Hiszek a mediációban, de nem a bántalmazóval

Amikor a bíróság és a gyámhatóság kötelez

A mediáció egy szimpatikus ötleten alapul, ezzel a módszerrel akár megbeszéléssel is el lehet simítani a jogvitákat, így nincs szükség végeláthatatlan pereskedésre. A módszer egy válás során is jó szolgálatot tehet, hiszen a harmadik fél bevonásával könnyebben meg tudnak egyezni a szülők például arról, hogy hol helyezzék el a közös gyereket. A mediáció előnye még, hogy olcsóbban és gyorsabban jöhet létre a megállapodás, amivel általában a felek is elégedettebbek, mint egy bírósági ítélettel. Ugyanakkor a módszer sikerességének fontos feltétele, hogy csak olyan közel egyenlő felek között jöhet létre így megállapodás, akik mindketten a megegyezésre törekszenek. De talán mondani sem kell, hogy egy bántalmazó általában nem a legnagyobb rajongója a partnerével való kompromisszumkötésnek.

A bántalmazott nők egyébként sem túl fényes helyzetén a 2014-ben hatályba lépett új Polgári Törvénykönyv egy cseppet sem segített. Azóta kötelezheti őket a bíró, hogy volt partnerükkel kettesben látogassanak el békítésre, és amennyiben ott sem járnak sikerrel, akkor folytathatják a pereskedést. A mediációt a bíróság házassági bontóperben javasolhatja, a szülői felügyelet gyakorlása és kapcsolattartás körében pedig kifejezetten kötelezheti a feleket a közvetítésen való részvételre. De nem csak a bírók, hanem a gyámhatóság is utasíthatja a szülőket a mediációra. Bár büntetőjogi következménye nincs a visszautasításnak, de a bántalmazott nő számára ez egy elég komoly csapdahelyzet. Ha nemet mond, akkor a bíróság előtt ő lesz az a fél, aki nem volt hajlandó békés eszközökkel megoldani a helyzetet. Ráadásul a gyámügyi eljárásban kirendelt mediátor esetében úgy rendelkezik a jogszabály, hogy ha a közvetítői eljárás eredménytelenül zárul, a mediáció eredménytelenségéért felelős félnek kell a mediációt megfizetni.

A kötelező rész csak a mediátornál történő egyetlen megjelenésre vonatkozik, azonban vannak mediátorok, akik a törvény félreértelmezése miatt végigviszik az ügyet. Noha mind a mediátor szakmában széles körben elfogadott elv, mind a bírósági közvetítés esetén kizáró ok az erőszakos előzmény, mégis a gyakorlatban problémát vet fel a párkapcsolati erőszak azonosítása, ha az nem jár külsérelmi nyomokkal. “Éppen emiatt szeretnénk elérni, hogy a családon belüli erőszakos ügyekre saját protokoll vonatkozzon, mely automatikusan kizárná a mediációt ezekben az eljárásokban” – mondja Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogsegély-szolgálatának vezetője. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Magyarország aláírta az Isztambuli Egyezményt, amely erőszakos kapcsolat esetén kifejezetten tiltja a mediációt.

Hiszek a mediációban, de nem a bántalmazóval

“Mindazok ellenére, amin keresztül mentem, továbbra is hiszek a mediációban, de nem a bántalmazóval, mert vele nem szabad. Később már láttam, hogy ugyanezt írja le a szakirodalom, de a gyerekeim érdeke miatt mégis belementem. Végül a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy miért káros és teljesen felesleges a mediáció egy bántalmazóval. Hiába voltam kompromisszumkész, hiába tettem meg mindent, neki ez is csak egy hatalmi játszma része volt, amin keresztül a válásunk után is gyakorolhatta a kontrollt felettem.”

Lilla mediátora nem rendelkezett azzal a speciális tudással, amivel felismerte volna, hogy egy bántalmazóval van dolga. A nőnek is hosszú évekbe telt, mire tudatosult benne, hogy a férje szinte az egész házasság ideje alatt bántalmazta őt. Hiszen Péter nem egy tipikus bántalmazó, akiről az ember az újságokban vagy a szakirodalomban olvas. Sosem ütötte meg a feleségét, a hangját is csak ritkán emelte fel, egyetemi tanárként egy tanult, jó modorú ember képét festette magáról, aki nem mellesleg tündéri mintaapja a gyerekeknek. Viszont, ha kettesben maradtak, minden alkalmat megragadott arra, hogy a nő fejéhez vágja, hogy nem elég jó anya, nem végzi rendesen a házimunkát, nem elég okos hozzá, sőt, neki egyébként is “inkább egy középszerű férfihoz kellett volna hozzámennie, nem pedig egy ilyen kaliberű emberhez”.

