Dezső
11 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

Megírta az Internet – Az Index első 10 évének szubjektív története

2019.05.09. 16:35 Módosítva: 2019.05.09. 20:24

A hetvenes években épült irodaház második emelete egyetlen nagy hodály volt. Ablakok sajátos módon csak a hatalmas tér távolabbi végén voltak, amitől a szerkesztőség félhomályba burkolózott. Asztalok soraiból álló útvesztőben botorkáltam tétován. Néhány nappal korábban az egyik alapító, Gerényi Gábor vett fel az Indexhez, de aznap délelőtt volt még egy szakmai felvételinek gondolt beszélgetésem a főszerkesztő-alapító Uj Péterrel. A szerdai Népszabadságos publijai után rocksztárként képzelt főszerkesztő halkan és elgondolkozva motyogott arról, hogy az internet, meg az újságírás, az nehéz műfaj, majd valami kép photoshopos blurözése került szóba, nem sokkal később pedig már a teremben voltam, bizonytalanul, hogy felvettek-e, és ha igen, mit kell csinálnom.

Innentől kezdve 19 éven át követtem, mi zajlik az Index nevű internetes portálon, és környékén. De mielőtt belemerülnénk a sikamlós részletekbe, essünk túl a magyarázkodáson. 

Brit tudósok által is igazolt tény, hogy egy cég születésnapjánál nincs érdektelenebb esemény a fogyasztók számára. Az, hogy az Index 20 éves lesz, alapesetben pont annyira lényeges a tisztelt olvasónak, mint hogy új irodába költözünk. A kerek évforduló azonban jó apropó arra, hogy rámutassunk: lapunk 20 éves története egybeesik egy csomó izgalmas, de sajnos csak unalmas kifejezésekkel körbeírható változással. Velünk együtt alakult át a magyar média, a közbeszéd, mellette pedig a világ, anblokk, de annyira, hogy ha felidézzük az 1999-es indulást, akkor olyan érzésünk van, mintha egy retróbuliba keveredtünk volna.

Széthajtható, nyomógombos Nokia Communicator. Drum and bass. Uj Péter szerdái. Bőszárú zsebesnadrág. Anettka. Orbán Viktor a miniszterelnök. Ja, ez nem retró.

A 19 éves történelmi visszatekintés magyarázata, hogy az 1999-es alapítás annyira rég volt, hogy már nincs olyan munkatársunk, aki saját élményei alapján foglalhatná össze az 1999. május 17-i starttól máig tartó időszakot. Mindez részben a turbulens kor, részben pedig az intézményesülés jele: végül is a The Times is elég jó újság, annak ellenére, hogy az 1788-as szerkesztőségből már egy ember sem maradt náluk alkalmazásban. Engem 2000 márciusának végén vettek fel, ezért indul ebből az esetleges időpontból a sztori, ami nagyon szubjektív lesz, ahogy a végén, a disclaimerben ki is fejtem. De hagyjuk az apróbetűs részeket, és vágjunk bele.

Victor Hugo utcai székház, 2000–2002

2000 márciusa volt, és az alig 10 hónapja létező Index szerkesztőségében álltam tehát. Végre hozzám szólt valaki. „Itt van egy szabad gép, leülhetsz, aki itt dolgozik, ma nem jön be” – mondta egy barátságos, szőke lány, aki egyúttal az egyetlen lány volt a teremben. Mintha valaki odavetette volna, hogy itt egy Ferrari, nyugodtan autózgass, amíg nem jön a tulaj. Máig emlékszem arra a szuperprofi számítógépre. A bőröndnyi monitoron megjelent a Windows NT (de lehet, hogy a Windows 98) logója, és egyből, betárcsázás nélkül mehettem fel a netre. Őrület.

A lány volt az egyetlen, aki később bemutatkozott: „Moon vagyok” – mondta, amire rettentő esetlennek éreztem azt válaszolni, hogy én pedig Földes András. Néhány nappal később kiderült, hogy az Indexben mindenki valamilyen nicken ismert, és így is szólítják egymást. Razzia, Jackyll, Keki, Razo, Etele, Angelday. Jobb híján FA néven regisztráltam emailcímet, aminél esetlenebb megoldást nem is találhattam volna. A név sajnos túl rövid és túl szöszögős volt ahhoz, hogy használni lehessen.

