Gyöngyi
5 °C
14 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Egy szívsebész kicsinálása vagy leszámolás egy orvosbáróval?

DMOHA20141028025
2018.10.11. 09:39

Hetek óta címlapokon olvashatók a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetből elbocsátott szívsebész, Székely László ügyének újabb és újabb fordulatai. A történet újabb elemekkel bővül, új konfliktusok keletkeznek, és hétfőn már a parlamentben is ez volt a téma.

Nagyon könnyű ebben a történetben fekete-fehér ítéleteket hozni, és ezt meg is teszi mindenki a saját szája íze szerint. Nézzük a két szélső olvasatot:

  1. A főigazgató személyes konfliktus miatt kicsinálja az országos hírű orvost, nem törődve azzal, hogy annak a betegei is ellátatlanul maradnak.
  2. A főigazgató megpróbálja megvívni a harcot egy orvosbáróval, aki hálapénzért dolgozik és megengedhetetlen módon áthágja a jogi és etikai szabályokat. 

És az ember csak kapkodja a fejét. Ami normális esetben egy kórház belügye lenne, az ma már országos ügy, amiről napi rendszerességgel jelennek meg cikkek hol az egyik, hol a másik oldal igazságát alátámasztva. A kórház dolgozói és az orvos betegei petíciót írnak alá. Celebek állnak ki a szívsebész mellett, Bayer Zsolt az Intézet főigazgatóját állítja rögtönítélő bíróság elé, a minisztérium és a Miniszterelnökséget vezető miniszter pedig a szívsebészt. A politika szintjén az egyik oldalon ez a Fidesz-kormány "mindszenti beteg-ügye", a másikon a szívsebész állandó jelzője lesz, hogy ő az, akit "a szocialisták védenek".

Trükkök százai

Bármilyen sok cikk is jelent meg, az országos hírű szívsebész elbocsátásához vezető valódi okokat nem ismerjük. Semmiképpen nem vonható kétségbe egy kórházigazgató joga ahhoz, hogy elbocsásson egy orvost, ha az etikailag elítélhető, a kórház belső szabályzatába vagy törvénybe ütköző dolgot tesz. Az elkövetett szabályszegés súlya azonban nem egyértelmű. A főigazgató súlyos jogi-etikai vétséget és adminisztratív mulasztásokat emleget, de sem a kórház, sem a beteg nem tett máig feljelentést az orvos ellen (feljelentést csak a betegek dokumentumainak nyilvánosságra hozatala miatt tett a kórház). 

Ha csak adminisztratív szabályszegések történtek, akkor mi indokolta ezt a drasztikus lépést, az azonnali kirúgást? Kis túlzással ma az egész magyar egészségügy adminisztratív szabályszegések tömkelegén, trükkök százain alapul, mégsem rúgnak ki tömegesen embereket a kórházakból. Ha igazán komolyan vennék ezeket a szabályokat, ma kórházi osztályokat és sürgősségi ellátóhelyeket kellene sorban bezárni, mert sok helyen nincs meg a törvény által előírt mennyiségű szakorvos a betegek ellátásához, ők csak papíron léteznek. Ezek után viszont joggal merül fel az a kérdés, hogy felelősen jár-e el egy vezető, ha ilyen radikális módon szakít egy elismerten jó szakemberrel, és emiatt a műtétre váró betegek szenvednek hátrányt. 

