Dezső
11 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

Jó, ha a politika történelmet ír?

FMAFI19486657022
2019.04.17. 21:00
Kossuth Lajos, Horthy Miklós és Kádár János. A legmeghatározóbb történelmi személyiségeinkről, éppen azért, mert bonyolult és minden korban vitás lenne, nincs is igazi, tudományosan hitelesnek tekintett történelmi életrajzunk. Az emlékezetpolitika és történettudomány persze elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymással, ám a tudományos történetírás – generációs eltéréssel – lehet, legalábbis politikailag ideológiamentes. Ettől azonban még nem lesz elfogulatlan. Két történész, egy téma, az Eötvös Csoport rendezvénye – korántsem történelmi távlatból.

Mire használhatja a politika a történettudományt? Király Miklós egyetemi tanár, nemzetközi jogász moderátorként tette fel ezt a kérdést a Párbeszéd Házában, ahol az Eötvös Csoport újabb rendezvényén két történész, Ablonczy Balázs és Pók Attila tartott előadást a témában. A moderátor kezdetnek elismerte, a kérdés nagyon izgalmas, de természetesen nem új.

Eleve, milyen a viszonya történelemnek és politikának, vagy éppen: szüksége van-e a politikának a történelemre és a történettudomány megállapításaira? Zsámboky Jánost idézte, aki még 1567-ben írta II. Miksa császárhoz: „A történelem az emberiség egész élete és valamiféle memóriája, s amiként a jövő a múltak példáira támaszkodik, addig a jelen – ha komolyan belefog valamibe – mindkét időt egyesíti”.

De akkor mi a történelem: múltbéli események sorozata, melyek összefüggéseit éppen a történettudomány tárja fel a források szakszerű, kritikus, elfogulatlan tanulmányozásával. Na de hol ér véget a múlt, és hol kezdődik a jelen és a politika? Mit jelent „A múlt hatalma”? - utalt a moderátor Pók Attila tavaly megjelent könyvére, rögtön ki is egyenlítve ezt azzal: mennyiben ismerhető meg és beszélhető el a történelem? A másik előadó, Ablonczy Balázs nyilatkozta ugyanis nemrégiben Teleki Pál eddig ismeretlen, lappangó búcsúlevelének megtalálásakor, hogy a „múltunkat ilyen apró darabokból kell összeraknunk”.

Vajon lehet egyáltalán teljességében rekonstruálni a múltat? És rekonstruálható-e az hitelesen? Miért fontos ez a politikának? Ezernyi újabb és újabb kérdést sorolt Király Miklós, utolsóként azt: lehet-e valaki politikus és történész egyszerre, ha a szándékok annyira különbözőek? Lehet-e jó történész és jó politikus?

Magyarán: jó-e az, ha a politika történelmet ír, vagy írna?

Kölcsönösen megtermékenyítő hatások

Lányi András egy, a Magyar Hangban publikált írásából idézett a politika és a történelem, a történészek közötti feszültségről, sőt, ellentétről és kibékíthetetlen különbözőségről igen hevesen megfogalmazott gondolatmenetet Pók Attila. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugdíjas tudományos tanácsadója frappáns felvetésnek gondolta Lányi gondolatát, amelyet ő maga nem kíván követni. Úgy vélte, ha a múlt, a történelem és a társadalom közötti öt ösvény közül egy a politika, éppen ezért kissé értetlenkedve fogadta a kérdést, hogy miért kell egyáltalán a politikának a történelem.

A politikusnak ugyanis már az identitásmeghatározáshoz elengedhetetlen a történelem, de jó eszköze is ez, például a társadalmi kohézió, az akcióképesség erősítése érdekében.

A történelem az igazságkeresés, az igazságpéldák szempontjaiból is fontos a társadalom összetartása, mozgósítása számára, de persze egyéb, személyes, vagy akár hatalmi célok is befolyásolhatják azt, miként alkalmazza a politikus a történelmet. A művészetek, oktatás, kultúra mind-mind politikai területek, amelyek a történelemmel szoros kapcsolatban voltak, emlékeztetett a történész, aki kifejezetten könnyen tudott választ adni arra is, milyen az, amikor valaki egyszerre politikus és történész.

