Nem csak azokat lehet szeretni, akiknek semmi bajuk nincs

Ne féljetek tőlem, nem harapok!

– a 11. kerületi Kelenvölgyi Általános Iskola ötödikesei rettegőnek nem igazán tűnnek, szégyenlősnek annál inkább. Reggel nyolc óra előtt már mindannyiukkal szemben ott ült elektromos székében a 43 éves Szentirmai Viktória. A Nem Adom Fel Alapítvány tapasztalati szakértője azért jött el az iskolába, hogy saját szemükkel lássák a 11 éves gyerekek, mit is jelent az, ha valaki mozgáskorlátozott. Az iskola szinte egyedülálló módon többhetes programot szervezett a diákoknak, hogy megismerhessék a fogyatékosság különböző formáit, megtanulják az elfogadást, és saját szemükkel lássák, hogy a vakok, értelmi sérültek is ugyanolyan emberek, mint ők. Az emberek egy része még felnőttként sem tud mit kezdeni a mássággal, talán félnek is tőle, az iskola ezért úgy döntött: jobb a tévhiteket és tudatlanságot már egészen korán eloszlatni.

Viktória és az osztályfőnök, Gulya Nikoletta arra biztatja a gyerekeket, hogy kérdezzék meg nyugodtan, amire kíváncsiak. Először megy a szégyenlősködés, de aztán – ahogy lenni szokott – az egyik elkezdi és fél perc múlva már egymás szavába vágva záporoznak a kérdések. “Ha elromlik a széked, és véletlenül elindul, akkor nem gázolsz el, ugye” – teszi fel kérdését az egyik fiú. A kislányokat inkább az érdekli, hogy Viktória hogyan járt iskolába.

Aztán egy idő után már inkább a vicceskedésé a főszerep. Viktória mesél az életéről, a munkáiról, amik közül az egyik telefonos jósolás volt. Az egyik fiú persze egyből megkérdezi, hogy ebben az esetben Viktória tudna-e neki jósolni valamit a focista karrierjéről. De szóba kerül az is, hogyan éli a mindennapjait, hogyan tud felmenni a lépcsőn a mopedjével, hogyan tudta felnevelni a kislányát, aki már nagyon korán megtanulta a szinte teljes önállóságot. Viktória elmondja, hogy a mai napig fáj neki, hogy a többi anyukától eltérően ő sosem tudta a gyerekét kézen fogni, és elvinni őt a játszótérre. “Biztos vagyok benne, hogy ti is szeretnétek a szüleiteket, ha ilyenek lennének. Ugye így van”? – erre már csak bólogatás a válasz.

Az óra végén eredetileg az lenne a feladat, hogy körben haladva mindenki elmond egy szót vagy mondatot, ami Viktóriáról eszébe jut. De nem igazán akar beindulni a dolog, úgy tűnik, a gyerekek zavarban vannak. Végül azért elhangzik pár megállapítás, mint például, hogy “szerintem nagyon segítőkész vagy, és ez nekem nagyon tetszik”.

Aztán persze jön a legjobb rész, a rögtönzött bowling, amiben a bábukat ásványvizes üvegek adják, a golyó pedig egy kis gumilabda. Bár ezt is sikongatva élvezik a gyerekek, a legjobb a vége, amikor is Viktória felajánlja, hogy a győztes csapat tagjai egyesével felállhatnak a mopedja hátuljára, aztán viszi őket pár méteren. Az órának ez a része végül jó negyedórán keresztül tart, mert nyilván mindenki ki akarja próbálni ezt a vissza nem térő lehetőséget.

