Azt mondtam, soha többé nem leszek szociális munkás. Magyarországon

Legutóbb a magyarországi szegregátumokban megvalósuló telepprogramok hasznáról szóló cikkünkben került elő az a probléma, hogy a nyomortelepeken élők helyzetét javító programokhoz lasszóval kell összefogdosni a szociális munkásokat.

Az alacsony fizetések csak a különösen elhivatottakat nem riasztják el, de ők is hamar kiégnek, és végül jó eséllyel Londonban találják magukat, amint épp tányért mosogatnak

– magyarázta a hiány okait kollégánknak egy Heves megyei településen a helyi szegregátum lakóival dolgozó szociális munkás.

Mi azonban több olyan szociális munkással beszéltünk, akik külföldön is a saját szakmájukban tudtak elhelyezkedni. Bár Németországban vagy az Egyesült Királyságban sem fenékig tejfel szociális munkásként dolgozni, kivétel nélkül mindegyikük úgy érzi: mind szakmai, mind munkavállalói szempontból jobb helyre került.

Van, aki az előrelépési lehetőségeket díjazza leginkább, más azt, hogy a munkavégzés közben felmerülő dilemmáit, problémáit nem önszorgalomból, munkaidőn kívül, hanem a munkahét részeként beszélheti meg a kollégáival.

Nem a pénz miatt jött el

A 37 éves Szikra Csabát már ismerhetik az Abcúg olvasói, a 2015/2016-os európai menekültválság derekán szerepelt egy riportunkban, ami bemutatta, hogyan kezdett bele Németország a tízezrével érkező – főleg szíriai – menekültek integrációjába.

Csaba akkoriban az Aufwind nevű szervezetnél dolgozott szociális munkásként, fő feladata az volt, hogy segítsen az integrációs – a német nyelvtanulásra fókuszáló – osztályokban tanuló menekült és bevándorló gyerekeknek és családjaiknak.

Azóta már máshol dolgozom, jelenleg iskolai szociális munkás vagyok

– magyarázta Csaba, aki 5 évvel ezelőtt költözött Németországba. Azóta volt már családgondozó és elsősorban hajléktalanokkal dolgozó utcai szociális munkás is.

Csaba 2006-ban éve végzett az ELTE szociális munka szakán szakán, a pályán pedig már 17 éve van – már az egyetem alatt szociális területen dolgozott, úgyhogy bőven van rálátása a szakma magyarországi helyzetére. “Budapesten a leghosszabb ideig – 8 évig – a hajléktalanellátásban dolgoztam, de van magyarországi tapasztalatom menekültekkel és családsegítőként is” – mesélte.

Azt mondtam, soha többet nem leszek Magyarországon szociális munkás

– sokra nem emlékszik abból az időszakból Csaba, amikor megért benne az elhatározás, hogy otthagyja a szakmáját, de erre a fogadalomra igen. Azt mondja, nem is elsősorban az alacsony fizetés miatt, hanem szakmai okokból döntött úgy, hogy nem csinálja itthon tovább ezt a munkát. “A szociális munkás szakmának megvannak a 100-150 éves standardjai, amihez kötni kellene a munkánkat, de a korábbi munkahelyeimen vagy a kollégák hozzáállása, vagy egyenesen a főnök elvárásai miatt ez lehetetlen volt”

– magyarázta Csaba, majd példaként hozzátette: szenvedélybetegekkel foglalkozó szociális munkásként többször tapasztalta, hogy az ügyfelekkel olyan szakember dolgozik, aki maga is kezeletlen szenvedélybeteg – legyen az alkohol, számítógépes játék-, vagy akár szerencsejáték-függőség. Ez azonban az általa említett sztenderdekkel egyértelműen szembe megy – tette hozzá.

Az is zavaró, amikor a körülmények miatt nem tudsz a szakmádban dolgozni, helyette inkább vagy biztonsági őr, vagy a sok papírmunka miatt adminisztrátor

– magyarázta a szociális munkás, aki még Magyarországon kezdett el a küzdő- és önvédelmi sportok, pontosabban a krav maga felé kacsintgatni. “Azt a sportpedagógiát is szerettem volna beépíteni az eszköztáramba, és úgy általában, szerettem volna, ha a munkamódszereimet szabadon választhatom meg, ez pedig Magyarországon nagyon nehéz” – magyarázta, milyen tényezők játszottak szerepet a döntésében.

A végső lökést azonban az adta meg, hogy a hajléktalanszálló vezetése belengette, hogy megszünteti azt a részleget, amin belül Csaba és kollégái a szenvedélybetegek rehabilitációját végezte. Az indok az volt, hogy nem akarták, hogy a szállón belül legyen egy specifikus hely, hanem egy sima hajléktalanszállót képzeltek el.

