Jenő
-3 °C
6 °C

Halhatatlannak hisszük magunkat

GettyImages-161103825
Mit mondjunk haldokló szerettünknek a végső időszakban? És miről hallgassunk? Mit bánunk meg utólag a leginkább, hogy nem fejeztük ki, amíg lehetett? Nem kéne nehéznek lennie annak, hogy egy szerettünkkel nyíltan és őszintén beszéljünk, mégis, a búcsú napjaiban sokan nem tudnak mit mondani. Pedig a megfelelő búcsú a gyászmunka szempontjából iszonyatosan fontos.

Apám végstádiumban volt, tudtam, hogy valószínűleg ez az utolsó találkozásunk. A sok morfiumtól akkor már elég ködösen érzékelte csak a világot, de azt hiszem, ő is tudta. Ekkor már napok óta nem tudott beszélni.

Mindig sok kételye volt, hogy elég jó apa-e, mert az érzéseit nehezen mutatta ki, és emiatt sokszor kevéssé volt elérhető, viszont ahogy általában az érzelmeiről, erről se igazán tudott beszélni. El akartam búcsúzni tőle, és ahogy odaültem az ágy szélére, gondolkodás nélkül kezdtem mondani, hogy mindig éreztem, hogy szeret, és hogy én is szeretem, és ne aggódjon, mert nagyon jó apa volt.

Aztán eszembe jutott, hogy múlt időben beszéltem róla, mintha már meg is halt volna, és hogy igazából ezzel búcsúztam el tőle. A fejemet a mellkasára hajtottam, megsimogatott. Így voltunk pár percig, aztán felültem, láttam, hogy könnyezik. Rám mosolygott, becsukta a szemét, és ahogy visszacsúszott a morfiumos kábulatba, lassan eltompultak a vonásai. Aznap éjjel halt meg.

Gábor azt mondja, bár már tizenöt éve elveszítette az apját, máig örül annak, hogy akkor el tudta neki mondani azt, amit akart, így pedig a halálára is könnyebb szívvel gondol.

Félünk tőle, ezért aztán nem is beszélünk róla

Az, hogy miként tekintünk a halálra, elég nagy változáson ment keresztül. Pár évszázada teljesen természetes volt, hogy a haldoklóról otthon gondoskodtak, a rokonok körbevették. Az orvostudomány és az egészségügyi intézmények fejlődésével a súlyos betegek kezelése a XX. században mindinkább áttevődött a kórházakba, a halálra pedig már inkább a gyógyítás kudarcaként tekintünk, mint az élet természetes lezárásaként. Ezzel párhuzamosan, a társadalom átalakulása miatt kevés olyan család van, ahol valaki kimaradhat a munkából, hogy a haldoklót ápolhassa.

Zana Ágnes antropológus és családterápiás szakember régóta foglalkozik súlyos betegekkel és családjukkal, szerinte a magyarokra jellemző, hogy nehezen néznek szembe valamilyen szempontból ijesztő témákkal. 

A halál pedig a tabulista tetején áll, főleg, mivel gyakran nem látjuk testközelből a természetes halált.

Kórházakban és idősek otthonában rejtik el azt a szemünk elől, ezért nincs lehetőségünk arra, hogy beszéljünk róla, hogy kialakuljon bennünk az érzelemkezelési technika. Emiatt, na meg a vallásosság háttérbe szorulása miatt a holttestekkel kapcsolatos rítusainkat is elhagytuk valahol útközben. A súlyos beteg ápolása és a halott ellátása, mint a mosdatás, öltöztetés, tehát azok a tevékenységek, amik fizikai kontaktust igényeltek, korábban minden esetben a nő feladatai voltak. A férfiak a gyakorlati részben voltak aktívak, koporsót eszkábáltak, gödröt ástak. A kórházba helyezés miatt viszont megszűnt például a halott felravatalozása, siratása, vallásos embereknél az utolsó kenet feladása. „Az egészségügyi ellátórendszer ma nem sok lehetőséget ad a hagyományok megtartására" – ezt Zana nemrég megjelent Mit mondjak, hogyan mondjam? című könyvében írja.

