Emánuel
3 °C
13 °C

Menny vagy pokol egy ilyen kutyamenhely?

8d DSC 5505-1
2019.03.17. 16:46
Több száz állat él jelenleg a Paksi Állatmenhelyen, amit a hetvennégy éves Erzsébet és negyvenöt éves szívbeteg segítője egyedül visznek. A körülmények közelről sem nevezhetők jónak, a menhely szegényes, zsúfolt és nehezen működik, az emberhiány miatt pedig a rendszeres és alapos takarításra esély sincs. A menhely szerint az önkormányzat nem segít, inkább megpróbálja kicsinálni őket, az alpolgármester viszont azt mondja, évek óta próbálnak megegyezni velük, csak Erzsébet nem hagyja. Az biztos, hogy a helyzetet valahogy meg kell oldani.

Közel háromszáz kutya egyszerre zendít rá az ugatásra, amikor megérkezünk a paksi állatmenhely elé. Egy összetákolt bódé, amiből néhány szempár nézelődik kifelé, a paksi erőmű által így-úgy felhúzott kerítés, előtte sárral összemosott állatürülék és kisebb szeméthegyek. Csak egy apró tábla jelzi, az is az egyik ketrecben, hogy ez valóban egy menhely. Meg az a pár kutya, ami kint szaladgál a földúton. Köztük van Bundi is, aki már tizenkilenc éves, ő itt a rangidős.

A hely tulajdonosa, Gál Tiborné Erzsébet is tudja, hogy szegényesen és nehezen működnek, meg hogy lenne min javítani, de emberhiány van.

A telepen 290 kutya és harminc macska van, és Erzsébetnek csak egy segítője van.

Néha besegít a nő lánya is, Hajnalka is, de ő meg sokat van otthon a beteg gyerekével táppénzen. Míg élt a férje, addig együtt csinálták a helyet. "Kellene ide három-négy ember, hogy tudjuk a frontot tartani", mondja erről Erzsébet. De csinálják, mert "nincs az, hogy nem. Ezek a kutyák ránk vannak utalva."

Csak szeretetért esengenek 

Erzsébet korábban a helyi ruhaipari szövetkezetnél dolgozott, amikor az egyik munkanapján odament hozzá egy kutya. Bár megetette őt, azt mondták neki, úgyis elviszi a sintér.

Ez a kutya fertőzött meg, de az nagyon. Fölkaptam, biciklire raktam, és elvittem haza. Attól kezdve a sintértelepről a kerítésen átdobva elkezdtem kilopni a kutyákat, hogy ne öljék meg őket.

Erzsébet azt mondja, akkor az önkormányzat csinált neki egy kisebb menhelyet a városon belül, de szerinte ott körülötte olyan emberek dolgoztak, akik "nem az állatokat nézték, hanem csak a pénzt. Láttam, hogy itt nem a kutyák élvezik az adományt, így inkább otthagytam." Ezután három évig valaki más vezette azt a helyet, de Erzsébet szerint rosszul, így azt be is zárták.

Közben 1999-ben úgy döntött, hogy egy alapítványon keresztül saját menhelyet csinál, már Paks szélén, a dűlőknél, a szőlősben lévő saját telkén. Tizennyolc kutyával kezdte, később a bezárt hely kutyáit is magával hozta. "Hetven rühes kutyát hoztam fel ide, évekig szenvedtem, hogy kipucoljam belőlük. Csont és bőr voltak", mondja erről. Az évek alatt elkezdte egyre bővíteni a helyet, éppen mire volt pénz: új épületre vagy egy-egy kennelre. Közben folyamatosan rakták ki előttük a felelőtlen gazdák a kutyáikat, a csúcson már körülbelül ötszáz kutyájuk is volt, nemet mondani nekik pedig ő maga nem tudott.

Elmondása szerint 5x1800 négyszögöl területük van, de minden lépésünkre két-három kutya is jut.

Mindegyikük ketrecben van, az idősebbek hátul már egyedül, "nekik kell a nyugalom", de a telek elején pár négyzetméteren akár tíz fiatalabb is össze van zsúfolva. Mindenhol kennelek vannak, már rögtön a bejárat mellett, a kapun kívül is.