Csaba ezután egy hosszabb amszterdami kitérő után került Berlinbe, ahová egy állásajánlat hozta, ez volt a visszatérése a szakmába – azóta, más-más területeken, de folyamatosan szociális munkásként dolgozik.

Száz forintokon spóroltunk, mikor bevásároltunk a vacsorához

Aki magyar diplomával szeretne Németországban szociális munkás lenni, annak el kell végeznie egy áthidaló képzést valamelyik ilyen szakkal is rendelkező egyetemen, ahol a németországi gyermekvédelemről, a szociális ellátórendszerről és a szociális jogokról tanulnak a más országokban képesítést szerzett szociális munkások.

Ezt már Kőrizs Beától tudjuk, egy másik Németországban, Berlinben dolgozó fiatal, 27 éves szociális munkástól, aki jelenleg berlini prostituáltakkal végez szociális munkát: tanácsadó központot működtetnek a város egyik vöröslámpás negyedében.

Bea Magyarországon egy fogyatékkal élő fiatalok lakhatását, foglalkoztatását és művészeti képzését biztosító alapítványnál dolgozott, és még most is jó szívvel gondol vissza a Lámpás 92 Közhasznú Alapítványnál eltöltött három évre, mert “Budapesten elképesztően jó team-em volt, mindent meg tudtunk közösen oldani”.

Nem a munkahelyi közeggel volt tehát Bea gondja, hanem a fizetési- és a munkafeltételekkel. “A legnagyobb probléma az alulfizetettség, de ez nem az alapítványon múlt. Országos probléma, hogy a szociális munkások Magyarországon gyakorlatilag ingyen dolgoznak” – magyarázta. Az alacsony fizetések jelentette megélhetési bizonytalanságok mellett azonban a folyamatos forráshiányos állapot a munkavégzést, és a megfelelő színvonalú ellátás biztosítását is eléggé megnehezítette.

Ha a lakóotthonban élők étkezését nem tudtuk volna adományokból biztosítani, párizsis fehér kenyér lett volna minden nap reggelire. Visszagondolva teljesen abszurd és elképesztően szomorú, hogy az utolsó forintig ki kellett számolnunk, hogy mit veszünk a boltban egy közösen elkészített vacsorához

– magyarázta Bea.

A szociális munkások munkájának fontos része, hogy legyen lehetőségük kollégáikkal, főnökeikkel átbeszélni a munkájuk során felmerülő kérdéseket, problémákat, helyzeteket. Erre azonban Bea munkahelyén, mivel különböző időszakokban dolgoztak a kollégákkal, csak havonta egyszer volt szervezett keretek között lehetőség. “Ha egy hónapig kell várnom azzal, hogy a velem történteket elmeséljem, akkor a dolgok nagy része elsikkad” – magyarázta Bea, de hozzátette: nem gondolja, hogy az alapítvány hozzáállásán múlt a heti összeülések hiánya, egyszerűen nem volt rá kapacitás. Így a kollégákkal önszorgalomból, munkaidőn kívül ültek össze sokszor, hogy a munkahetüket megbeszéljék.

Most minden nap van egy 15 perces team-em, amin átbeszéljük az azelőtti munkanapot és az aznapi teendőket, és hetente egyszer másfél órás. Mostani szemmel nézve szerintem nem oké, hogy a korábbi munkahelyemen a szabadidőmből kellett ehhez lecsippentenem

– tette hozzá. Mostani munkahelyén havonta egyszer arra is lehetősége van, hogy szupervízión, azaz szakmai személyiségfejlesztésen vegyen részt – akár egyénileg is, ha erre van szüksége.

Bea állítása szerint végül nem az alacsony fizetés miatt jött el Magyarországról, hanem – ahogy fogalmaz – “politikai okok miatt” hagyta el az országot (azokról, akik jól éltek Magyarországon, mégis kivándoroltak – politikai okokból -, korábban ebben a cikkünkben írtunk), de az, hogy most a hatszorosát keresi ugyanazért a munkáért itthoni fizetésének, sokkal felszabadultabbá teszi. Az is megkönnyíti a munkáját, hogy a szabadideje teljesen elkülönül a munkájától, ezért stresszmentesebb.

Van előrelépési lehetőség

Harmadik riportalanyunk viszont nem figyel ennyire oda, hogy munkaidőn kívül ne foglalkozzon munkával. Az Egyesült Királyságban, Angliában élő Madaras Viktória az idősellátásban dolgozik. A negyvenes nő már 2006 óta él itt, Győrből költözött ide, ahol évekig dolgozott hajléktalanszállón szociális munkásként.