Persze Pók Attila úgy vélte, lehet valaki egyszerre jó történész és jó politikus. Ám már előadásából is világos volt, hogy a három ilyen, meghatározó személyiség, akikről beszélt, éppen olyan megosztóak politikai, mint történelmi tevékenységük kapcsán.

Első példája, és akit a leghosszabban elemzett, Leopold von Ranke, a modern történetírás atyja, a porosz állam történetírója, akinek meggyőződése volt, hogy az ő kora és közege az egyetemes európai fejlődéstörténet csúcsa, magyarán meghaladhatatlan. Ennek ellenére hitelesen írta le a történelmet, csak éppen abban hitt, hogy nincs további fejlődés a történelemben.

Ranke nagyban meghatározta a későbbi történetírást olyan fogalmak bevezetésével, mint az elsődleges forrásokra való támaszkodás, a narratív történetírás és különösen a nemzetközi politika (Aussenpolitik) előtérbe állítása, valamint az elkötelezettség az események olyan megírására, „ahogy valójában történt”. Az objektivitását ugyanakkor szembe lehet és kell állítani azzal, hogy saját korát szinte meghaladhatatlannak gondolta, mondta Pók, később is visszatérve arra, hogy ilyen szempontból Rankét, be lehet mutatni progresszív, de konzervatív gondolkodóként is.

Pók Attila
Pók Attila
Fotó: Huszti István / Index

A történész másik két politikus-történetíró személyiségének egyike Szekfű Gyula volt, aki a Három nemzedék szerzőjeként a Horthy-rendszer egyik fő ideológusa, ugyanakkor az 1945 utáni rendszer is kitüntetett helyen kezeli őt. Közéleti szerepvállalása, német orientációja és a zsidóságról alkotott véleménye máig tartó vitákat kelt, ugyanakkor történetírói munkásságát általában pozitívan értékelik, idézte Pók.

Arra is kitért, hogy Szekfű igen nagy jelentőséget tulajdonított a Habsburg–magyar viszonynak, számára elsősorban a Habsburg-ház és a Német-római Császárság jelentette Nyugat-Európát, elítélve a nemességet. Szekfű egyik legnagyobb hatású tézise, hogy Magyarország újkori pusztulása a törököknek köszönhető, nem pedig a Habsburgoknak, ami jóval később is elfogadott, sőt akár máig is ható álláspont. Ugyanakkor e két történész közös abban, hogy szerintük a reálpolitika jegyében el kell határolódni a szélsőségektől, sem jobbra, sem balra nem elfogadott a túlzott elmozdulás, mondta Pók Attila, felidézve a főként Ranke személyiségét érintő vitákat is, valamint pozitivizmus és historizmus szembeállítását, hiszen sokan épp az ő ideológiai alapállását elemezve jutottak arra, hogy a jelen nem lehet a végső jó állapota.

A harmadik meghatározó politikai-történelemtudományi személyiségként Szűcs Jenőt említette az előadó, őt is leginkább abban a folyamatban, amelyben 1960 után – összefüggésben a magyar történeti tudat „nacionalista maradványairól” a magyar történetírásban és publicisztikában kibontakozott Molnár Erik-vitával – valódi diskurzus kezdődött. Szűcs ebben a történelmi nemzettudattal foglalkozott. A 60-as 70-es években jellemezték a történetkutatást, történetszemléletet érintő, komoly közéleti és tudományos viták.

Ha ilyen értelemben vesszük, lehet kölcsönösen megtermékenyítő a politika és a történettudomány egymásra. Ha viszont ezt a kapcsolatot abból a szempontból vizsgáljuk, hogy egy hatalom hogyan próbálja a saját álláspontját, identifikációs elemeit tudományosként elfogadtatni, akkor nem az

– foglalta végül össze Pók.

