Sámuel, Hajna
21 °C
32 °C

LMP: Bűnbakká váltunk

7651024544 BSZ 0901
2018.04.09. 01:51 Módosítva: 2018-04-09 02:42:40
Eddig egyetlen egyéni győzelem, sovány pártlistás eredmény. Az LMP választási stratégiája már április 8-a előtt is feloldhatatlan ellentéteket váltott ki. Nemcsak a közvélemény előtt, de házon belül sem lehetett kibékíteni a „sem Orbán, sem Gyurcsány” és a „kormányváltást mindenáron” híveit. A párt aztán addig bizonytalankodott, amíg bűnbakká vált. A Fidesz több szavazatot is köszönhet neki, amiért a párt sokat vesztett a vonzerejéből a Fidesz-ellenes szavazók körében.

Egyetlen egyéni győzelem, Csárdi Antal hozta Budapest 1. számú körzetét, Szél Bernadettnek még lehet némi esélye, mert pár száz szavazattal van csak lemaradva. A pártnak biztos bejutást jelentő, a bázisnál erősebb, de a várakozásokhoz képest mindenképpen csalódást keltő listás szavazatszám. A legerősebb ellenzéki erő helyett a leggyengébb parlamenti párt. Az LMP súlyos csalódást okozott, még ha az első pártvezetői kommentárok nem is így fogalmaztak.

Kifejezetten keserű hangulatban várták már közvetlenül a választás előtt az eredményeket az LMP vezetésében: "Rosszul politizáltunk. Bizonyos helyeken léphettünk volna gyorsabban, gyakorolhattunk volna pozitív gesztusokat, de ez nem történt meg és a tisztességes politizálásunk ellenére a tapasztaltabb ellenzéki pártok ügyesen ránk ugrottak, bűnbakká kiáltottak ki bennünket és láthatóan tőlünk igyekeztek szavazatokat rabolni.” - röviden így foglalta össze az Indexnek egy forrásunk a választásokkal kapcsolatos érzéseit.

Mérséklődő remények

Pár hónappal a választások előtt – némi pártpolitikai képzavarral – az LMP-nek volt egy nagyon erős momentuma. Szél Bernadett személyében saját és hiteles miniszterelnök-jelöltje volt, a pártban sokan őszintén hitték, hogy „lehet más a politika”, hogy nem koalíciós tárgyalásokra kell járni, hanem lehet önállóan politizálni, az emberek számára fontos ügyekről beszélni, és az LMP-nek jó esélye van a legerősebb ellenzéki erővé válni.

Csúfos vég

A választás előtti napokban aztán már az LMP kapott hideget-meleget. Aki valamennyire elfogadta a „sem Orbán, sem Gyurcsány” politikát, az is úgy érezte, hogy az LMP nem-visszalépési makacssága saját szempontjai szerint is önsorsrontó, ráadásul nemcsak a DK-s, vagy Jobbikos képviselőjelöltekkel, de a a tagság számára valóban vállalható jelöltekkel is kompromisszumképtelen a párt.

Ebben az időszakban már a legtöbb LMP-s vezető is nagyon rosszul élte meg az egész 2018-as kampányt. A legtöbben belátták, hogy nem ment át az a régi üzenet, hogy valóban lehet harmadik út, hogy nem csak Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc között lehet választani, hogy van értelme anyagi és munkaráfordításokkal arról beszélni, hogy milyen legyen az ország, hogy az üzenet több annál, hogy „akkor már inkább jöjjön a Gyurcsány.”

Odalettek a tervek

Eredetileg a fő célkitűzés az volt, hogy az LMP minél nagyobb erővel kerüljön be a Parlamentbe, ebben a fázisban

ki-ki vérmérséklete szerint beszélt 8-10-12 százalékos várható eredményről.

Ebben a felkészülési periódusban hitelesnek tűnt az a csapat, amelyik azt gondolta, hogy nem az alkudozásról kell beszélgetni az ATV-ben, hanem kiutat kell mutatni, erősíteni kell Szél Bernadett jelölti imidzsét és a magyar társadalom valós problémáival kell foglalkozni, aztán majd meglátjuk, ebből akár még pozíciók is lehetnek.

Az úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött

Meglepő módon mintha a későbbi kudarcért elsősorban nem is a Fideszt, hanem

a többi ellenzéki pártot hibáztatják az LMP-ben.

Egy vezető narratíva szerint a fő baj az volt, hogy az MSZP és a DK tapasztaltabb politikusai nem arra fókuszáltak, hogy nekifussanak a reménytelen győzelemnek, hanem arra, hogy az LMP dehonesztálásával ők maradjanak a baloldalról kritikus szavazók első számú választásai.