A többhetes program nem csak abból áll, hogy meghívnak fogyatékkal élő embereket az iskolába. Az udvaron például felállítottak egy kalózhajóvá alakított kamiont, amiben a gyerekek a fogyatékosság különböző formáival ismerkedhettek meg. Kincskeresés közben próbálhatták ki többek között, hogy hogyan kommunikálnak a siketek, milyen érzés kerekesszékben ülni, miért fontos a rend az autisták világában, milyen lehet vaknak lenni, és hogy bárki érezheti magát értelmi fogyatékosnak, amikor egy számára idegen kifejezésekkel teli szöveget kell elolvasnia és megértenie. A játék abban is segített, hogy megtapasztalják, milyen fontos a türelem, az együttműködés és az egymás iránti figyelem. De a tanárok is részt vettek egy 30 órás továbbképzésen, sőt, a program befejezéseként még a szülőknek is tartanak majd egy beszélgetést a témáról.

Utóbbiak az elsősök tanítónője szerint nagyon jól fogadták a kezdeményezést. “A szülőktől érkezett reakciók is teljesen pozitívak. Egy-egy ilyen óra után akár 3-4 napig is mesélik otthon a gyerekek, hogy mi volt az iskolában. Máskor harapófogóval kell kihúzni belőlük, hogyan telt a napjuk” – mondja.

A következő órán másodikos gyerekek látják vendégül a látássérült Kingát. Felteszik a szemükre az otthonról magukkal hozott kendőt, a Kinga által kitalált feladatok nagy részét úgy csinálják végig, hogy nem látnak semmit. Ennek meg is van az eredménye: izegnek, mozognak, egymásnak esnek, az egyik kislány véletlenül fejbe is vágja a barátnőjét.

De én nem láttam! Én tényleg nem láttam

– védekezik Kincső.

Plüssjátékokat kell felismerniük, egymást megtalálniuk bekötött szemmel, mesét találnak ki, amit aztán el is játszanak. Az egész foglalkozás legmeghatóbb jelenete mégis az, amikor Kinga elindul lefelé az iskola színháztermének színpadáról, és egyből négy-öt gyerek ugrik oda hozzá, hogy lesegítsék a lépcsőről és a kezébe adják a botját.

Vigyázz lépcső!

Jaj, a botod eldőlt!

– sikítanak a gyerekek.

A 26 éves Szalai Anna Down-szindrómával él. Színes krepp papírokat hoz egy nagy zacskóban, azt osztja ki az 1/b-ben. A gyerekek négyes-ötös csoportokban ülik körbe az asztalt, a feladat mára az, hogy ragasztó segítségével különböző állatokat kell megmintázniuk. Anna a bemutatkozáskor nem mond különösebben sokat magáról, köszönti a gyerekeket, aztán ragasztás közben jár körbe az asztaloknál, és kérdezi, ki hogyan halad.

Tudjátok, hogy miért jött ide ez a néni – kérdezem a ragasztgatásban elmerült egyik kislányt. “Hát azért, mert vannak ilyen vakok, meg ilyen emberek, és hogy mi is lássuk őket” – feleli. A tanítónő közben arról mesél, fantasztikus látni, hogy azok a gyerekek, akik kissé introvertáltak, vagy sajátos nevelési igényűek, mennyire kinyílnak egy-egy ilyen órán. Meg mernek végre szólalni, sokkal aktívabbak, mint egyébként. Miután a vendégek elbúcsúznak, még beszélgetünk az osztályteremben a gyerekekkel. Megkérdezem őket, hogy szerintük Anna más volt-e, mint ők, és ha igen, akkor miben. Egymásra licitálva nyújtják a magasba a kezüket, és érkeznek is a válaszok:

• nehezebben beszélt
• másképp nézett ki
• furcsa volt a hangja.

Ennek ellenére mindannyiuknak nagyon tetszett a fiatal nő.

A programnak igazán hosszútávon lesz hatása, de az mindenképpen biztató, amikor hat-hétéves gyerekek ilyeneket mondanak, mint:

Azért jó ez, hogy ilyen vendégek jönnek hozzánk, mert így megismerhetünk olyan embereket is, akik mások.

Nem csak azokat lehet szeretni, akiknek semmi bajuk nincs, hanem mindenkit.