János története a pozitív példa arra, hogy ez nem mindig van így. 86 éves édesanyja szív- és veselégtelenség miatt került be a Honvédkórház kardiológiai osztályára. János azt mondja: amit ott látott, az minden, a magyar egészségügyről szóló negatív hírre rácáfolt. Nagyon hálás volt az orvosoknak és az ápolóknak, mert idős édesanyját végig áldozatosan és szakszerűen ápolták, etették, hálapénzt pedig nem voltak hajlandók elfogadni.

Július első felére az idős nő állapota egyre rosszabb lett. A főorvos azt mondta: már semmit nem tudnak tenni. Arra kérte Jánost, hogy még ha édesanyja látszólag öntudatlanul fekszik is, akkor is nagyon fontos, hogy járjanak be hozzá, beszéljenek neki, fogják a kezét, mert ez ilyenkor is nagyon sokat jelent a betegnek.

Ebben az időszakban János egyszer rászólt az egyik ápolóra, miért kell még most is naponta injekciókkal szurkálni az édesanyját, de az ápoló ezt is profin kezelte. Kihívta Jánost a folyosóra, és teljesen normális hangon a következőket mondta neki: akár ki is tilthatná a kórházból azért, hogy akadályozni próbálja őt a munkájában, de nem teszi. Együttérző módon elmagyarázta neki, hogy a jelen helyzetben azon dolgoznak, hogy az anyjának könnyű halála legyen. Az egyik lehetőség, hogy szépen, csendesen örökre elalszik, ha viszont János nem engedi beadni a vízhajtó gyógyszereket, az fulladásos halált okozhat, ami szörnyű szenvedést okoz.

A főorvos az utolsó napokban azt ajánlotta, hogy a család vigye haza a beteget, mert neki is jobb lesz otthon, családja körében elmenni. Erre végül már nem kerülhetett sor, mert János édesanyja nem volt szállítható állapotban. Két nappal később éjszaka hívták Jánost, hogy meghalt az édesanyja, és ha szeretne elbúcsúzni tőle, még megteheti.

Az éjszaka közepén érkezett a kórházba. A nővér a kórterem ajtajához vezette. János belépett. A többágyas kórteremből addigra a másik beteget átvitték egy másik szobába, csak édesanyja élettelen teste feküdt az ágyon letakarva. A szobában félhomály volt, egy feszület mellett egy gyertya égett. János így tudott végső búcsút venni az édesanyjától. „Örökké hálás leszek a kórház személyzetének, hogy a legutolsó pillanatig így gondozták, emberhez méltó körülmények között távozhatott az életből, nekem pedig megadták a lehetőséget, hogy utoljára megérinthessem és elköszönjek tőle."

A búcsú a lezárás miatt fontos

Zana azt mondja, az ember alapvetően halhatatlannak gondolja magát, ezért pedig nem akar belegondolni, hogy az idő bizony véges. Kanjo Nada, a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusa szerint nemcsak közvetlenül a halál tabu, de még arról sem merünk beszélni a beteggel, hogy mit szeretne, mi történjen a személyes dolgaival a halála után, vagy hogy milyen temetést akar. Tehát a halállal és haldoklással kapcsolatban annyira erős a szorongás, hogy az már az őszinte kommunikációt akadályozza a beteggel, és ezzel azt, hogy normálisan közeledjünk hozzá. Így pedig a családterápiás szakember szerint megszűnik körülötte a levegő, a betegsége elszigeteli őt a többi embertől. Pedig a szakértők megegyeznek abban, hogy a végső időszakban pont az őszinteség a legfontosabb.

A család általában nagyon félti a beteget attól, hogy megtudja, meg fog halni. Gyakran még az orvosokat is arra kérik, éppen csak annyit áruljanak el a betegnek, amennyi feltétlenül szükséges, mondja Zana. Pedig a pszichológus szerint a legtöbbször

a beteg nagyon is jól tudja, hogy haldoklik, de gyakran belemegy a családi színjátékba, mert védeni akarja szerettei érzelmeit.