Sok más szociális munkáshoz hasonlóan Viktóriának is elege lett abból, hogy csak vegetálni képes abból a pénzből, amit ebben a szakmában megkeres, és hogy csak másod- harmadállásokkal tudta fenntartani magát. Ő például pincérként dolgozott kiegészítésképp, de Bea is ismer olyan fiatal kollégákat Magyarországról, akik a szociális munka mellett időnként pultoznak, jegyet szednek. “60 órára jön ki az idő, amit hetente ledolgoznak, de még így is számolgatni kell a pénzüket.”

Mikor Angliába költözött, Viktóriának először esélye sem lett volna, hogy szociális munkásként dolgozhasson, ugyanis fogalma sem volt arról, hogy működik a brit szociális ellátórendszer. Azonban Csabától és Beától eltérően neki nem állt rendelkezésére egy direkt erre a helyzetre kitalált áthidaló képzés.

“Mindent magamtól, illetve a gyakorlatban, a főnökeim segítségével tanultam meg” – magyarázta az Abcúgnak Viktória, aki az eredeti munkaköréhez közel helyezkedett el eleinte: “sima idősgondozó voltam, egy ideig egy öregek otthonában, aztán pedig közösségi gondozóként az idős gondozást ellátó megyei önkormányzatnál”.

Ez a mostani munkahelye is, a főnökei ugyanis, mikor látták, hogy nagyjából már kiismeri magát a rendszerben, arra biztatták, hogy pályázzon meg egy szociális munkási állást.

Angliában a szociális munkás karriernek – az itthoni életpálya-programokhoz hasonlóan – több szintje létezik: Level 1,2,3. A fizetésen kívül a szintek abban különböznek, hogy egy kettes szintű szociális munkás már jóval komplexebb eseteket kaphat, mint egy egyes szintű, a hármas szinten pedig már azok vannak, akik bírósági riportokat képesek összerakni. “Ezen a szinten egyébként már úgy viszel ügyeket, hogy nem is nagyon találkozol ügyfelekkel, ezért bármennyire csábító is, azért én egyelőre jól elvagyok a kettes szinten” – magyarázta Viktória, akinek azért célja fellépdelni a ranglétrán.

Épp ez az, ami hiányzott neki Magyarországon. “Elvégeztem a főiskolát, bekerültem egy helyre, és maximum csak területet válthatok, de egyébként semmi előrelépési lehetőség.

Úgy érezted magad, mintha egy ketrecbe lennél betéve, ahol semmi sincsen

– emlékezett vissza.

“Azért itt sem fenékig tejfel”

Csaba, Bea és Viktória is fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy sem Angliában, sem Németországban nem tökéletes a rendszer. Mindkét országban elég tetemes mennyiségű papírmunka jut egy szociális munkásnak, ami a valódi segítő munka elől veszi el az időt.

Viktóriáéknál ez ráadásul teljesen online zajlik, amit otthon is el lehet végezni, ezért sokkal könnyebben előfordul, hogy a szociális munkások hazaviszik az adminisztrációt. “Most is éppen itthonról dolgozom” – mondta Viktória.

Szociális munkásokból Németországban is elég nagy hiány van, az sem véletlen, hogy a cikkhez riportalanyokat keresve gyakran botlottunk olyan magyar fiatalokba, akik nem is szociális munkás, hanem másmilyen társadalomtudományos végzettséggel mentek Németországba, és most szociális területen dolgoznak.

A hiány miatt így az országban is jelentkezik a szociális munkások túlterheltsége, ezt azonban Csaba szerint kompenzálja, hogy a hatékony munkavégzéshez többnyire minden létező feltétel biztosított.

“Ha szükségem van valamilyen eszközre a munkámhoz, akkor megkapom: céges laptop, telefon vagy egy köteg füzet – megrendelik vagy elmegyek és megveszem és kész. Magyarországon ebből mindig viadalok voltak” – mesélte az Abcúgnak.

Mielőtt azt gondolnák, hogy Angliában vagy Németországban bomba fizetésekért dolgoznak interjúalanyaink, azért el kell mondanunk, hogy a diplomás munkakörök között Nyugat-Európában is a legrosszabban fizetettek egyike a szociális munkásé.

Németországban az orvosok és a tanárok a másfélszeresét keresik egy szociális munkás bérének, ami jóval a német átlagkereset alatt van – mondták interjúalanyaink -, “de mivel itt összességében magasabbak a bérek, jóval magasabb életszínvonalad van” – mondta például Csaba.

Angliában épp most emelték 9 fontra a minimál órabért, amihez képest egy kezdő szociális munkás 13 fontot keres óránként – magyarázta Viktória -, ami ugye a különböző szinteknek köszönhetően egyre feljebb megy. Harmincezer fontot megkeresni egy évben nem olyan rossz fizetés, amikor egy átlag munkás 18-20 ezret keres – tette hozzá.

(Borítókép: Szikra Csaba, 2015 őszén Berlinben - fotó: Hajdú D. András / Abcúg)