Személyes konfliktusok

A történet indulásakor az a narratíva uralta az ügyet, hogy Székely László elbocsátásához csak ürügyet kerestek, a valódi ok a szívsebész és a megbízott főigazgató közötti személyi konfliktus volt. Nem ez volna az egyetlen kórház, ahol vezető posztokra pályázó főorvosok között kibékíthetetlen személyes ellentét vagy szakmai féltékenység lenne. Egy nagy presztízsű országos intézet vezetője nyugdíjba vonul, az utódlásért és a vezető pozícióért ketten szállnak versenybe. Az egyik alulmarad, a harc azonban ezzel nem ér véget. Továbbra is ott vibrál a feszültség a két vetélytárs között, még ha a megbízott főigazgató vezető pozíciót is ajánl ellenfelének. De nem tudnak dűlőre jutni, a szívsebész osztálya mellé létrehoznak egy érsebészeti osztályt, a kapacitások és a műtéti lehetőségek szűkülnek. Azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy ebben a harcban ki milyen eszközökhöz folyamodott, ki hogyan nyúlt át a másik feje fölött, klasszikus kifejezéssel hogyan próbálta megfúrni a másikat.

Aztán szeptember 19-én reggel a megbízott főigazgató behívja magához a szívsebész főorvost és közli vele: felmenti a munkavégzés alól, ki van rúgva, innentől nem is kell bejárnia dolgozni. A hivatalos indok egy komplikációkkal teli tavaszi műtét, amit a szívsebész hajtott végre az Intézetben. 

Megcsináljuk okosba'?

Valljuk be, tényleg nem szokványos dolog, hogy egy állami kórházban az állami egészségbiztosító által finanszírozott szívműtét közben egyszer csak megjelenik egy másik kórházban dolgozó privát plasztikai sebész, és kicseréli a beteg sérült mellimplantátumát. Súlyos jogi és etikai vétség, mondja az igazgató, és abban teljesen igaza van, hogy egy állami kórházban mégiscsak vannak szabályok, nem lehet haveri vagy bármilyen más alapon csak úgy behívni egy orvost a műtőbe, aki egy adott ponton beszáll az operációba. Mert mi van, ha a műtétnél hibázik a külsős orvos? Ki viseli ilyenkor a felelősséget? A kórház, amelynek vezetése nem is tudott a beugró orvosról? Ebből a szempontból teljesen érhető a kórház főigazgatójának lépése.

A közvélemény egy részének közben mindebből valószínűleg annyi jött le, hogy a szívsebész úgy gondolhatta: ha már csinálnak egy szívműtétet, egy füst alatt gyorsan cseréljék is ki a beteg mellimplantátumát - egy műtét, egy altatás, two in one, egyet fizet kettőt kap alapon. De a valóságban nem ez történt.

A szívsebész számított arra, hogy a már műtét előtt is sérült mellimplantátum gondokat fog okozni a beavatkozásnál, ezért előzetesen plasztikai sebésszel is konzultált. Aztán a rossz forgatókönyv valósult meg. A szivárgó mellimplantátumból a szilikon a megnyitott szívbe folyt. Félő volt, hogy a véráramba is bekerül, ami halált okoz. Jött a plasztikai sebész a szomszéd kórházból, hozott magával egy új implantátumot, segített kitakarítani a szilikont, és rekonstruálta a beteg sérült mellét. A beteg a szivárgó szilikon miatt tüdővérzést is kapott, emiatt bekapcsolódott a műtétbe egy szintén másik kórházból érkező tüdősebész, majd egy bronchológus is.

A szívsebész szemszögéből ez egy súlyos komplikációkkal járó műtét volt, ami közben improvizálni kellett, és mindent el kellett követni a súlyos következmények elhárítására. Az operáció közben csak a sérült mellett hozták helyre, tehát nem cserélték ki mindkét implantátumot, azaz mégsem az történt, hogy egy államilag finanszírozott szívsebészeti beavatkozás leple alatt gyorsan elvégeztek okosba' egy privát szépészeti beavatkozást is. 

Ma egyre több nőnek van magánorvos által készített mellimplantátuma, és érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon a magyar egészségügyi szabályozás mennyire követi ezt a trendet. Mennyire tisztázott egyáltalán, hogy mi történjen ezekkel az implantátumokkal (főleg ha hibásak) egy állami finanszírozású műtét közben. Ebből lesz az, amit itt látunk: a XXI. századi high-tech orvoslás és a kelet-európai sufnituning furcsa keveréke. A végeredmény pedig jelen esetben az, hogy a beteg életben maradt, és a vártnál jóval hosszabb lábadozás után felépült, a másik implantátumát pedig majd egy újabb műtéttel kell kicserélni.