“Ennél milliószor jobb lett volna, ha felpofoz, mert azt tudtam volna kezelni. Ezt nem tudtam, csak azt éreztem, hogy folyamatosan rossz a közérzetem, egyre inkább azt gondoltam magamról, hogy semmire nem vagyok képes. Mindezt nagyon finoman adagolta, nagyon burkoltan, szinte láthatatlanul tette. Ő maga is rengeteg problémával küzdött, de minden energiáját abba fektette, hogy a gyengeségeit elrejtse, illetve másra vetítse. Többnyire rám, mert én voltam kéznél. És én mindig hittem neki”

– meséli Lilla.

Mire tudatosult benne, hogy a férje bántalmazza, már belement a heti váltott gyermekfelügyeletbe, így amíg három gyermekük fel nem nő, folyamatosan tartania kell vele a kapcsolatot. Időközben pedig az is kiderült, hogy erre a fajta gyermekfelügyeletre teljesen alkalmatlanok, hiszen ez nagyon komoly együttműködést kíván, viszont kettejüknek szinte semmilyen gyereknevelési kérdésben nem egyezik meg a véleményük. A válásnál még nem volt életben a törvény, ami kötelezhette volna a mediációt, azonban a gyereknevelés során felmerülő problémákat mediátorral és mediátor szerepbe helyezkedő szakemberekkel volt kénytelen megoldani, volt férje pedig olyan nyomást gyakorolt rá, amiben úgy érezte, hogy nem mondhat nemet.

“A nyomás több felől is érkezett, a családsegítő, a bíróság, a gyámhivatal természetesen szeretné azt látni, hogy a felek barátságosan egyezkednek. Nem jön ki jól, ha valaki azt mondja, hogy nem szeretne a másikkal együttműködni.”

Nem tudta megrengetni a volt férje imidzsét

Az első mediációt a volt férje kezdeményezte, a mediátort is ő választotta. Ebbe a közvetítésbe még Lilla naivan ment bele, mert úgy gondolta, egy harmadik fél segíthet a megegyezésben, és így legalább nem kellett négyszemközt maradnia a férfival. Azt még tudni kell a férjéről, hogy olyan helyzetbe bele se ment volna, ahol fenyegetve érezte volna magát, igaz volt ez a mediátor választásra is. A mediáció apropója akkor az volt, hogy a legnagyobb fiú melyik iskolába menjen az óvodából.

Azonban hamar kiderült számára, hogy két okból kifolyólag is nagy hibát követett el. Először is, Lilla szerint volt férje teljesen alkalmatlan volt az együttműködésre. Még mindig nem zárta le a múltat, nem tudta elgyászolni a válásukat, és minden aktuális kérdésnél a sok évvel korábbi sérelmeit sorolta folyamatosan. Tehát nem állt készen a jelenre, illetve a jövőre koncentrálni. A mediátor alkalmanként ezt visszajelezte neki, de nagyon sokszor bizony teret engedett az oda nem való panaszáradatnak, becsmérlésnek. Rendszerint akkor jött rá a mediátor, hogy rossz irányba ment az ülés, amikor a nő erre reagálni próbált. Akkor közbeszólt, hogy most nem ezért vagyunk itt. Utána mindig egy kicsit jobban odafigyelt, hogy ez ne forduljon elő, de a férfi újra és újra próbálkozott. Ezért lelkileg ezek az alkalmak nagyon megterhelőek voltak.

Másodszor pedig azért, mert a mediátor nem ismerte fel, hogy bántalmazóval van dolga. A volt férj egy elismert professzor, a hatóságok pedig nagyon nehezen hiszik el róla, hogy egy tanult ember ilyenre képes, így szinte lehetetlen az általa fenntartott imidzset megrengetni. “Rengeteg energiát fektet ennek az imidzsnek a fenntartásába. Mindig egy lépéssel előttem jár, minden szakemberrel már előttem felveszi a kapcsolatot. Később rendszerint rájöttem, hogy mielőtt nekem alkalmam nyílt egyáltalán bemutatkozni, ő korábban már előadta a maga által kreált történetünket. Így eleve nem egyenlő eséllyel indultunk, és később is igyekezett minden eszközzel manipulálni. Szinte láthatatlan módon, de folyamatosan hangolta a környezetét.”

