Semmire sem emlékszem a múltamból

Már visszafele utaztunk a vonaton Budapestre, amikor Maria mellém ült, és megkért, segítsek neki a fordításban. A telefonján mutatta, hogy a családtagjai, akiket az előző napokban ismert meg, írtak neki a Facebookon, de a Google fordítója nem tudja értelmezni az üzeneteket. Megnéztem az üzenetváltást. Szinte nem volt olyan szó, amit a rokonok helyesen le tudtak volna írni, így nekem kellett fordítanom a csetelést.

Talán ez mutatta meg a legjobban, mekkora szakadék van az angolul beszélő Maria és a kelet-magyarországi Pocsaj cigánytelepén felnőtt féltestvérei között, noha mindannyian egy vérből valók. Maria négyéves volt, amikor egy dán házaspár egy magyarországi nevelőotthonból örökbe fogadta. És bár az örökbefogadó szülei sosem titkolták előtte, hogy Magyarországról származik, semmit nem tudott arról, kik a vér szerinti szülei, családja. 

2016 tavaszán egy dán televíziós csatorna bízott meg azzal, hogy kutassam fel  az akkor 25 éves Maria édes szüleit Magyarországon. Maria ugyanis jelentkezett egy Sporløs nevű tévéműsorba, ami az RTL Keresem a családom című műsorához hasonlóan hozzátartózókat kutat fel és hozza össze őket egymással. Nem tudom, hogy a magyar verziót hogyan forgatják, de a dán adást csak akkor lehetett elkezdeni, ha a stáb már tudja, mi lesz a vége. Ezért még azelőtt el kellett végeznem a kutatást, meg kellett találnom a szülőket, hogy a forgatócsoport Mariaval együtt Magyarországra jön. 

A Sporløs nagyjából annyit jelent, hogy Nyom nélkül, és ez sajnos ebben a sztoriban igaz is volt. Szinte alig akadt olyan nyom, amin elindulhattam volna. Maria örökbefogadó szülei is mindössze annyit tudtak, hogy a lány a debreceni kórházban született, de a születési dátumán kívül nem sok használható nyom akadt. Hiába adták meg az édes szülei nevét, olyan családnévből bőven akadt Magyarországon. Kapaszkodót jelentett viszont, hogy a születési dátumaikat és ezáltal az életkorukat tudtam.

Több, semmibe vezető nyom után végül egy monoton cégkutatás vezetett eredményre. A megyében 74 olyan cég adatait néztem át, ahol valamelyik szülő neve esetleg felbukkanhat, de őszintén szólva nem igazán hittem, hogy ennek lesz bármi eredménye. Végül mégis rátaláltam egy olyan, isten háta mögötti településen bejegyzett „biztonsági" cégre, ami azért lett gyanús, mert a telephelye a falu egy olyan részére volt bejegyezve, ahol még közmű se nagyon van. Az időközben felszámolt cég volt ügyvezetőjének családneve egyezett Maria egyik rokonáéval. Ezen a szálon keresztül jutottam el Maria egyik féltestvéréhez, aki – ismerve a hazai viszonyokat – valószínűleg csak a nevét adta a kft.-hez. Végül néhány hét alatt eljutottam az édesanyjához, aki Pocsajon, egy nagyrészt cigányok által lakott telepen élt. Elmentem hozzá, és amikor feltettem neki azokat a kérdéseket, amiket csak Maria anyja tudhatott, értesítettem a dánokat, hogy megvan, akit keresnek. (Maria édesapjáról pedig időközben megtudtam, hogy már nem él.) 