A szerkesztőség inkább félénk, csendes figurák gyülekezetének tűnt, ezért csak lassan jöttem rá, hogy a fura nevek a netes fórumokról, csetszobákból, IRC-csatornákról erednek, szóval csupa olyan dologhoz kapcsolódnak, amiről addig nem is hallottam. Én 2000-ig leginkább utazással töltöttem az időm a Karib-szigetek és Pakisztán közötti zónában, útközben dolgoztam, fotóztam, és írtam az asztalfiók számára. Magyarországon pedig hasonló érdeklődésű barátaim technobulijaiba, kiállításaira vagy furcsa színházaiba jártam. Meglepett tehát, hogy az újságírás nemcsak politikai, vagy kulturális alapon szerveződhet, hanem mozgathatja a szálakat a netes szubkultúra is.

A szerkesztőségben ugyanis nem vált el, hogy ki újságíró és ki programozó.

Az elsőként megismert Moon, azaz Kiss Bori eredetileg HTML-es volt, bármit is jelentsen ez, és így került a tech-rovatba. De írt cikkeket az amúgy programozó majd dizájner Etele is, ráadásul olyan könnyed és vicces stílusban, ami alapjaiban változtatta meg az újságírásról kialakult képemet. A 2000-es évek másik meghatározó alakja, Razzia (teljes nevén Razzia Cattani) pedig amellett programozott (értve ez alatt mindent, ami nem szavak leírását jelenti), hogy amúgy újságírónak vették fel.

Mivel ennek a társaságnak esélye sem volt, hogy úgy tűnjön, mintha pedigrés újságírók lennének, nem is próbáltak alkalmazkodni a sztenderdekhez. Visszagondolva ez volt az az attitűd, ami – Uj Péter sajátos karizmája mellett – megteremtette az Index stílusát. Igaz, akkoriban ez volt az az attitűd, ami miatt az Index a hagyományos média felől nézve komolytalan hülyegyerekek homokozójának tűnt.

Buliznál egy jót májusban? Irány a Dürer Kert!

59515809 2548330651866891 7329066557651288064 o

Május 16-én és 17-én tartjuk az Index huszadik születésnapi buliját a Dürer Kertben. Igen. Ha szeretnél egy jót bulizni, akkor tarts velünk!

Ott lesz a Hiperkarma, az Üllői Úti Fuck, a Gustave Tiger, a Dope Calypso, a Fran Palermo és Galactic Jackson, de persze mi, a szerkesztőség is!

Elküldheted az üzeneteid az Index címlapon, szerezhetsz menő indexes ajándéktárgyakat, lesz tárlatvezetés a kedvenc képeinkből, meg persze torta és jó hangulat!

Esemény: Index20 szülinapi és támogatói buli
Jegyek: TIXA

Belépésem után nem sokkal kezdték felvenni azokat, akik szintén nem tudtak programozni, csak simán, újságíróként foglalkoztak politikával, gazdasággal vagy kultúrával: Mészáros Zsófira, Nagy Lacira, Bogád Zutyura emlékszem ebből az időszakból. De mivel a közeg már adott volt, az igazi média pedig úgysem vette komolyan az Indexet, nekik is természetesebb volt felvenni ezt a keresetlen, szubjektív, de őszinte stílust. Akkurátus levezetésem egyedül Szily Lacira nem illik, ő már kész stílussal érkezett, ami előtt mindannyian megemeltük rasztafariánus kalapunkat.

Tóta Worluk Árpád szivárgott még át a programozás és az újságírás közti szürkezónából: saját készítésű weblapján (ottlap) publikált szarkasztikus írásai alapján hívták be. Tóta velem és Szabó Zoltánnal együtt a kultrovatba került, és Tóth Valentinnel együtt üldögéltünk havonta egyszer a megmagyarázhatatlan gesztusból alkalmazott rovatvezetőnk, Rényi András művészettörténész villájában, ahol az egyetemi tanár a klasszikus kultúráról tartott izgalmas, de a napi valóságunkhoz nem sokban kötődő értekezéseket este nyolctól hajnalokig.

