Jácint
16 °C
31 °C

70 éve történt: „Egy batyuba kellett pakolnunk az otthonunkat”

2018.01.19. 21:04
“Egyik nap aztán jöttek is a rendőrök, hogy mennünk kell. Bárhova néztem, mindenhol könnyes szemű embereket láttam. Persze mi gyerekek nagyon élveztük. Ki ülhetett akkoriban teherkocsira? Utána meg ráadásul vonatoztunk, azt hittük, Isten tudja milyen szép lesz az. Majdnem két hónapig utaztunk. Négynaponta álltunk meg, akkor tudtunk leszállni pisilni, meg kiöntötték a koszos vödröket.” 1946. január 19-én az első “sváb vonattal” elindult Magyarországról a németek erőszakos kitelepítése. Karhatalmi önkény, húsz kilós batyuk, verekedések, könnyek és az emberi segítségnyújtás példái: Környén a tragédiát gyerekként átélők emlékeznek vissza a 70 évvel ezelőtti történésekre.

A második világháború után a nácik által elkövetett borzalmakért a német kisebbséget tették kollektíven felelőssé. Szovjet kezdeményezésre a szövetséges nagyhatalmak a potsdami konferencián jóváhagyták, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon élő németek egy részét Németországba kell költöztetni. Nálunk a SZEB feladatai közé sorolták a svábok kitelepítésének ügyét. Két év alatt 200 ezernél is több férfit és nőt, időset és gyereket kényszerítettek arra, hogy akaratuk ellenére hagyják el otthonaikat, és egy batyuval menjenek az ismeretlen Németországba.

Kezdetben ingóságaik és telkeik elkobzásával sújtották azokat a német nemzetiségűeket, akik tagjai voltak valamilyen hitlerista szervezetnek, illetve önként lettek SS-tagok. Akiknél ezt bizonyítottnak vették, internálták. Házaikba szegényebb megyékből telepeseket hívtak, családtagjaikat más sváb családokhoz vagy teljesen más településre vitték. Végül az 1945. december 19-én közzétett rendelet mondta ki, hogy minden olyan német nemzetiségű lakosnak, aki az 1941-es népszámlás során német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát, tagja volt a Volksbundnak vagy az SS-nek, illetve magyarosított nevét német hangzásúra váltotta vissza, köteles kitelepülnie Németországba. Az első vagon 1946. január 19-én indult el Budaörsről, az utolsó 1948 szeptemberében hagyta el az országot. Két év alatt körülbelül 200-250 ezer embernek kellett elhagynia hazáját, nem egy családot szakítottak szét.

Környe is azon sváb falvak közé tartozott, ahol elrendelték a németek deportálását. A Komárom-Esztergom megyei község lakosainak nagy része sváb volt. Felmenőiket még a török hódoltság után hívtak az országba. A falubeliek többségének német volt az anyanyelve, az idősek közül sokan nem, vagy csak alig tudtak magyarul.

A kitelepítés hirtelen érte a községet. 1947. augusztus 27-én Környe egész területét lezárták, a falu végein csendőrök álltak fel. A katonák egyesével kopogtattak be a házak ajtaján listával a kezükben, és felszólították a lakókat, hogy két órán belül csomagoljanak össze. Előző nap este még senki sem sejtette, hogy mi vár rájuk másnap. A felnőttek fejenként húsz kilogramm csomagot vihettek magukkal, többnyire élelmiszert pakoltak zsákjukba. A ruháik közül, amit tudtak magukra vettek, hogy ne adódjon hozzá a batyu súlyához. Egy nap alatt 101 családot költöztettek Németországba.

Mindezt átélte nagyapám családja is. A két dédszülőm az öt gyerekkel szerepeltek a környei kitelepítési listán, csak a vonatok megtelte miatt maradhattak itthon. Először nagyapám elbeszéléséből hallottam a sváb kitelepítésről, majd elkezdtem felkeresni több falubélit is, aki érintett volt.