Lilla próbált keményen kiállni magáért, de ez egy eleve vesztes szituáció volt, hiszen nem voltak egyenlőek az erőviszonyok. “Úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben védelemre szorulok” – mondja Lilla.

Mediátor szerepbe bújt családsegítő

Mindez egy képesített mediátornál, pszichológusnál történt, de ami szerinte szakmailag még megkérdőjelezhetőbb, hogy tapasztalatai szerint a gyakorlatban felvállalnak mediációs helyzeteket olyan emberek is, akiknek még mediátor képesítésük sincs, mint például a családsegítő vagy a gyermekpszichológus. Ezek a közvetítések pedig további traumatikus élményeket okoztak. A családsegítő szintén érzékelte, hogy a szülők nem képesek együttműködni, de tapasztalat hiányában, és fel nem ismerve a tipikus jeleket, mégis mediációra vállalkozott. Lilla csakúgy, mint korábban, a gyerekei érdekében belement a helyzetbe, azonban eljött az a pont, amikor már nem bírta tovább.

Az iskolaválasztás apropóján rögtönzött mediáció során a férfi azt fejtegette, hogy ő mennyire alkalmatlan az anyaságra, tíz évvel korábbi sérelmeit, illetve magánéletük legintimebb részleteit ecsetelte, ez már túl sok volt neki, dühében és tehetetlenségében elsírta magát. A férfi ezt úgy kommentálta: “Ideje lenne abbahagyni a színészkedést.” Lilla pedig később négyszemközt jelezte is a családsegítőnek, hogy az nem segít a gyerekek helyzetén, hogy a férje egy harmadik felet is bevonva használja ezeket az alkalmakat arra, hogy verbálisan bántalmazza, a családsegítő pedig csak végignézi. “Mindeközben a családsegítő sikeresnek érezte a mediációt, mert végül döntés született. Azt nem ismerte fel, hogy megint azon az áron, hogy végül én adtam fel szinte minden kérdésben az álláspontomat” – jegyzi meg Lilla.

A gyermekpszichológusnál pedig az lett volna a cél, hogy megegyezzenek abban, hogyan tanuljanak a gyerekkel, és hogy egyforma elvárásokat állítsanak elé. De érdemleges párbeszéd itt sem folyt köztük, “ő csak sorolta a sérelmeit, mint az imamalmot”. Amikor pedig Lilla igyekezett kritikát megfogalmazni, akkor többször hangosan azt kiabálta, hogy hazudik. Most már tudja, hogy nem lett volna szabad belemennie, de ő bízott benne, hogy a megfelelő kommunikációs technikákkal, önmaga fejlesztésével végül szót tud vele érteni, és közösen megoldást találhatnak. Úgy gondolja, hogy a gyerekpszichológusnak sem lett volna szabad ebbe a helyzetbe belemenni, hiszen szinte teljesen passzívan asszisztálta végig ezt a “mediációt”, majd elismerte, hogy nem tud segíteni.

“A bántalmazó felismerése egy speciális hozzáállást kívánt, ezt hiányolom mindenhonnan, nem csak a mediátortól, hanem a családsegítőtől kezdve a gyámhivatalon és a bíróságon át, a pedagógiai szakszolgálatig. Arra minden szerv kínosan ügyel, hogy egyenlő félként kezeljenek minket, miközben nem vagyunk azok, és éppen ezzel teremtik meg a bántalmazónak a remek lehetőségeket az újabb és újabb bántalmazásra. Nem én jelentem fel a volt férjemet, nem én manipulálom a környezetünket, nem én hangolom a gyerekeinket az apjuk és a családja ellen, mégis néha úgy érzem, hogy tőlem várják a megoldást. Ki is mondta egyikük, hogy a volt férjem nem képes a változásra, nem lát semmilyen más kiutat, gondolkodjak azon, hogy a gyerekek vele éljenek. Csak így érhet véget ez a tortúra”

– mondja Lilla.

Nem ismerik fel a bántalmazást

Kuszing Gábor pszichológus, a Stop-Férfierőszak Projekt munkatársa nem kételkedik abban, hogy a mediáció nagyon hasznos lehet, csak éppen nem párkapcsolati erőszak esetében, hiszen akkor nem teljesülnek a mediációhoz szükséges feltételek. A pszichológus azért is foglalkozik ezzel a témával, mert sok olyan ügyfelét küldték meditációra, akit a férje bántalmazott. Tapasztalata szerint léteznek kivételek, de többnyire eléggé megsínylik a nők ezeket a mediációs kísérleteket. Pozitív példaként egy olyan esetet említ, amikor az ügyfele kifogott egy olyan mediátort, aki hamar felismerte a hatalmi viszonyokat, – tegyük hozzá, hogy a férj leplezetlenül bántalmazta a feleségét. Ebben az esetben egy hasznos papír született, amiben a mediátor is megerősítette a bíróságot afelől, hogy a férfi elfogadhatatlan módon viselkedik.