Meggyengített tudományos közegben erős állam

A történelemnek és a politikának tulajdonképpen semmi köze egymáshoz

– mondta ezután rögtön Ablonczy Balázs. A történész, az MTA BTK Lendület Trianon 100 kutatócsoportjának vezetője kicsit más megközelítésből foglalkozott az emlékezetpolitika és a történettudomány viszonyával. Arról beszélt – sok-sok humorral –, hogy eleve háromfajta történelem létezik, így a tudományos történetírás, amelynek művelői egyetemeken, tudományos intézetekben, közgyűjteményekben működnek, ténykedésüket pedig bizonyos – hallgatólagos vagy leírt – szabályok szerint fejtik ki. Létezik a nyilvános történet (public history), melynek művelői lehetnek történészek, de éppen újságírók, könyvtárosok vagy akár filmesek is, és ennek a módszere a feldolgozás és a népszerűsítés.

És harmadikként létezik az emlékezetpolitika, ami egészen más: a kormányzat, a politika és a közigazgatás a gazdája, és emlékművek, emléknapok, tantervek, utcaelnevezések, és hasonló területek, „intézkedések" formájában ölt testet.

Ablonczy szerint tehát a valódi történelemnek valójában nincs köze a politikához, sőt csakis az emlékezetpolitika keveredik össze a politikával, avagy az a történelempolitika. Persze ennek is van valamiféle viszonya, köze a valódi történelemhez, mint tudományhoz, de az emlékezetpolitika módszere a rögzítés, közelítés és terjesztés, ami nem a ténykeresés és bemutatás eszköze. Persze nem átjárhatatlanok a kategóriák, de társadalmanként és időszakonként különbözik a megítélésük.

Fontos tudni, hogy a történelem egy nyelv, így a politikától függhet az infrastruktúra és személyi állomány, amely a valódi történelemíráshoz, a kutatáshoz szükséges.

Arról is beszélt, hogy a 2 világháború közti időszakot viszonylagos, bár folyamatosan szűkülő tematikai és kronológiai nyitottságot éles személyi rivalizálások és nepotista alapvonások jellemezték, nem volt tehát egy erős, egységes, összetartó történészközösség, világos szakmai elvárásokkal. Így erőteljessé is válhatott az állam a történettudományban, például elég csak arra emlékeztetni, hogy a kultuszminiszterek majdnem az egész korszakban egyúttal a Történelmi Társulat elnökei is voltak. Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint is hangsúlyos szerepet vállalt az állami tudománypolitikában, miközben például Klebelsbergnek nem volt történelemdiplomája, de ambicionálta a társulati elnökséget, ahogyan a tudományos közbeszéd befolyásolását is.

Ablonczy szerint tehát a korszakot egyértelműen az jellemezte, hogy zajlott egy tudatos és szisztematikus elit-építés, ezeknek intézményeit is építették. Ráadásul az államhatalomnak más eszközei is voltak, például a néprajz beiktatása, valamint az oktatáspolitikai és egyéb emlékezetpolitikai döntések. Az állam helye az emlékezetpolitikában ugyanakkor sokkal inkább felmérhető abban, hogy lett például Magyar hősök emlékünnepe (május utolsó vasárnapja), erre az időre tehető március 15. állami ünneppé tétele (1927), Szent Imre- és Szent István-emlékév (1930 és 1938), ide datálható a Batthyány-örökmécses felavatása (1926).

Az állam jelenléte elsősorban a revíziós kultuszban és emlékművekben mérhető fel, de a közoktatás átalakítása is jelentős

– fogalmazott a történész, felidézve a Hősök tere átalakítását, vagy éppen a (finnugor) néprokonság napjának bevezetését az iskolákban 1930-tól – itt Ablonczy érdekes arányosságot tudott vonni a jelenkori folyamatok éppen ellentétes irányú törekvéseivel. "Fogadják el tőlem azt, hogy ez egy radikálisan átalakuló, és a társadalom mélyére hatoló emlékezetpolitika. Ez alapvetően egy középosztályi politika volt, a középosztály történelemtudatát erősítette, nemzettudatát – elért a tömegekhez, nem volt elitista, hanem műsorokkal, könyvekkel, köztéri megjelenéssel és ezernyi egyéb eszközzel volt képes a befolyásolásra" – mondta a történész a maihoz kimondatlanul is kísértetiesen hasonló hatalmi eszközöket összegezve.