Írta és fényképezte: Csóti Rebeka

Haffner Annus

„Édesapám volksbundista volt, a párt tagja, így számítottunk rá, hogy ’45-ben ki fognak dobni minket a házunkból. Egyik nap aztán jöttek is a rendőrök, hogy mennünk kell. Előtte pár bútorunkat átpakoltuk egy másik házba, amit azt hittük, nem fog elérni a kitelepítés, de az ottani lakókat 1947-ben Németországba vitték, így minden vagyonunk, amit próbáltunk megmenteni, végleg elveszett. Én még verekedtem is a cipekedésnél. Egy ember jött, el akarta vinni a sparheltlit, de én visszahúztam tőle, hogy maradjon a házban. Az otthonunkba egy telepes asszony költözött három gyerekével. Megengedte, hogy maradjunk egy ideig, de hamarosan mennünk kellett. Előbb ők űztek el minket, utána mi őket. A barátaink segítettek benne, eltörték egy-egy tyúk szárnyát, a nyulak lábát, aztán már annyira féltette az asszony a megmaradt disznaját, hogy bevitte a hátsó padlós szobába, nehogy baja essen.

Nekünk ötször kellett költöznünk. Először a második, majd a harmadik szomszédba, a falu közepére egy családhoz, onnan pedig az óvodába mentünk, ahol az ablakok papírral voltak betéve. Akkoriban nagy szegénységben éltünk. Apám internálva volt, édesanyám ment kofáskodni, hogy valamiből meg tudjunk élni, öcsém Tarjánban, én meg majdnem csak egyedül a Ráczéknál az óvodában.

Végül a keresztanyámék fogadtak be minket, ott laktunk, mikor ’47-be kopogtattak az ajtónkon, hogy csomagoljunk, mert elvisznek minket az állomásra. Édesapám lent volt a bányában, úgy szóltak neki, hogy haza kell jönni, mert megkezdték a kitelepítést. Összepakoltunk egy batyuba, én meg öt szoknyát is felvettem, hogy annak a súlya ne számítson bele a csomagba. Mire mi leértünk, már megteltek a vagonok, nem fértünk fel. Félreállítottak minket, de egy idő után elengedtek. Hazafele leállított egy telepes fiút a lovával az akkori udvarlóm, aki később a férjem is lett. A telepes fiút elkergette, a lovára felpakolta a csomagjainkat, és hazavitte nekünk. A rendőrtől már az állomáson visszakaptuk a kulcsainkat, így egyből be tudtunk menni a házba.

Semmi nélkül, de hazajöhettünk. A szüleimnek volt háza, három hold földje, de mindenüket elvették szó nélkül. Azokat vitték el, akiknek még volt vagyonuk. A vagonok Bánhidán álltak még pár napot, oda jártunk mézet és ezt-azt vinni édesapám testvérének és annak a családjának. Velük megtartottuk a kapcsolatot, sokat leveleztünk. Borítékban küldtünk nekik pirospaprikát, majd lehetett már küldeni csomagokat. Aztán ’56 után minden könnyebb lett.”

Fegyveres Bella

„Környén születtem, ám a szüleim ‘42-ben vagy ‘44-ben vettek Patáron egy házat. Engem sehogy sem tudtak rávenni a költözésre, ezért a nagyszüleimmel és a dédnagyanyámmal maradtam Környén. Szerettem ott lakni, mert minden közel volt, az iskola és a templom is. A kitelepítés napján hozzánk nem kopogtattak be reggel, ugyanis a nagyapám kisgazdapárti volt, és Dobi Istvántól szerzett felmentést.

Azonban este két férfi jött be hozzánk és kérték, hogy nagyapám adja oda nekik a felmentést. Ő természetesen nem adta, ezért kitépték a kezéből, majd azt mondták, a papírok nem érvényesek és csomagoljunk, mert elvisznek bennünket. Pestről volt náluk látogatóban egy ismerősünk, az szöktetett meg a házból, míg nagypapámék az ajtóban egyezkedtek. Egy rokonunkhoz menekített. Emlékszem, még át kellett másznom a kapun is, hogy be tudjak jutni. Aznap este négy családot raktak kocsira, köztük a nagyszüleimmel, a dédnagyanyámmal és édesanyám testvérének családjával. Őket mind a környei vonat után vitték. Reggel anyám már indult is Szobra, hogy meleg cuccokat vigyen a vagonokra rakott rokonainknak. Én Patárra költöztem a szüleimhez és onnan jártam iskolába. Ruhám nem is volt nagyon, mert a legtöbb holmim a nagyszüleim házában maradt.