Para 

Hálapénz, hálapénz, hálapénz - skandálja most valószínűleg kórusban mindenki. Volt ebben hálapénz? Ne legyünk naivak. Ha egy normál szülésért, epekőműtétért vagy hozzátartozónk szimpla normális ápolásáért is hálapénzt adunk, nehéz elképzelni, hogy egy kismetszéses szívműtétnél ez ne így lenne. Vajon a plasztikai sebész és a többi külsős orvos is csak szimpla kollegialitásból vagy emberbaráti szeretettől vezérelve volt ott ennél a komplikált beavatkozásnál? Ugyan. 

Itt ingoványos talajra értünk. A hálapénz a magyar egészségügyi rendszer súlyos, rendszerszintű betegsége. Hivatalosan mindenki elítéli, de mindenki adja, viszont nem mindenki kapja. A paraszolvencia 70-80 százalékából jellemzően a magyar orvosok középgenerációjának egy meglehetősen szűk rétege részesül. Az egészben az a dühítő, hogy a hálapénz a mai viszonyok között kiirthatatlan, nélküle összeomlana a rendszer. Mert ugyan meddig kamatoztatná a speciális műtétekben megszerzett tapasztalatát bármilyen orvos Magyarországon havi nettó 250-300 ezer forintos fizetésért, ha lehetősége lenne ugyanezt Ausztriában, Németországban vagy Norvégiában 5000-8000 euróért végezni?

Könnyű mondani, hogy keressen ennyit legálisan Magyarországon is az orvos, és akkor itthon marad, de tudjuk, hogy ez a mai viszonyok között lehetetlen. A rossz nyelvek szerint már csak azért is, mert néhány orvos talán külföldön sem keresne meg annyi pénzt, mint amennyit itthon "adómentesen" megkap borítékban.

A hálapénz a beteg szempontjából igencsak előnytelen "szerződés", mert nem tudja, mit kap cserébe és reklamálni se könnyű. Az egészségügyi kiadások egyharmadát közben ma már a lakosság úgyis saját zsebéből fizeti. Nem lenne tisztább akkor, ha a beteg a paraszolvencia több százezer forintos összegét egy kiegészítő biztosítás keretében fizetné meg, és akkor a pénzéért valódi garanciát kapna, a műtét minden résztvevője pedig köteles lenne teljes felelősséget vállalni a munkájáért?

Magasiskola

A történet második felvonása, hogy a szívsebész felmentése után az ország vezető egészségügyi intézetében kiderült, nincs másik ember, aki hasonló tapasztalattal, önállóan képes lenne kismetszéses szívműtéteket végezni. Hogy lehet, hogy ezt a műtéti eljárást csak Székely László és még néhány ember tudja az országban? A Magyar Narancsban megjelent - azóta részben korrigált - véleménycikk ebben is a hálapénzt éri tetten mondván egy ilyen jól jövedelmező speciális tudást érthető okokból nem szívesen oszt meg az ember másokkal. Ez azonban pont Székely László esetében nem igaz. Az Intézetben két olyan fiatal tanítványt is kinevelt, akik ma már járatosak ebben a műtéti technikában, de egyik munkatársa vele együtt mondott fel. Székely László lehetőséget adott nekik, segítette őket a műtétekre való felkészülésben, asszisztált nekik az operációk során, és többször tartott oktató-bemutató műtéteket a pécsi egyetemen is. 