Napközben kiengedik őket a ketrecekből, hogy kicsit futkározzanak. Rendszerint ez az egyetlen Erzsébet mellett dolgozó ember feladata. Feri 45 éves és szívbeteg, pacemakerrel él, így valószínűleg sokat kéne pihennie, mégis naphosszat a kutyákkal van. Igaz, nem kezd korán, ottjártunkkor is tíz körül érkezik, ahogy általában mindig, de cserébe majdnem hajnali egyig ott is marad. Azt mondja, 

Tizenöt éve minden áldott nap 12-15 órákat foglalkozik a menhellyel és a kutyákkal. Szabadnap nincs.

Egyszerű válasza van arra, hogy miért csinálja: mert szereti őket. Meg is mutatja kedvencét, a tízéves pincsikutyát, akit Pindzsunak hív. A munkája sem összetett, viszont melós: amint megérkezik a kis robogóján, belül kiengedi azokat a kutyákat, akiket össze lehet ereszteni egymással, majd kezdi a telep takarítását elölről hátrafelé. Kikötve egy kutya sincs, mert Erzsébet szerint

itt nincs olyan kutya, aki agresszív lenne. Csak a szeretetért esengenek.

Ettől függetlenül vannak köztük kicsit vehemensebbek, "hárpiák", ahogy ő nevezi őket. Ők a telken álló kis hétvégi ház bejáratánál lévő ketrecben vannak. Mivel Erzsébet is sokáig dolgozik, néha éjjel háromig is, hajnalban pedig már kel és kezdődik az egész elölről, így ha már nincs kedve bemenni a városba, inkább itt alszik. A házban sincs egyedül, van vele vagy harminc kutya bent, akiket csak ő lát el. 

Erzsébet 74 éves, és azt mondja, az indulás óta eltelt húsz évben egyetlen napot sem pihent, a menhely egész embert kíván.

"Orvoshoz nem jutok el, hát itt vagyok nyomorékan", mutat a lábaira, amikre csak bottal tud ráállni. Protézissel kéne a térdporcait pótolni, de azt mondja, ilyen hosszú időre nem merné elhagyni a menhelyet. "Deréktől felfelé annyi erő van bennem, mint a bikában, csak a lábaim nem bírják."

Senki nem akar szart szedni

Az nyilvánvaló, hogy Erzsébet nagyon ragaszkodó, és szívügye a menhely és főleg kutyák. Ő is így beszél róla:

Ez biztos az én keresztem. Nem érdekel, hogy sokat kell dolgozni velük, az utolsó éveimet kibírom. Ha majd a Jóisten szólít, hogy gyerünk erre lefelé, akkor elmegyek.

Minden kutyát ismer, többnek saját neve is van, akiknek nem, ők egy bizonyos csapathoz tartoznak: Öregék, Morgóék, Csikiék. Láthatóan a kutyák is szeretik őt és Ferit is. 

Azzal ő is tisztában van, hogy a menhely szegényes és koszos, de azt is mondja, több ember kellene ahhoz, hogy rendben tartsák a telepet.

Én is 74 éves vagyok, miről beszélünk? Ezzel mindent megmondtam.

Pár éve még sokkal jobb volt, mert akkor kaptunk embert. Ragyogó tisztaság volt. Most jóformán csak ketten vagyunk. Senki nem akar dolgozni, senki nem akar szart szedni", mondja Erzsébet. Alkalmi segítség azért van néha, akik télen szalmáznak vagy összetakarítanak. Pár bejáratott helyük is van Pakson, iskolák, óvodák konyhái, ahonnan minden délután elhozhatják a maradékot, amivel aztán a kutyák felének megvan az aznapi etetése. 

Ellentét az önkormányzattal

Erzsébet a helyi önkormányzatra is neheztel, mert szerinte nem segítenek semmit, és "próbálnak kicsinálni évek óta" azzal, hogy be akarják zárni a menhelyet, hogy pár kilométerrel arrébb egy másikat hozzanak létre, de a nő szerint az csak "sintértelep lesz".

A paksi alpolgármester, Bana János szerint viszont ez egyáltalán nem így van. Szerinte közel két éve próbálják rendezni a helyzetet Erzsébettel, aki egyszerűen nem enged. "Az elmúlt két évben az önkormányzat állta a kutyaoltásokat és a chipezést is, és ebben az évben is fogja. Pont azért, hogy az ottani helyzet stabilizálódjon: bűz és patkányok vannak a telepen. A veszélyes hulladék elszállítására sincs engedélye." Erzsébet szerint viszont neki az önkormányzat azt mondta, ebben az évben már nem fér bele a költségvetésükbe, hogy állják a kutyaoltást és a chipeket. Azt viszont megerősíti, hogy

A menhely valóban engedély nélkül működik.