A kitelepítés után a családom életét egy Felvidékről ‘45-ben jött partizán keserítette meg. Megígérte édesanyámnak, hogy a Hoffart famíliát nemcsak anyagilag, hanem idegileg is tönkreteszi. Úgy is lett. Papám koncepciós perrel egy évre börtönbe került, végül a győri népbíróságon kapott felmentést. Az volt az ellene felhozott vád, hogy volksbundista újságot olvasott. Utána az államosításkor kidobtak minket a patári házból és Környére küldtek a pincesorra, hogy ott alakítsunk ki magunknak lakóhelyet. Közben a szüleim sokszor próbáltak kiutazni Németországba, de sosem kaptak engedélyt. Nekem ’63-ban sikerült kijutnom, de akkor már nem tudtam találkozni a nagyszüleimmel.”

Stéger Paula

„Reggel nekünk is pakolnunk kellett, a szülők fejenként mindössze húsz kiló csomagot vihettek magukkal. Volt némi aranyunk meg pár dollárunk, azokat anyám a szoknyám aljába varrta, úgyhogy ülnöm kellett, mint egy katonának, nehogy kicsússzon a ruhámból valami. Teherautóval vittek le minket az állomásra. Persze mi gyerekek nagyon élveztük. Ki ülhetett akkoriban teherkocsira? Utána meg ráadásul vonatoztunk, azt hittük, Isten tudja milyen szép lesz az.

Az állomásról aztán visszaküldtek minket, mert nem szerepeltünk a listán. A nagyapámnak volt felmentése az egész családra, ezért jöhettünk haza. Apám azonban nem bízott benne, hogy sokáig maradhatunk, nem is pakoltunk ki. Este jöttek is újra értünk, pontban éjfélkor. Először elvittek minket Tatabányára, de már nem értük utol a vonatot, így egészen Szobig mentünk. Ott mindenünket elvették amink volt, sonka, szalámi, mindenünket. Utólag vásárolhattuk csak vissza pénzért. Majdnem két hónapig utaztunk. Négynaponta álltunk meg, akkor tudtunk leszállni pisilni, meg kiöntötték a koszos vödröket. A vasúton néha főztek, de legtöbbször hideget ettünk.

Előbb Pirnában, majd Zöblitzben álltunk meg, ott szállhattunk le először a vonatról. Egy tornaterembe raktak minket. Mindenkinek adtak egy pléhdobozt, amiből tudtunk enni. A felnőttek egy, a gyerekek fél kanállal kaptak az ételből. Zöblitzből Olbernhauba mentünk tovább, ahol egy nagyon helyes családhoz kerültünk. Kaptunk tőlük edényeket, fát, mindent, ami csak kellett. A nagyszüleim két házzal arrébb laktak, de azok piszkos egy manusznál lettek elszállásolva. Az mindig azt mondta, hogy mi magyar cigányok vagyunk, menjünk vissza oda, ahonnan jöttünk. Mikor meghallotta ezt a mi házurunk, felajánlotta, hogy a maradék egy szobába költözzenek át a nagyszüleim, így együtt tudtunk élni. De hát ez volt. Magyarországon németek, Németországban magyar cigányok voltunk.

’47 telén aztán édesapám és édesanyám átszöktek Nyugat-Németországba, Regensburgba. Anyám visszajött a két gyerekért, megmutatta nagyapámnak az utat, aki nyáron magával hozta dédnagyanyámat és a nagyanyámat. A dédnagymamámat a hátán kellett áthoznia a határon, mert nyitott lába volt és nem tudott menni. Regensburgban megint lágerben laktunk egy öreg iskolában. Itthon szabadon futkoshattunk az utcán, a lágerekben meg be voltunk zárva. 16-an voltunk egy szobában, emeletes ágyakon. Az volt a gond, hogy mindent jegyre kaptunk, a cukrot, a zsírt, a lisztet. A lábost sohasem mosták ki, mert egy pici zsír mindig maradt benne.