Sőt, gyakran maga a beteg kéri azt, hogy a családja ne tudja meg, hogy nem fog meggyógyulni. „Ne mondja el a fiamnak, hogy haldoklom” – hangzik el gyakran, így pedig már a családtagok kölcsönösen próbálják óvni egymást, mondja a pszichológus. Ez a titok pedig oda vezethet, hogy sok fontos dolog kimondatlan marad, vagy épp maga a búcsúzás marad el.

Kati tizennégy évesen veszítette el négy évvel idősebb nővérét, aki a vonatállomásra indult. Többé nem ment haza, meggyilkolták. Ezért maradt szerinte évekig éretlen az olyan témákra, mint a halál vagy a búcsúzás. Huszonhat éves volt, amikor a nagynénje, aki nagyon sokat jelentett neki, rákban haldoklott, de a korábbi családi tragédia miatt valahogy nem tudott vele komoly dolgokról és a betegségéről beszélni. Helyette mindig talált magának valamilyen melléktevékenységet, például a beteg ágya mellől gyakran kiment a konyhába kávét főzni. Azt mondja, azt viszont egyszer jól tette, hogy megnyugtatta a nagynénjét, hogy egy fontos személy nem azért nem látogatja meg, mert nem szereti, egyszerűen csak nem fogja fel, hogy milyen beteg.

Aztán a nagymamám, aki engem négyéves koromig nevelt, és nagyon szoros kapcsolat volt köztünk, amikor 94 évesen combnyaktörés után el akart tőlem búcsúzni a kórházban, én annyival köszöntem el tőle, hogy rohannom kell vissza Pestre dolgozni. Pedig akkor már 34 éves voltam, de egyszerűen nem néztem szembe azzal, hogy ez az utolsó beszélgetésünk lehet, vagy talán épp azért simán elmenekültem. Pedig nagyon profi volt: nyugdíjas gimnáziumi tanárnőként megíratta velem előre a gyászjelentést, azt is, ami az újságban fog megjelenni, le is ellenőrizte. Pár nappal később hívtak, hogy nagyon rosszul van, amire a ritkán járó vonattal visszaértem Kaposvárra, már nem volt magánál, csak megszorította a kezemet. Ez évekre kiakasztott, hogy mennyit segített mindenkinek, milyen türelemmel foglalkozott velem, tanított engem, és egy rendes búcsúzást nem kapott tőlem.

A megfelelő búcsú viszont iszonyatosan fontos a hátramaradottaknak a gyász szempontjából. A pszichológus szerint sokan később kezdenek el agyalni azon, hogy bárcsak megkérdezték volna, milyen temetést akart volna magának a beteg, de akár az olyan gyakorlati dolgokat is, mint hogy hol van egy-egy fontos tárgy vagy irat. A családterápiás szakember szerint az egyik legnehezebb dolog később magunkkal cipelni azt a terhet, hogy búcsú nélkül váltunk el egy szerettünktől, ahogy Kati esetében is történt, ahol a nagymamája már a temetést is megszervezte, és csak a személyes beszélgetés lett volna hátra. Sok gyászolóból később előtör a bűntudat, hogy nem igyekezett jobban, nem tett meg mindent.

Kati a korábbi tapasztalatai miatt idén, amikor harminchét éves sógora rákban haldoklott – bár korábban sosem beszéltek komoly dolgokról –, felkészült a beszélgetésre, azért, hogy „ne bánjam meg, hogy nem közlöm vele, milyen jó embernek tartom. Sokat beszélgettünk, és csak az első pár perc volt előre eltervezett. Nagyon jól esett, sokkal jobban, mint amikor azt mondtam csak el, amit gondoltam, hogy ilyenkor illik."

És mit lehet mondani?