E nézet szerint a DK és az MSZP ügyesen eladta, hogy ők összefogtak, mások pedig nem. Pedig valójában – vélte az LMP – a morálisan már nehéz helyzetbe sodródott baloldali pártok valójában csak kapálóztak. Gyurcsány eleve démon volt, de az MSZP-nek is belső problémái voltak. Botka Lászlót kicsinálták, vagy megfutamodott, a szocialisták képviselői, polgármesterei kibeszéltek a pártból, teljesen kezdtek szétesni. Vagyis a DK és az MSZP bár valóban összehangolta a tevékenységét, de nem összefogott, hanem energiát spórolt meg, kapóra jött nekik, hogy az esélytelen helyeiken a másik indulhatott.

Ők lettek a jó fiúk

Csakhogy az „összefogással” az MSZP és a DK lett a kompromisszumkész jó fiú, míg az LMP és a Jobbik a makacs rossz fiú.

Az LMP ettől egyre idegesebb lett, a vezetők azt kommunikálták lefelé, hogy csak borzalmas, sértő ajánlatokat kapnak, de mindenki azt tapasztalta, hogy amikor ezeket a párt visszautasította, akkor rögtön ő vált a megegyezés, a győzelmi esélyek gátjává.

Közben összevesztek a baloldaliak a Jobbikon is. A DK és az MSZP azt mondogatta, hogy karanténban kell tartani a szélsőjobbot, az LMP engedékenyebb volt, vezetőit nagyon idegesítette a már valójában teret vesztett balliberális értelmiség viselkedése, „a körúton belüliség”, a szűklátókörűség.

Próbálták meggyőzni a többieket, hogy a Jobbik már nem arról szól, hogy „együnk cigányokat”, hanem a fokozatos néppártosodás hihető és ha bevesszük őket a buliba, az ellenzéki összefogásba, akkor segítjük is a tisztulásukat. Az persze kérdés, hogy ennek támogatása valóban érdeke lett volna a baloldalnak.

A belső front

Ezen lamentálgatott az LMP, amikor a hevesebb vérmérsékletű vezetői, majd szép lassan gyakorlatilag mindenki, egymásnak esett. Az utolsó napokban már mindenki, mindenkivel veszekedett. Ilyen frontok voltak:

  • a visszalépéseket jobban támogatók és a folytatók veszekedése,
  • a pártvezetés és a tagság vitája,
  • az egykoron visszavonulást bejelentő, de aztán csak a párt vezetésében maradó Sallai Róbert Benedek és Hadházy Ákos konfliktusa.

A legfontosabb az első pont volt. A pártvezetés eleinte nem lépett semmit, mire a társadalmi nyomást érzők elkezdtek agitálni.

Egy képzeletbeli vitában ilyen érvek hangoztak el:

"Én visszalépek, nem érdekel, hogy az elnökség mit mond."

Amire ez volt a válasz:

Oké, de akkor fizesd ki a 150 milliót, és én amúgy sem azért plakátoltam, hogy aztán a DK szekerét toljam."

A konfliktus mentén előjött a tagság és az elnökség vitája is. „Túlságosan a Dettire építettünk, a helyi jelöltek nem kaptak elég marketing-támogatást, az egész országot kiplakátoltuk Szél Bernadettel. Nem a pártnak van elnöksége, hanem az elnökségnek van pártja.” – zúdultak az ilyen és hasonló panaszok, sokan nem bírták elviselni, hogy az LMP kezdett bűnbakká, a megállapodások gátjává válni.

Trollkodás

Az átlagos szavazók, a baloldal, vagy a jobboldal, pontosan nem lehet tudni, hogy ki, de elkezdett egyfajta trollhadsereg is működésbe lépni. Az LMP Fidesz-bérenc lett a Facebookon is, az indulás mellett kitartó képviselőjelölteket szakmányban gyalázták. Egy példával, a Belvárosban Fekete-Győr András (Momentum) önként visszalépett V. Naszályi Márta (MSZP-Párbeszéd) javára, majd utóbbi is visszalépett. A népharag a talpon maradó Csárdi Antal ellen fordult, olyan képek jelentek meg a Facebookon, ahol Fekete-Győr neve alá kiírták, nem Csárdinak léptem vissza, hanem V. Naszályinak. A sors pikantériája, hogy a házon belül is sokat támadott Csárdi lett végül az egyetlen egyéni győztese a pártnak.