Mikor apám kapott állást a téglagyárban, jobbra fordult a sorsunk. A gyárnak volt egy kantinja, amit később apám megvett, akkor már anyám is tudott dolgozni. Aztán kirámolták a lágereket és kaptunk egy háromszobás lakást az egyik újonnan épített panelben. A kantint föl kellett mondani, de szerencsére apám tudott bérelni egy új üzlethelyiséget a tömböknél.

Én közben iskolába jártam Kelet- és Nyugat-Németországban egyaránt. Nehéz volt, mert mind a két helyen máshogy beszéltek, mindig újra kellett tanulni a nyelvet. A lágergyerekeknek külön osztályokat indítottak. Négy évfolyam volt egyben, egyszer elsőtől negyedikig, másodszor ötödiktől nyolcadikig. Végül középiskolába is tudtam járni, és két szakmát is szereztem üzletvezetőként és szakácsként. Megismerkedtem a férjemmel, akivel többször megpróbáltunk hazaköltözni, de sosem sikerült házat vennünk. Miután meghalt, Kecskéden vettem egy régi paraszti házat, és hazaköltöztem az anyámmal. A sors iróniája, hogy mire végeztünk a felújítással, eladóvá vált Környén a régi családi házunk, amit eredetileg meg akartam venni.”

Pammer Magdi

„Mienk volt az első ház a faluban, ahova bekopogtattak a csendőrök. A két középkorú férfi egy órát adott arra. hogy összepakoljuk a holmijainkat. Addig nem is hagyták el a házat, amíg el nem kezdtünk csomagolni. Egy szalmazsákba anyám az előző nap sütött négy kenyeret, három liter zsírt, lekvárt, sót, szalonnát, meg a kertből gyümölcsöket rakott. Ruha nem is fért volna már a batyuba. Még csatos üvegbe öntöttünk vizet, meg édesanyám kent nekünk zsíros kenyeret, hogyha megéheznénk útközben.

Mielőtt még elmentünk volna hazulról, a legidősebb bátyámhoz vittük az iratainkat. Az utcánkból egy lovas kocsira szedték össze a zsákokat, ládákat. Minden családból egy embernek a kocsi után kellett mennie, hogy tudják melyik csomag kié. A többiek szintén gyalog mentek az állomásra. Mire a sorompóhoz értünk, rengetegen lettünk. Ott aztán egy listát fogott a kezében az egyik rendőr, s csak azokat engedte át, akik szerepeltek rajta. A mi batyunkat az egyik üres vagon csücskébe tették, amire körülbelül még húsz csomagot pakoltak. Közben egyre több embert hoztak, illetve sok falubeli jött búcsúzkodni szeretteitől. Emlékszem, volt egy bácsi, akinek három kalap is volt a fején.

Dél körül aztán felröppent a hír, hogy a bányászok, ha fel tudják mutatni az irataikat, hazamehetnek. Nekem mind a három bátyám a bányában dolgozott, így azonnal elkezdtünk intézkedni. A sorompó másik oldalán volt az akkori udvarlóm, aki biciklire pattant, és elhozta az okiratainkat. Ahogy a testvéreim felmutatták a tóparton felállított háromtagú bizottságnak a papírjaikat, elengedtek minket. Mire kiszedték a sok batyu alól a mi zsákunkat, lement a nap. Éjfélt ütött a környei toronyóra mikor elment mellette a lovas kocsink. A csendőrök bezárták a házunk ajtaját és a kulcsot a Faluházára vitték, csak reggel tudott menni érte anyám. Azon az éjjel kint aludtunk a küszöbön. Még három napig nem csomagoltunk ki, mert a faluba azt beszélték, hogy visszajönnek azokért, akiket hazaküldtek. Szerencsére nem jöttek és itthon maradhattunk. Később Környére is költöztettek a Felvidékről magyarokat. Nálunk egy ideig egy fiatal házaspár lakott a hátsó szobában.”