A szakértők szerint nincs egy olyan mondat, ami mindenkinél beválik. Ami lényeges, hogy tartsuk tiszteletben a beteg igényeit. Ő maga akar róla beszélni? Beszéltessük. Ha pedig nem, akkor ne erőltessük, és engedjük, hogy hallgasson.

„Égető kérdések: hogy tudnék én segíteni neki? Hiszen meggyógyítani nem tudom. Mit mondhatok egy ilyen helyzetben, ami nem hazug, nem hamis, nem patetikus? Nagyon sokan félünk ezektől a mondatoktól, inkább elkerüljük a súlyos beteget, csak ne kelljen a szemébe nézni, ne lássa meg a miénkben az igazságot. Nem tudunk jól reagálni, nem mindenkinél működnek a korábban jól bevált mondatok, minthogy mi mindannyian Isten kezében vagyunk" – írja Zana a könyvében.

A betegek általában nem választ várnak tőlünk, hanem figyelmet.

Azt, hogy őszintén és tabuk nélkül elmondhassák félelmeiket és gondolataikat, a mi feladatunk pedig ilyenkor az, hogy minden ítélkezés nélkül meghallgassuk őket. A beteg ember Zana szerint leginkább attól fél, hogy pótolhatóvá válik, vagy hogy elveszti a kontrollt önmaga felett. „Az egészséges ember gyakran érzi úgy, hogy a beteg biztatást és reményt vár tőle, ezért lehetőség szerint kerüli is szerettével a témát. Vagy éppen hogy küzdelemre, gyógyulásra biztatja a beteget. De ha megnézzük, mi szolgál valójában a beteg javára, akkor azt látjuk, hogy az ő igényeihez alkalmazkodó, nyílt kommunikáció az, ami előremutató" – írja.

„Én úgy érzem, hogy nemsokára meg fogok halni.” A pszichológus azt mondja, érthető, ha erre egy családtag hirtelen nem tud mit reagálni. Ösztönösen az a válasz dehogy fogsz meghalni", vagy még ott fogsz táncolni az unokád esküvőjén", esetleg meg fogsz gyógyulni". Ez a pszichológus szerint olyan,

mintha ott lenne egy rózsaszín tütüben táncoló elefánt a szobában, és egyszerűen nem veszünk róla tudomást, pedig nyilván ott van.

A szakértők megegyeznek abban, hogy két dolog fontos:

kérdezni és hallgatni.

Ilyen kérdések lehetnek például:

  • Mitől félsz?
  • Mire gondolsz?
  • Te mit akarsz?
  • Miért gondolod/érzed így?

De akár saját érzéseinket is őszintén megfogalmazhatjuk:

  • Én azt szeretném, ami neked jó.
  • Azt teszem, amit tudok.
  • Azért vagyok feszült, mert tehetetlennek érzem magam, és nem tudom, hogy tudnék segíteni neked.

A családterápiás szakember szerint a legtöbb betegnek igenis számít, min megy keresztül a hozzátartozó, és még bűntudata is lehet ellátásának nehézségei miatt.

Ami még ennél is fontosabb a szakértők szerint:

ha a beteg vagy haldokló elkezd beszélni, ne hallgattassuk el.

Hagyjuk, hogy adja ki magából a gondolatait, mert ha nagyon hamar lecsitítjuk, elvesszük azt a lehetőséget, hogy őszintén tudjon beszélni. Lényeges, hogy ilyenkor a beteg mondhassa el, hogyan lehetne rajta segíteni, melyik családtag miben segítsen neki: ezzel valamennyire megtartja a kontrollt saját élete felett. Ilyenkor gyakran maguk a betegek kérnek bocsánatot egy múltbéli sérelemért, vagy épp olyasmit árulnak el, amit korábban nem mertek, esetleg tanácsot adnak útravalóul, így néha ők maguk kezdeményezik a búcsúzást.

A pszichológus szerint fontos tudatosítani, hogy nem csak szóban lehet elköszönni: lehet az egy kézfogás, egy ölelés, egy tekintet, akár már hetekkel korábban.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?