Viszont ismertek olyan esetek, amikor a bántalmazó az ülés előtt felpofozta a nőt, természetesen nem a mediátor előtt, a szakember pedig nem értette, hogy a nő miért fél ennyire a férje társaságától. Máskor pedig egy férfi a mediáció alatt azzal a tollal játszott, amivel korábban megerőszakolta a feleségét, és amikor a nő neki nem tetsző dolgot mondott, akkor feltűnően elkezdte a tollat csattogtatni. A nő persze a végén mindenbe belement.

“Nagyon képzett mediátorokra lenne szükség bántalmazás témájában, hogy megfelelően fel tudják mérni, megfélemlíti-e valamelyik fél a másikat annyira, hogy az ne tudja elmondani, mit akar” – mondja Kuszing Gábor. Azonban az ügyfelei azt tapasztalják, hogy sok esetben ezt a mediátorok nem tudják felmérni. De ez nem csak a mediátorok sara, a jogászokat, a pszichológusokat sem tanítják meg arra az alapképzésük során, hogyan ismerjék fel a bántalmazást.

Ha egyértelmű is az ügyiratokból a testi bántalmazás, a mediátorok gyakran abból az előítéletből indulnak ki, hogy a bántalmazás egy kiegyenlített viszony, ahol mindkét fél ugyanúgy bántalmazza a másikat, a férfiak fizikailag, a nők pedig szóban. De szerinte nem is lehet bántalmazásnak tekinteni, ha egy nő például azért veszekszik a férfival, hogy ő is vegye ki a részét a házimunkából, hiszen azzal nem az a célja, hogy leuralja a férjét.

A mediáción általában nem foglalkoznak a múlttal, és olyan dologgal, ami nem közvetlenül kapcsolódik a megegyezés témájához.

Veszélyes például nem figyelembe venni, ha a bántalmazó férfi a kapcsolat ideje alatt elhanyagolta a gyereket, és csupán a férfi ígéreteire és szándéknyilatkozatára alapozni az esetleges megegyezést – mondja a pszichológus. Annak pedig, hogy a bántalmazás esetében is megengedik a mediációt, az a veszélyes üzenete, hogy a párkapcsolati erőszak kisebb súlyú bűncselekmény, mint például a bankrablás, ahol senki sem gondolja, hogy mediációt kellene alkalmazni.

Érdemes árnyalni a képet

“Azt mondják, ha párkapcsolati erőszak van, akkor nincs helye mediációnak, amivel alapvetően egyetértek, de volt olyan tapasztalatom, amikor a bántalmazó önmaga kért segítséget, az ilyen esetek miatt pedig érdemes árnyalni a képet”

– mondja Vajna Virág mediátor.

Nemcsak a testi, hanem a verbális erőszak is bántalmazás, ezért, ha valaki nincs tudatában annak, hogy erőszakosan kommunikál, ott nincs mediáció. Minden esetben a mediátornak kell mérlegelnie, hogy egy eset alkalmas vagy nem alkalmas a mediációra. Volt olyan ügy, amikor a bántalmazó fél belátta, hogy az éveken át tartó verbális erőszak vezetett a házasság megromlásához, és ő maga kért terápiás segítséget ennek feldolgozásához. Különbséget kell tenni aközött, hogy valaki húsz éven át él bántalmazó kapcsolatban, vagy egyszer elcsattan egy pofon.

Természetesen ez is erőszak, de ha alapvetően nem ez volt a párkapcsolati kommunikáció jellemzője, akkor helye lehet a mediációnak. Ha valaki egy előzetes megbeszélésen azt mondja, hogy ez megtörtént, mert elvesztette a türelmét, tehát van önreflexiója a saját cselekedetére, akkor nem mondanám azt, hogy ő nem lehet alkalmas arra, hogy eljöjjön egy párkapcsolati vagy válási mediációra. Rendszeresen történő családon belüli erőszak esetében nincs helye a mediációnak, ott a terápiának van helye.” Ezzel kapcsolatosan egy másik nagyon fontos kérdés, hogy hova fordulhat a bántalmazó segítségért, ha változni szeretne, hiszen egyelőre sokkal szűkebbek a lehetőségei.