Fábián Annus

„Akkoriban Felsőgallán szolgáltam, egy-egy háznál takarítottam és gyerekekre vigyáztam. Egy csütörtöki nap jött értünk az egyik szolgáló falubéli lány húga, hogy siessünk haza, mert megkezdődött a kitelepítés a falunkban. A szőlőkön keresztül vágtuk le az utat és futottunk hazáig, de Környe határait már kora reggel lezárták. Sokan hajnalban még elmentek vásárolni Tatára, de vissza már nem engedték őket. Csak a pincesoron nem álltak csendőrök, ott tudtunk bemenni. Mire a házunkhoz értem, anyámék már pakoltak a batyuba. Addigra már sok családot elvittek.

Láttam, ahogy a szomszéd néni pakolgatta a lányaira a ruhákat, azok meg csak sírtak, hogy már nem bírják el őket. Én kíváncsi természetű voltam, ezért elfutottam a falu közepéig körülnézni. Sosem fogom elfelejteni az idős bácsit, aki kapujában állt a csomagjaival és keservesen sírt. Bárhova néztem, mindenhol könnyes szemű embereket láttam. Minket aztán nem vittek el, mert a bányában dolgozók családja maradhatott, így miután igazoltuk, hogy a papa ott dolgozik, nem kellett az állomásra mennünk.

Volt olyan család, akiknek a rendőrök segítettek itt maradni. Az apósoméknak például, mikor megtudták a családnevüket, nem is értették, miért szerepelnek a listán. Azt mondták, a Fábián magyar név, miért kellene nekik kitelepülniük? Erre csak annyit felelt az apósom, hogy lehet, hogy magyar név, de mi svábok vagyunk. Utána akárhányszor ment értük a kocsi, a csendőr mindig elhajtotta, hogy még kenyeret sütnek, vagy éppenséggel még nem fejezték be a pakolást. Délutánig tudta csak húzni az időt, akkor el kellett indulniuk az állomásra. Azonban le már nem értek, mert útközben visszafordították őket, mivel megteltek a vagonok. A vonatot csak este indították el.

A sínek közel húzódtak a telkünkhöz, ahonnan felhallatszott a várakozó svábok hangja. Még jól emlékszem arra a dalra, amit énekeltek:

Fiúk mi már elmegyünk,
Nem látjuk többé a kicsiny falut,
Nem látjuk többé a rácsos kaput,
Mondjátok meg annak, ki hazaér,
Idegen földön pihenek én. ”

Rácz Ferenc

„Édesanyám testvérének családját kidobták a házukból a telepesek, ezért hozzánk költöztek. Mikor ’47-ben ki akartak minket telepíteni, már velünk éltek, megkapták a házunk első szobáját. Mi is szerepeltünk a listán, nekünk is pakolnunk kellett azon a napon. Csak egy batyunyi holmit csomagolhattunk össze, minden mást itt kellett volna hagynunk. A háznál rengeteg állat volt, mivel édesapám hentesként dolgozott. Az ő jószágai is itthon maradtak volna, hiába nevelgette őket. De nem csak az állatok, a bútorok, ruhák, mindenünk.

Délután kettő-három óra körül már vége lett a kitelepítésnek, megteltek a vagonok. Akiket addig nem vittek el, azok maradhattak, így mi is. Rengeteg üres ház lett Környén, amikbe felvidékieket költöztettek. Azok hozhatták magukkal az összes vagyonukat, szekrényeket, ruhákat, bútorokat, amit csak elbírtak. Közben az alsóbb megyékből telepesek is jöttek a faluba. Házról házra jártak, s ami megtetszett nekik, magukkal vitték, majd a számukra szimpatikus házba beköltöztek. Sokszor össze is verekedtek az utcán, hogy ki lakhasson az adott házban.

Aztán a ’49-es évben az államosításkor minden állami tulajdonba került, és a mi otthonunkat is el akarták venni. Kőműves szakmám volt, de munkát kellett vállalnom a bányában, hogy legyen pénzem megváltani a családi házat. Így is csak az épületet tudtam kifizetni hitelre, a kertet később a lányomék vásárolták vissza. Voltak olyanok is, akik nem tudták megvenni a telküket, azoktól elvették. Édesapám húsboltját be kellett zárni, mert ugye semmilyen egyéni vállalkozás nem működhetett. Ő egy ideig éjjeliőrként dolgozott a vasútállomáson, utána pedig a feleségemmel tartottuk el mind a két szülőmet, mert nyugdíjat nem kaptak.”