Ablonczy úgy foglalta össze a két világháború között helyzetet, hogy miközben a magyar történettudomány bizonyos értelemben befelé fordult Trianon hatására, és a trianoni trauma feldolgozásával foglalkozott, tudatosan kiképzett, jó színvonalú szakembergárdát nevelt ki magának, sokszor személyes függésben a minisztertől vagy egy-egy egyetemi potentáttól. ”Ezt a nemzedéket 1948 után lefejezték és tagjait radikális pályamódosításra kényszerítették vagy elüldözték, esetleg maguktól mentek el. Itt nagyon kevés túlélő van csak, alapvető tisztogatás ment végbe a magyar történelemtudományban” - mondta, az egyetemi „mindenhatók” visszatérésére pedig csak az ötvenes-hatvanas évek fordulójától volt mód, amikor az új, államszocialista rezsim által felemelt, tehetségesebb gárdával együtt visszatérhettek például a Történettudományi Intézetbe. „Sokakról, akiket a rendszer emelt fel, nem is tudunk, mert elvesztek”, azaz ez a nemzedék és velük együtt a magyar történelemtudomány elveszített körülbelül 15 évet.

Na de lehet drukkolni az európai focinak?

Igazán csak a kérdések, és az azok mentén kibontakozni látszó, ám ellentétté nem mélyülő történészi vita idején élénkültek fel az eladók. Arra a felvetésre ugyanis, hogy kit, milyen személyiségeket kellene vagy lenne érdemes a magyar történészeknek kutatni, Pók Attila felidézte, az MTA – még a jelenlévő Pálinkás József elnöksége idején – Lendület néven létrehozott munkacsoportjai éppen ezt vizsgálták, a társadalom, a mindennapi ember értelmezhető dilemmái kapcsán keresték a tudományos választ. Arra, hogy a történelem megjelenítése hogyan kerülhet közelebb az emberekhez.

Itt derült ki ugyanakkor az is, hogy Pók nem ért egyet Ablonczyval abban, hogy a politika által művelt emlékezetpolitika nem, vagy nem igazi történelem, mert éppenséggel hasznosan is mesélheti a történelmet a tömegeknek a politika, eszközei sokkal nagyobb közeget érnek el és így a történelem többeknek mutathatja meg, hogy mi, miért történt.

Fel kell adnunk azt az igényünket, hogy csak mi tudjuk, hogy mi a helyes út a történelembe, a múltba

– fogalmazott, erre reagálva pedig Ablonczy azt mondta, hogy a történelem nem az élet tanítómestere, nem tudjuk meg belőle, hogy mit kell tenni – van persze kulturális örökség, vannak közös, társadalmilag azonos mentális reakciók, amelyek a történelemre vezethetőek vissza. Ilyen lehet a migránsellenesség mögött a közép-európai népekben, hiszen ezekben 4-5-6 százéves emlékei vannak arról, hogy "valaki jön, és el akarja venni azt, amid van". Ezek Ablonczy szerint valódi kulturális örökségek, de a múlt nem tanítómester, nem fogja megadni a választ arra, hogy mit kell tenni a jelenben, vagy éppen a jövőben. Éppen ezért egészen más történelemtudomány-felfogást vázolt: szerinte a történelemírásban, így egy történeti életrajz személyiségeinek kiválasztásakor sem az a cél, hogy szentet vagy ördögöt fessenek, nem az ítélet a fontos.

Ennek ellenére, ha végignéznénk, milyen életrajzok hiányoznak, az elég sokat elárulna arról, hogy mely történelmi alakok jelentenek nagy kihívást. Horthy Miklósról például máig nincs hiteles életrajz, noha van olyan kolléga, aki készül erre, mondta Ablonczy, azt is hozzátéve, hogy Kádár Jánosról sincs ilyen tudományosan hiteles írás. Megismételte: a feldolgozásra nem azért van szükség, hogy szentet gyártsanak valakiből, aki nem volt az, hanem a történelem feltárása, a múlt darabjainak ismerete egy alapvető igény.