A lényeg: az Indexben továbbra is úgy írtunk, ahogy beszéltünk, vagy ahogy szórakoztatónak találtuk, nem pedig, ahogy újságíróiskolákban tanítják. Mondjuk nem sokan tanultak újságíróiskolában. A legtöbb akkori kollégámnak és szerkesztőmnek diplomája sem volt: az Index és/vagy az internet miatt valahol még útközben kiugrottak az egyetemről.

A pezsgés akkora volt, hogy a szerkesztőség az Index mellett írta még a világtörténelem egyik első blogját, a Technocolt, teljesen szürreális cikkekkel, amiket akkor még senki nem hívott posztoknak. Emellett futott a Franko nevű álhírlap, amiben a világ legcsodásabb álhírei mellett 2001 augusztusában jelent meg a Repülő pókok pusztították el New Yorkot című hír, hosszas magyarázkodásra kényszerítve a stábot egy hónappal később, szeptember 11-én.

Ez volt az a korszak, amikor hiába jelentettünk meg komoly cikkeket is az Indexen, az igazi újságok csak úgy hivatkoztak ránk: megírta az Internet.

Az internet a nyomtatott lapok és nagy tévék felől nézve olyan volt, mint valami sáros, zajos piac. Honnan van a paradicsom? A piacról. Az már mindegy, hogy özvegy Kovácsné termelői pultjáról, a Tiszavasvár MGTSZ termelői lerakatáról vagy egy bioültetvényről származik.

A kívülállás a stílus mellett jót tett a társaságnak is. Annyira negédes, hogy csakis a tényszerűség miatt írom: a 2000-es évek elején egyáltalán nem vált ketté a szerkesztőségi és a társasági élet. A munka után egymás albérleteibe jártunk bulizni, de népszerű volt még a Kultiplex, ami egy mára lebontott szórakozóhely, a West Balkán, ami a Kopaszi gáton működött, és az Olof Palme ház, ahol technopartikat tartottak. A remek közösségi hangulatnak nyilván megvolt a hátulütője: a többórás ebédek, a közeli Szent István parkba tett cigiszünetek, a rendszertelen munkakezdés, ami ellen a vezetőség időnként bizonytalan kimenetelű diktátumokban tiltakozott. Hosszú távon azonban ez a könnyedség is az Indexet erősítette. Ma, 19 évvel a pionír idők után is érezni lehet az akkor megalapozott bajtársiasság hatását.

Bajtársiasságra pedig már ekkor szükség volt. 2001 elején beütött a dotcom-válság, ami azt jelentette, hogy a befektetők által az Indexbe pumpált, majd nagyívű projektekre, és egy egész emeletet megtöltő menedzsment üzleti ebédjeire fordított pénz elpárolgott. Felmondtak egy sor újságírónak, az állományban maradók pedig csökkentett fizetést kaptak. De sokat elmond, hogy voltak újságírók, akik azért maradhattak, mert a barátaik a saját pénzükből adták össze a fizetésüket, csak hogy maradhassanak.

Végül 2002 elején a Wallis Rt. befektetett a cégbe, kivásárolta az alapítókat, és új irodába költöztette a lapot, a Váci út melletti Klapka utcába. Itt kezdődött az Index rövid, békés időszaka.

Klapka utcai szerkesztőség – 2002–2006

A szerkesztőség a közeli Váci út hangulatától bizarrul elütő, egyemeletes, falusias ház felső szintjére költözött. Egyetlen, hosszú, de napos teremben dolgozott az összes rovat, minden csatolt kiadvány, a Totalcartól a Velvetig, plusz a programozók és a dizájnerek is. Ekkoriban igazoltak egy sor újságírót: bár Tóth-Szenesi Attila, Dudás Gergely, Spirk József és Vajda Gábor Mikes is nagyon különböző környezetből érkeztek, de rövid idő alatt a lap meghatározó alakjai közé kerültek.