Bár a Váczikai Cerberus Alapítványon keresztül hivatalosan működnek, aminek Erzsébet az elnöke, és könyvelőjük is van, a működési engedélyt nem kapták meg az állategészségügyi hatóságtól. Az alpolgármester szerint a helyi állatvédők sem akarnak már velük dolgozni, mert "kutyát a menhelyről nem ad ki, csak gyűjti őket.

Tévedésben van, hogy azt hiszi, a kutyák az ő tulajdonát képezik.

Bana azt mondja, az elmúlt években több lakossági bejelentés is volt, amiben arra panaszkodnak, hogy a kutyák kifutnak a közeli M6-os autópályára, vagy a szomszédos telkek kecskéit tépik szét, és az állatvédők sem akarnak már velük dolgozni, pont a menhelyen uralkodó rossz állapotok miatt. Erzsébet szerint viszont egyáltalán nem igaz, hogy az ő kutyái tépték volna szét az állatokat, erre neki az önkormányzat nem tudott bizonyítékot mutatni.

Hogy megoldják a helyzetet, 

még ebben az évben új menhelyet csinálnak, öt kilométerre a várostól, ahol 200-250 kutya fog elférni.

Ide fogják átvinni a jelenlegi menhelyről a kutyákat, akiknek pedig itt nem marad hely, azokat az ország többi menhelyein osztják majd szét. "Az új helyet az uniós elvárásoknak megfelelően fogjuk működtetni. Fontos szempont lesz, hogy a kutyák ne a menhelyen éljék le az életüket. Mi abszolút segíteni akarunk, nem a kutyák ellen vagyunk."

Azt is mondja, tudja, hogy nem fog könnyen menni a kutyák áthelyezése egyik menhelyről a másikra, mert Erzsébet nagyon ragaszkodik hozzájuk, de

MINDENKÉPP BE AKARJA VONNI MAJD AZ IDŐS HÖLGYET IS AZ ÚJ MENHELY ÉLETÉBE.

Erzsébet szerint viszont az önkormányzat már legalább tizenöt éve ígéri, hogy lesz új menhely, de még mindig nem történt semmi. Bár azt is mondja, az önkormányzat nem segít, az alpolgármester szerint közvetlenül már valóban nem próbálnak meg segíteni Erzsébetéknek, de közvetve igen: például pénzt adtak egy másik állatvédő alapítványnak, kétszer ötszázezer forintot, akik abból vittek ki tápot a paksi állatmenhelyre. De Bana azt is mondja, egyszer a saját zsebéből vett kétszáz kiló kutyatápot nekik, így tehát szerinte "áttételes módokon segítünk".

Az alpolgármester azt is gondolja, hogy Erzsébeték nem mindig a kutyákra költik el a befolyt összeget, mert szerinte a pénz nem látszódik meg a telep állapotán. Azt is mondja, hogy az önkormányzatra rendszeresen betelefonál egy nő, aki bár kölcsönadott kétszázezer forintot a menhelynek, még nem kapta vissza, hiába kéri.

Erzsébet is beszél nekünk valakiről, akinek rendszeresen tartozik néhány millióval, de eddig mindig valahogy visszafizette azt. Azt mondja,

havonta kétmillió forint kéne a menhely működéséhez.

Ebben benne vannak az orvosi költségek, az ivartalanítás a nőstény kutyáknál, a napi 130 kilónyi kutyatáp (akkor kell ennyi, ha nincs a városi menzákról összeszedett maradék, ha van, akkor 100 kiló kell), ehhez jön még a harminc macska tápja, a takarók és plédek, a fertőtlenítés. Ha kapnak adományokat, akkor 

minden hónapban körülbelül 500 ezer forint jön össze.

Erzsébet azt mondja, ez mind a kutyákra megy el. Jól tudja azt is, hogy adósságai vannak, a villany- és az adószámlákkal is le van maradva, de azt mondja,

ha kutyákról van szó, bármire képes vagyok: csúszok-mászok, kuncsorgok. De nagyon hálásak. Sok ember nem tudja elképzelni, hogy mit veszítenek, ha nincs kutyájuk. Nagyobb szeretetet adnak, mint egy ember.

(Borítókép: Bődey János / Index)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!