Pók Attila arról beszélt, elterjedt a régióban egy versengés, hogy ki a nagyobb áldozat. Nem a heroizmus, hanem áldozatiság lett a verseny tárgya, pedig lehet valaki egyszerre tettes és áldozat is, fogalmazott. A történész a nagy Kossuth-életrajz hiányát emelte ki, és egyetértett azzal, hogy Horthy és Kádár sincs, éppen azért a lehető legmeghatározóbb személyiségek hiányoznak, mert ezek a legnehezebb feladatok a történelemtudomány számára. És vélhetően ezekről az alakokról a legnehezebb elfogulatlan, hiteles képet festeni. Arra a kérdésre ugyanis, hogy lehet-e egyáltalán elfogulatlan egy történész, Ablonczy úgy felelt,két háború közöttiek a saját korukkal nyilván kevéssé voltak azok, de azért akadt olyan is, aki tudott az lenni.

Nagyjából egy nemzedék, 25-30 év kell ahhoz, hogy történészi szemmel objektíven lehessen vizsgálni egy adott időszakot

– fogalmazott, ám Pók ezt is másképp látta: értéktartalom nélküli elfogultság, befolyásoltság nélkül nincs kutatás, jelentette ki. Vagy saját magával szemben van egy dilemmája, vagy valaki mással keveredett konfliktusba, és ez keltette fel az érdeklődését a kutatása tárgya iránt, de valamilyen személyes viszonya, oka az érdeklődésnek biztosan van.

A szakma kiveti magából azokat, akik túlzottan elfogultak

– állapította ugyanakkor meg Pók, és példáját az sem zavarta meg, amikor Ablonczy hozzátette: ő úgy választotta Teleki Pált, hogy nem tudott elég jól latinul, egy tanára pedig azt mondta, hogy ha az nem megy, akkor ne foglalkozzon ezzel a korszakkal, mert latin-tudás nélkül minden más terület csak újságírás. Pók szerint egyébként nagyon veszélyes, ha ideológiákban mérjük a történelemtudományos képességeket, így például a nemzetfelfogáshoz mérjük a történelmi, akár politikai teljesítményt. Itt egyébként felidézte a Hóman-szobrot érintő vitát is, humorizálva is azon, egy szoborállításánál mennyivel összetettebb feladat mondjuk egy akadémiai bizottságnak abszolút képet festeni valakiről, aki nyilván nem „egysíkú". Végül a kérdésre: a történelem nem épp a politikai nemzettudat megteremtését célozza-e, Ablonczy kijelentette:

A történelemre lehet azt mondani, hogy nacionalista projekt

Még a modern történelemben, és Európában is a történelem az a tudomány, amely összetartó kapocsként működik az adófizetői közösségben. „Sokszor a nacionalizmusát negatív előjellel használjuk, elfelejtve a teljesítményét, mozgatóerejét”, fogalmazott, emlékeztetve arra, hogy még ha nacionalista is, valahogy úgy alakult, hogy a történelem ma is nagyon sokakat érdekel – emberek olvassák, vitázva róla:

a kémia vagy a vegyészet, így például a kovalens kötések nem kerülnek napirendre a vasárnapi asztalnál.

A két történész egyetértett abban, hogy a történelemtudomány a XIX. századi nemzetépítésből nőtt ki, de állampatrióta eredménye, hogy valóban összetart közösségeket. Noha a nacionalizmusnak vannak hátrányai, sőt, történelmi emlékek is bizonyíthatják veszélyeit, a történelemnek „még mindig nagyobb a haszna”, fogalmazott Ablonczy. És itt visszautalt arra is, hogy mennyire összetett, milyen személyiséggel foglalkozik a történész: az a kutatása (évtizedei) során sokszor változik, hogyan áll az alanyához. Ehhez kapcsolódva Pók végül arról beszélt, hogy pont a közös európai kollektív tudat hiánya az, azaz a közös európai történelem hiánya az, amely még mindig a nemzettudat erősítésének eszközévé teszi a történelmet. Vitapartnere az utolsó. szó jogát magához ragadva feltette a kérdést:

miért, lehet drukkolni az európai focinak?

Borítókép: 1948. november 7. Rákosi Mátyás (b) miniszterelnök-helyettes és Kádár János (j) belügyminiszter a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója alkalmából az Operaházban rendezett fogadáson. Fotó: MTI / Bartos Gyula

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!