Nem hagyható figyelmen kívül az ügyben a szívsebész szakmán belüli féltékenység sem a Székely-féle eljárás és annak képviselői iránt. Az általa alkalmazott technikával nem kell átvágni a szegycsontot a műtéteknél, ezért sokkal gyorsabb a beteg felépülése. Ezt a műtétet kis vágásokon keresztül, pálcákra szerelt eszközök segítségével végzik. A kulcslyuksebészetnek ez a formája a hagyományosnál jóval nagyobb kézügyességet követel, komplikációk esetén pedig kötél idegeket az orvostól. Nem véletlen, hogy ezt a macerás, de a betegnek jóval kedvezőbb technikát csak kevesen kezdik el megtanulni, még kevesebben lesznek sikeresek benne, és a szívsebészek egy része inkább azt mondja: ez csak felelőtlen bűvészkedés, a klasszikus sebészetből kivált elitista magasiskola.

Valami miatt Nagy Anikó egészségügyi államtitkár mégis úgy látta: ha már két dudás nem fér meg egy Kardiológiai Intézetben, mégsem lenne jó, ha kárba veszne a kirúgott szívsebész speciális tudása. A háttérben tető alá hozott egyezség az lett volna, hogy Székely még megcsinálja előjegyzett műtéteit a kardiológiai intézetben, aztán a Honvédkórházban folytatja munkáját, az ottani specialista pedig átmegy  a kardiológiai intézetbe. Pontosan nem tudni miért, de ez az egyezség végül nem jött létre, Nagy Anikó pedig távozott.

Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter egy csütörtöki interjúban határozottan cáfolta, hogy ő avatkozott volna bele ebbe a folyamatba. A szavaiból azonban az derül ki, hogy Székely Lászlóval mintha példát akartak volna statuálni, Kásler szerint ugyanis nem lehet olyan orvos, "aki többet engedhet meg magának, mint mások, esetleg mindent."

Váratlan gyorsaság

És a történetnek még itt sincs vége. Harmadik felvonás. Meghal egy beteg, aki korábban Székely Lászlónál volt vizsgálaton, ő indította el az eljárást egy aortájába ültetendő eszköz beszerzésére, de közben az orvost kirúgják, a beteg nem kerül be a műtéti előjegyzésbe, majd a salgótarjáni kórházban átszakadt a főverőere és meghal. Ki a felelős? A kirúgott orvos vagy az, aki kirúgta őt? Vajon a beteg ma életben lenne, ha Székely László most is az intézetben dolgozik? Ezek azok a kérdések, amelyekben semmiképen nem kívánunk mi állást foglalni, hiszen ennél jóval egyszerűbb orvosi kérdésekben is éveken át képesek szakértők egymásnak homlokegyenest ellentmondó szakvéleményeket letenni a bíróság asztalára. 

Az ügy tétje azonban mostanra felszorzódott, és úgy tűnik ezen a szinten már minden eszköz megengedett. Talán emlékeznek arra, hogy az SZDSZ-es kórházreform koporsójába az első szöget Lázár János akkori hódmezővásárhelyi polgármester ütötte be, amikor azt állította: egy mindszenti beteg a kórházreform első áldozata, aki a rendszer átalakítása miatt halt meg. Az az ügy sem volt fekete-fehér kezdve onnan, hogy a beteg saját felelősségére távozott a kórházból, és egy orvos is hibázhatott, csak azt tudni, hogy még négy évvel az eset után is zajlott a per a bíróságon.

Ehhez képest itt meglepő gyorsaságra kapcsolt az államigazgatás. Néhány nap alatt lezártak egy olyan vizsgálatot egy olyan ritka betegség ügyében, amellyel Magyarországon eddig csak néhányan foglalkoztak, amelyről a nemzetközi ajánlások sem egyértelműek, és amelyhez sem Székely doktort, sem az általa felkért angol orvost nem kérdezték meg

A betegek pedig csak várnak, csak várnak, csak várnak.

(Borítókép: Mohai Balázs / MTI)

Nincs másik valóság, nincs másik Index.
Támogasd a fennmaradásunkat!

https://index.hu/tamogatas