Amikor a dán forgatócsoport és Maria megérkezett Magyarországra, hogy leforgassa az adást, akkor az egész nyomozást rekonstruálni kellett. A forgatás ideje alatt Maria nem tudhatta, hogy a vér szerinti családját már megtaláltam, de ennek pusztán dramaturgiai okai voltak. Át kellett élnie a keresést, és mindazt, ami ezzel jár, hiszen ez mégiscsak egy tévéműsor, aminek ez a lényege. Tízéves korában a dán szüleivel egyszer már turistáskodtak Magyarországon, és voltak is erről az útról emlékei, ám felnőttként egészen más volt szembesülnie azzal az országgal, ahonnan származik. A szembesülés pillanatait és az izgalmat, hogy megtaláljuk-e végül az anyját, vétek lett volna nem megörökíteni, ezért is tartottuk előtte titokban, mi vár majd rá. Persze azt mi sem tudtuk, hogy milyen lesz a találkozás, hogyan reagál majd rá ő, hogyan a rokonai, így bennünk is volt némi drukk. 

Semmire nem emlékszem a múltamból

– mesélte Maria azzal kapcsolatban, hogy emlékszik-e bármire az életének első négy évéből.  

A forgatás napokig tartott, Maria ezalatt szépen lassan szembesült azzal, honnan is jött. Ahogy haladtunk Budapestről vidékre, majd a keleti végek felé, a jól öltözött, középosztálybeli, rendezett körülmények között, Dániában felnőtt Maria meggyőződhetett arról, hogyan is élnek a romák vidéken, vagy úgy általában az emberek többsége a szegényebb, elmaradottabb településeken. Láthatta, hogy jó eséllyel mi történt volna, hol élne most, ha kisgyerekként nem viszik el az országból. Az út során megismert romákat, és mielőtt a célba értünk volna vele, egy cigánytelepre is elvittük, így volt alkalma feldogozni az élményt. Ezek a pillanatok egyáltalán nem voltak könnyűek, de a kiborulásokból jómagam keveset láttam, mivel ilyenkor szerencsére nem kellett tolmácsolnom, ezek a beszélgetések közte és a műsorvezető között dánul zajlottak le.  

A forgatás utolsó előtti napján aztán elé állt a műsorvezető, és közölte vele a nagy hírt: van egy olyan nyom, ami elvezethet az édesanyjához. (Ekkor én már lebeszéltem az édesanyjával, hogy érkezünk.) Pocsajra mentünk, ami Debrecentől félórányi autóútra van, a román határ közvetlen közelében. A falu határánál, a cigánytelephez közel szálltunk ki a taxiból, de a producer és Maria a kocsiban maradt. Neki azt mondtuk, hogy ellenőrizzük a „nyomot", addig várjanak ott. Valójában azért mentünk előre, hogy a műsorvezető beszéljen először az édesanyjával, és készítse fel őt a találkozásra. Ezek spontán, nem megrendezett történések, valójában egyikünk sem tudta, mire számíthatunk, hiába próbáltam előzetesen felkészíteni a rokonokat. Már a telepen jártunk, az operatőr, a műsorvezető és én, amikor a producer felhívott, hogy menjek vissza a taxihoz, mert van egy kis gond.  Visszafordultam, és a taxihoz érve láttam, hogy rendőrök igazoltatják Mariát.

Azaz csak igazoltatták volna, de az útlevelét a debreceni hotelben felejtette. Magyarul sem ő, sem a producer nem beszélt, angolul pedig a rendőr nem, így végül én magyaráztam el, mi a helyzet. Mint kiderült, a román határhoz közel gyanús volt a magányos taxi, benne Mariával, ezért illegális bevándorlónak nézték a bőrszíne miatt. (Ekkor 2016-ot írtunk, egy évvel voltunk a menekültválság után.) Miután kimagyaráztam a helyzetet, visszarohantam a telepre, és folytattuk a munkát. Először az édesanyja beszélt a műsorvezetővel, majd miután az asszonyt „felkészítették" a találkozásra, visszamentünk Mariáért. Aki ekkor már érezve, hogy nyomon vagyunk, sírva fakadt. Miután a műsorvezetőnő elmondta neki, hogy megtaláltuk az édesanyját, elindultunk a ház felé.