A többi párttal

Ekkor már nagyon elmérgesedett a viszony a többi ellenzéki párttal is. Pontosan nem lehet tudni, ki vitte be a durvább gyomrosokat. Mintha mindenki a Fidesz kottájából játszott volna, Szél Bernadett és Vágó Gábor Gyurcsányt ekézte, Karácsony Gergely a Jobbikot.

Ez is nehézséget jelentett a pártnak, mert az LMP mindig is toleránsabb volt a Jobbikkal, mint a többiek. Vezetői tudták, hogy az LMP vidéken gyengébb, de sokszor úgy látták, hogy ahol nincs LMP, ott a Jobbik olyan szerepet tölt be, mint amit az LMP is szeretne.

  • még a Jobbik sem kormányzott soha, ő sem sározódott be korrupciós ügyekkel, hitelesen tárták fel ezeket helyi szinten,
  • az egyszeri LMP-s és az egyszeri jobbikos egyaránt nem szereti Orbánt, de egyaránt nem szereti Gyurcsányt sem.

Ezek voltak a közös pontok. Az LMP megértette, hogy Vona Gábor nem fényképezheti magát Gyurcsány Ferenc mellett, mert azonnal megbukna. Természetesen a kirekesztés, a romaellenesség az LMP számára vállalhatatlan volt, de azzal magyarázták, hogy a vidéki ember tényleg fél, félti a palántáját, a házát, a biztonságát. A Fidesz ezt lovagolta meg a bevándorló-ellenességgel, a Jobbik is erről kommunikált korábban, mégha vállalhatatlan tónusban is.

Csárdi angyalok nélkül

A választás előtt a korábban remélt 10 százalékos eredményből a finisre már csak óvatosan remélt 6 százalék lett. A belső fórumokon az emberek tudták, hogy legfeljebb öt egyéniben esélyes jelölt maradt (Csárdi Antal, Hadházy Ákos, Lengyel Szilvia, Szél Bernadett és Ungár Péter).

Ebből csak Csárdinak sikerült a bravúr, az örök jobboldali I. kerületet is magában foglaló Belvárosban győzött. Pedig pont róla érezték sokan, hogy kínossá vált a vissza nem lépése. A belvárosi körzetről ugyanis kifejezetten sokan gondolták azt, hogy Csárdi Antal visszaléphetett volna az emblematikus, országosan ismert és nem DK-s Juhász Péter (Együtt) vagy Fekete-Győr András (Momentum) felé, mert erre a bejelentésre mindenki figyelt volna és ezzel az egyetlen gesztussal az egész ország baloldali szavazóinak a bizalmát meg lehetett volna nyerni.

És persze a hibák...

Az LMP a választási finisben már érezte, hogy ledarálódott, de nem mert már tárgyalni, mert azt érezte, hogy amikor elmegy a baloldali pártokkal beszélgetni „A” forgatókönyvről, akkor mire kijön a szobából, már benne lesz a sajtóban, hogy az LMP nem fogadta el a „B” forgatókönyvet.

A párt vezetői iszonyatosan csalódtak a többi ellenzéki pártban, úgy érezték, hogy azok kifejezetten az ő szavazóikra mentek rá. Ha pedig védekező lépésként gyorsan maguk kommunikáltak a tárgyalásokról, mint Ungár Péter a Facebookon, akkor pedig mindenki rájuk mordult, hogy ez micsoda indiszkréció.

Minden vezetőnek voltak külső ellenségképei, de azért azt is érezte mindenki, hogy sok volt a hiba.

Kinek a bűne a Fidesz elsöprő győzelme?

Sokáig elmaradtak a visszalépések, aztán mire végül tényleg jöttek a szórványos megegyezések, illetve gesztusok, már nem az volt a komment, hogy milyen jófejség ez az önfeláldozó gesztus. hanem az, hogy „na végre”.

A pártvezetés azt csinálta, amit korábban is kommunikált, elvi politizálást folytatott, nem taktikait. Úgy indult, hogy az LMP mindenkinek vállalható lesz, az lett a vége, hogy a legtöbb szavazó megutálta a pártot.

A parlamentben bent van ugyan a párt, de a nagy reményekhez képest óriási a kudarc. Rengeteg energia, sok pénz elment, de az LMP ott toporog továbbra is, ahol eddig. Ráadásul az összefogások hiánya is erősen ráég a pártra. A fővárosban szinte csak úgy nyertek a fideszes jelöltek, hogy amennyiben a második és a harmadik helyezett összefogott volna, akkor az ellenzék futott volna be. Nehéz lesz letörölni a vádat, hogy az LMP-nek legalább 5-10 mandátumot köszönhet a Fidesz. "Küzdeni kell tovább" - vallják a párt vezetői.  Nem csengenek túl hitelesen most ezek a szavak.