő, hogy az egyik adásvételi szerződés tanúja egy másik ügy kedvezményezettje volt.

Kilenc esetben tudott bizonyítékokat összeszedni a ferencvárosi hivatal, amely meg is tette a feljelentést. A kerületi rendőrség helytállónak találta a feljelentést, amelyet így továbbított a BRFK-ra, mivel magas volt az ügy értékhatára. Majd eltelt egy év. Gegesy kérdezett rá a budapesti rendőrfőkapitánynál, Bodrácska Jánosnál, mi történt az üggyel, miért nincsenek kihallgatások. Kiderült, hogy egy év alatt nem olvasták el az iratokat. Nem csoda, hogy ezután lassan került bíróságra az ügy, ahol a büntetőeljárás még lassabban folyt.

Az önkormányzat kára mai áron 100 millió forintnál is több lehetett, ennek nagy részét polgári peres eljárással sikerült visszaszerezni, ám büntetőjogilag senkit nem vontak felelősségre: minden elkövető megúszta. Gegesy szerint a két, feltehetően érintett önkormányzati képviselő, aki elcsendesedett az eljárás idején, utána ismét visszanyerte a magabiztosságát.

Gegesy éppen az ilyen ügyek miatt írja, hogy bár polgármesterként folyamatosan fellépett a korrupció ellen, „megelőzni, kiküszöbölni az ilyen helyzeteket nem sikerült”. Gegesy ezzel zárja a korrupciós számvetést: „A társadalmat átszőtte a korrupció, de amíg 1990-ben a tét néhány tízezer forint volt, 2010-ben már néhány százmillió. ”