Ahogy haladtunk a földúton, előjöttek a telep lakói, köszöntünk nekik, ők nekünk, és persze susmorogtak, mert ekkor már a szenzációs hír körbeért a Dániából hazatérő lányról, tudták, ki az idegen. Igyekeztem távol tartani a kíváncsi érdeklődőket, ez sikerült is, így amikor Maria és az édesanyja találkozott, már kevesebben voltunk a kamera előtt. Bementünk Maria édesanyjának lepukkant, villany nélküli házába, és ott folytattuk a beszélgetést, ismerkedést. A főszereplők sírtak, mindenki elérzékenyült, de nem sokkal később újra szólt nekem a stáb egyik tagja, hogy megint van egy kis gond. A telepen megjelentek a rendőrök, de ezúttal a polgármesterrel együtt, akit láthatóan zavart, hogy egy külföldi médiastáb a telepen forgat. Úgy tűnt, a polgármester nehezen hiszi el a „dán mesét", a putriból származó gazdag Dániába szakadt, majd onnan hazatért lánnyal, de végül az értésére adtam, hogy tényleg csak azért van itt a sajtó, nem a falu egyéb „ügyeit" próbáljuk ezzel a fedősztorival felgöngyölíteni. 

De a nehezebb pillanatok csak ezután jöttek. Maria ugyanis nyíltan meleg, és bevallom, egy kicsit féltem attól, hogy ez esetleg negatív reakciókat vált majd ki a rokonokból. Amikor Maria magáról és a dán családjáról beszélt, akkor nem rejthette véka alá, nem is akarta titkolni mindezt. Persze nem árt az óvatosság, gondoltam, és miután megfigyeltem, hogy ki a közösség domináns figurája, akire a többiek odafigyelnek, félrehívtam, és elmondtam neki a helyzetet, megkérdeztem tőle, lehet-e probléma egy ilyen comig outból. Ő megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj.

Maria így nyugodtan beszámolhatott a magánéletéről. Arról, hogy házasságban él, van egy felesége, egy szőke nő. A pocsaji családtagok egyáltalán nem háborodtak fel ezen, elfogadták. Persze mindenkinek megvolt a maga kínosnak vélt témája, úgyhogy hamar leomlottak a politikai korrektség mézesmázas falai. A végén azon kaptam magam, hogy éppen egy, az előbb még migránsnak hitt leszbikus dán cigány lánynak magyarázom, hogy a családi fotókon miért van jónéhány férfiember mákos rabruhában.

Igaz, volt még egy csavar a történetben, de azzal én is csak akkor szembesültem, amikor hazafelé jöttünk: már a vonaton ültünk, amikor a rokonoknak csetelés közben el kellett magyarázni, hogy a fekete kisfiú, aki a Facebookon Mariával és a feleségével van, a közös gyerekük. Megkérdeztem Mariát, hogy örökbe fogadták-e a kisfiút, erre azt válaszolta, hogy ő szülte. Látván az értetlenkedésemet, elmagyarázta, hogy a donor egy színes férfi volt.  Bevallom, hogy miközben ezt magyarázta, én pedig a telefonján válaszolgattam a kedvesen értetlenkedő rokonoknak, nem bírtam ki röhögés nélkül, annyira szürreális volt a jelenet. Maria is nevetett, ő is érezhette, hogy  egy abszurd szociokulturális karambol áldozatai vagyunk mindannyian. 

Aztán ahogy megérkeztünk Budapestre, a stáb visszarepült Dániába, Mariával együtt. Több mint két év telt el azóta, és miután Maria sztoriját némileg zanzásítva a minap megosztottam a Facebook-oldalamon, úgy tűnt, érdekli az embereket, mi lehet most vele. Ezért felkerestem.

Maria örült a hívásnak, érezhetően egy életre nyomott hagyott benne a pocsaji kaland. Elmondta, hogy amikor Dániában lement az adás, az emberek pozitívan fogadták. Jó sok helyre hívták előadni, ahol az élményeiről mesélt, és arról, milyen cigánynak lenni. A magánélete is jól alakult. Azóta lett egy újabb gyermeke, ő szülte, a gyerek vér szerinti apja ugyanaz a fekete bőrű donor, akitől az első gyerekük volt. Háztartásbeliként dolgozik, neveli a két gyerekét, de majd visszamegy dolgozni. A feleségével boldog kapcsolatban él.