Az egybefüggő térben mondjuk nem is volt helye az elkülönülésnek. Folyamatosan láttuk és hallottuk egymást, ami zavaró volt annak, aki remeteszerű műhelymunkára vágyott, viszont jót tett a spontán munkaszervezésnek. Ha az ember három asztallal távolabbról hallott egy érdekes beszélgetést, odament, beleszólt, kiegészítette, a spontán ötletelés pedig olyan írásokban materializálódott, amik egy embernek talán sosem jutottak volna eszébe.

A hangulatnak és a munkának is jót tett, hogy Uj Péter szobája is közel került az újságírói dühöngőnkhöz. Főszerkesztőnk lubickolt a spontán kialakuló, a röhögés és a munkamegbeszélés közt mozgó ötletelésekben. Ebben az időben készültek azok az anyagok, amik összetéveszthetetlenné tették az Indexet. A Legirritálóbb Magyar szavazás listáját már csak azért is érdemes átnézni, hogy az olvasó rádöbbenjen: azok jó része, akik 15 éve még tömegeket idegesítettek, ma már szinte ismeretlenek. 

Az olvasók és mi is imádtuk a termékteszteket, amelyek szándékosan hagyták figyelmen kívül az objektivitást, előtérbe helyezve a nyelvi és egyéb hülyéskedést. Az első talán a no name kólateszt volt. Stohl Buci meg is jegyezte az Index kapcsán, hogy sajnos „manapság már mindent lehet”. 

Tényleg mindent lehetett, amíg az érdekes, releváns és jól megírt anyagot jelentett. Nem zavart össze senkit, ha egyszer az Ember tragédiája Alföldi féle feldolgozásáról, máskor pedig pornósztárok melankolikus hangulatú bulijáról írtam.

A 2000–2005 közti időszak legvadabb emléke mégis az, hogy abban az időben még lehetett újságot írni, a szó klasszikus értelmében: amikor az újságíró megkérdezi a politikusokat, akik párttól függetlenül válaszolnak neki, azon az alapon, hogy az újságíró a nyilvánosságot, azaz a kedves állampolgárokat képviseli. A szürreális helyzet bizonyítéka például az a cikk, amiben Rogán Antaltól Kovács Lászlóig válaszoltak nekünk olyan kérdésekre is, hogy melyik rivális politikusnak mit ajándékoznának karácsonyra. 

Az első komolyabb politikai támadás azonban jelezte, hogy az Index nem vicclap volt. Miután Tóth-Szenesi Attila bejutott az MSZP kampányértekezletére, és megírta, hogy a szocialisták piszkos kampányra készülnek, az Index hirtelen bekerült a párt és csatolt részeinek kereszttüzébe. Az MSZP mellett elítélt minket a MÚOSZ is, Kovács László pedig azzal élcelődött, hogy újságírónk álbajusszal juthatott be a gyűlésre. Hiba volt.

Ez volt az első emlékem arról, hogy Uj Péter nyíltan beleállt a nagypolitikai konfliktusba, ráadásul egy olyan publicisztikával, amivel a szerkesztőség minden tagja örömmel azonosult. A Hazudik az Index után már egyértelmű volt házon kívül és belül is, hogy nem csak vicces újságírók szabadcsapata vagyunk, hanem öntörvényű, de komoly játékosok.

A Fidesz első kormányzása alatt baloldalinak tartott szerkesztőség rögtön megkapta a jobboldali címkét ugyanazért a munkamódszerért, amiért korábban a balos jelzőt ragasztották ránk.

Innentől nem elvont eszme, hanem tapintható élmény volt számunkra az újságírói függetlenség. Jól jött a későbbiekben ez a tapasztalat.

A minden oldalról érkező támadások mégsem kergették letargiába a szerkesztőséget, aminek egyik oka lehetett, hogy az, amit piszkos kampánynak hívott az MSZP, vagy amivel visszatámadta őket a Fidesz, 2019-ben már csak megengedő, baráti évődésnek tűnik.

Amikor Bogád Zoltán oknyomozó anyagai a legjobb oknyomozónak járó Göbölyös Soma-díjat nyertek, már egyértelmű volt, hogy haladunk az elkerülhetetlen üzleti és szakmai sikerek felé.

Az Index ötödik születésnapja volt a gondtalan időszak zárása. A terv az volt, hogy fotós könyvet jelentetünk meg, amelynek képein a szerkesztőség tagjai tűnnek fel a trash web, a kortárs magyar vidék és szürreális sci-fi-fantáziák jeleneteiben. A lap filmes látványtervezőket, sztájlisztokat, sminkeseket fogadott, akik űrlényekké, horrorszakácsokká, gót hercegekké maszkírozták a munkatársakat. Remekül szórakoztunk a napokig tartó forgatáson, annak ellenére is, hogy ezt a példa nélküli, monumentális vizuális geget rajtunk kívül nem élvezhette más. A kiadvány valamiért soha nem készült el. A projektet évekig tologattuk, végül a fotók egy részét a 404-es oldalakon használtuk fel, már 2007 után.

De ez nem számított kudarcnak, mert ebben az időben záporoztak az ötletek, épp kialakulóban volt az a média, ami mára olyan természetes, mintha mindig is létezett volna. Akkoriban viszont minden, ma unalomig ismert forma izgalmas kísérlet volt.

Az olvasókat és a politikusokat is meglepte, amikor a 2006 áprilisi választásokon (ekkor még két forduló volt) az Index teljes szerkesztősége kivonult, hogy a pártszékházakból, gyűlésekről, az urnák környékéről és kocsmákból tudósítsunk percről percre. A kor stílusától elütő, fésületlen, de lényegre törő tudósítások közül Winkler és Karotta videója ragadt meg bennem. Az autós újságíróként ismert riporterek olyan könnyed és izgalmas politikai videósót nyomtak a városban száguldozva, hogy a Munkáspárt székházából végül ki is dobták őket. 

Ennél is nagyobb sokkot okozott, amikor 2006 nyarán megláttam az első indexes videóriportot, Kovács Ádám a Hungaroringen forgatott anyagát. A bizarr hanghatások, furcsa snittek, nyers vágás keverékéhez hasonlót addig nem is láttam. A film egyszerre volt vicces és felkavaró, és csak annyit tudtam, hogy ez valami nagyon új és jó dolog. 

A 2019-es néző nyilván már nem kap a szívéhez a videó láttán, de hogy értse, mennyire más kor volt ez, hunyja le a szemét és halkan mormolja: ekkoriban a Facebook még csak egy zárt csoport volt a Harvardon, a Youtube-ról pedig annyi volt tudható, hogy valami „amatőr-videóklip-szájt”.

Az a videókultúra, amiben ma élünk, épphogy kinyitotta első pixeleit.

Ebben a pörgésben inkább csak érdekes eseménynek tűnt, amikor bejelentették, hogy új tulajdonos vette meg a céget. A Balatonon rendezett szerkesztőségi bulin személyesen is feltűnt Nobilis Kristóf, aki szórakoztató milliárdos dendinek tűnt, és semmi sem utalt arra, hogy megjelenése tragikus események nyitánya lesz.

Árpád út, 2006–2009

Az új tulajdonos új irodaháza kívülről csak ronda volt, belülről viszont kényelmetlen is. Városszéli elhelyezkedése miatt nem volt praktikus az újságíróknak, alacsony, szűk tere pedig olyanná tette a szerkesztőséget, mintha egy háborús zóna haditudósítói bázisa lenne valami frissen elfoglalt épületben. A nyomott térbe sűrített nyüzsgés ellenére jó, igaz kissé olaszos hangulat jellemezte a helyet. Úgy tudtuk, hogy egy szabad és piaci viszonyokra alapuló ország sikeres vállalkozásában dolgozunk, ha tehát továbbra is jól csináljuk a dolgunkat, egyre jobb lesz a helyzetünk.

Dolgokból pedig nem volt hiány 2006-ban. Szabadságon voltam, a marokkói sivatag és az Atlasz hegység határán, amikor egy éjjel sms-t kaptam Jackylltől, aki akkor már Szily blogminiszterrel többek közt a Tékozló Homárért volt felelős.

Focihuligánok ostromolják a tévészékházat a Szabadság téren.