Amikor 2016-ban találkozott a vér szerinti anyjával, az asszony azt állította neki, hogy az állam egyszerűen elvette tőle őt, mert annyira szegények voltak. Azt is mondta az édesanyja, hogy ugyan próbálta megtudni, merre lehet, hova kerülhetett, erre szegény cigány emberként esélye sem volt. Miután semmilyen segítsége nem volt, egy idő után feladta a keresést. (Ennek némiképpen ellentmond, hogy a jogszabályok szerint neki le kellett mondania a gyerekről, tehát tudnia kellett, hogy örökbe adja. Igaz, ez nem minden esetben van így.*) 

Azt hiszem, hogy ez a magyarázat egy kicsit furcsa. De elfogadtam

– mondja most Maria. Csak azt nem érti, hogy ha az édesanyja ennyire szegény volt, akkor miért szült ennyi gyereket (Mariának összesen tíz féltestvére van), miért nem védekezett.

A rokonaival tartaná a kapcsolatot, de mivel a telepen nincs internet, erre nem igazán van lehetősége, nagyon régen kommunikáltak már. Két féltestvére ugyan néha hozzáfér az internethez (velük csetelt hazaúton), de ők is csak ritkán neteznek.

Amikor Pocsajon voltunk, volt még egy félelmem. Attól tartottam, hogy a „gazdag testvért" látva a rokonok majd pénzt kérnek tőle. De semmi ilyesmi nem történt, sőt, ami meglepett, hogy még ők akartak adni neki ezt-azt, ők láttak minket vendégül. (A forgatócsoport egyébként vitt a telepre ajándékot, de azt is nagyon szerényen, nehezen fogadták el az ott élők.)

Később az egyik nővérem kért tőlem pénzt, de mondtam, hogy nem tudok, nem akarok küldeni. Megvan a saját életem. Ők szerintem elfogadták ezt

– meséli Maria utólag. 

2016 óta nem járt Magyarországon, de ennek elsősorban az az oka, hogy teherbe esett, majd anya lett, nem akart így utazni. Tervben volt, hogy a dán tévécsatorna egy filmet készít majd Maria főszereplésével a magyarországi cigányságról, de ebből eddig nem lett semmi. 

És hogy milyen dán cigánynak lenni Dániában? A nagyobb dán városokban nyaranként megjelennek olyan, Európából származó romák, akik az utcán kéregetnek, esetenként lopnak, és emiatt nem túl jó a vélemény a cigányokról – mondja. De állítja: amiatt, mert más a bőrszíne, a dánok részéről nem érte őt diszkrimináció soha, ő amúgy is dánnak tartja magát. Viszont amiatt, mert leszbikus, meg szokták szólni, mégpedig a Dániában élő bevándorlók, elsősorban irakiak, irániak, szírek. Maria szerint közülük sokan azt hiszik, hogy ő is bevándorló, és bántja őket, hogy leszbikus, emiatt tesznek rá néha megjegyzéseket.

Amúgy élénken él benne, amikor Pocsajon, a cigánytelep szélén őt igazoltató rendőr illegális bevándorlónak nézte. Ami azért is vicces így utólag, és ez a sztori csattanója, mert bár Maria dán apja már nyugdíjas, korábban rendőrként dolgozott. Nem is akármilyen rendőrként: Dániában ő koordinálta a menekültekkel, migránsokkal kapcsolatos rendvédelmi feladatokat.  

(* Ahogy arra egy olvasónk a cikk megjelenése után felhívta a figyelmet, előfordulhat, hogy szülői lemondás sem kell ahhoz, hogy elvegyék az anyától a gyereket. A legegyszerűbb eset, amikor például a kórházban hagyják a csecsemőt, aki így állami nevelésbe kerül. Ekkor még élnek a szülői jogok, de ha a szülő nem látogatja rendszeresen a gyereket, nem tartja vele kapcsolatot, akkor egy bizonyos idő után az állam örökbe adhatja.)