Egyértelmű volt, hogy kollégám egy fergeteges buliban röhögcsél a barátainkkal, ezért aztán csak a sokadik, nagyon drága üzenetváltásra hittem el, hogy nem telefonos vicc áldozata vagyok. Végtelenül frusztrált, hogy egy távoli, egzotikus helyen pihenek, nem pedig otthon dolgozom.

Az őszödi beszéd utórezgéseiből azonban nem maradtam ki. Nyugtalan, forrongó Budapestre értem vissza. Amikor október 23-án este elszabadultak az indulatok, világossá vált, hogy milyen remekül működik az Index évek alatt csiszolódott tudósítói rendszere. A fotósok, újságírók, videósok minden helyszínen ott voltak. Annyira gyorsan peregtek az események, és olyan olajozottan működött a szerkesztőség, hogy nekem is csak késő éjjel, a kővel dobáló tüntetők és a könnygázozó rendőrök közt rohanva jutott eszembe, hogy valójában milyen szürreális a munkakörnyezetem.

A hisztérikus közállapotok meghatározták 2006-ot és 2007-et is. A Gyurcsány vezette baloldal nagy lépésekkel amortizálta le magát, az addigi belpolitikai felépítmény kezdett darabjaira esni, a blogok elharapóztak a címlapunkon, majd hirtelen elterjedt Magyarországon is a Facebook. Mi azonban a munkára koncentráltunk, és nem gondoltuk, hogy bármiért is aggódnunk kellene.

2007-ben kezdett Ács Dani, addig ismeretlen szerepet hozva az Indexes videókba: a rendezőét. A videóink eddig a spontán részvétel alapján készültek: kimentünk a témához, lefilmeztük, és ha volt újságíró, beszélt a kamerába. Végül az anyag a vágásnál kapott csak formát. Ezzel a lendülettel vonultam ki vele első közös munkánkra a Szigettel szemközti Duna-partra, hogy szimplán megvalósítsam az egyetlen gegre épülő ötletem, és beússzak a fesztiválra. A helyszínen lepődtem meg, hogy az operatőr instrukciókat ad, ötletekkel áll elő, amitől a munka gördülékenyebb, a végeredmény pedig sokkal szórakoztatóbb lett. 

Ez az attitűd, társulva Tamás Bence Gáspár remek stílusával elindította a belpolitikai videók új műfaját is. Kiderült, hogy úgy is lehet belpolitikai eseményekről tudósítani, hogy az anyag nélkülözi az eddig kötelezőnek gondolt komolyságot és bennfenteskedést, viszont informatív és nagyon vicces. 

Közben pedig nagyot mentek az írott anyagaink is: Bodoky Tamás tényfeltáró cikkei a 2006-os rendőri erőszakról, a sávolyi versenypályáról vagy az MVM körüli korrupcióról ránk sütötték a fideszes címkét, jelezve, hogy a magyar közélet nem tud mit kezdeni a független sajtó jelenségével.

Az Index 2008 körül volt a kora felnőttkora elején: már megvoltak az alapismeretek, és azok ügyes kiaknázása zajlott. Pörögtünk, mint ilyenkor szokás, és nem aggódtunk a zűrös eseményeken, amelyek pedig egyre sűrűsödtek. A belpolitika szétesett, a Lehman Brothers összeomlott, az Index 2008-as karácsonyi buliján pedig megjelent az oligarchaként ismert Spéder Zoltán, nyilvánvalóvá téve, hogy a tulajdonosunk, Nobilis Kristóf valójában az ő embere.

„Melyik a legolvasottabb internetes újság?” – kiabálta a színpadról multis lendülettel Spéder. „Az Origó!” – kiabálták vissza az újságírók az igazsághoz híven, hiszen az akkor még független lap hajszállal valóban előzött minket. Ez volt az első és utolsó eset, hogy a Fideszhez közel álló milliárdos érintkezett a szerkesztőségünkkel.

Hamarosan jön a történet második (befejező) része.

Disclaimer

Írásom hangsúlyosan szubjektív visszaemlékezés, amely főleg saját emlékeimen, és nem mindig acélos memóriámon alapszik. De még a memóriámban is hatványozottan több név szerepel, mint amennyit meg tudtam említeni. A név szerint említettek a sztori érthetősége miatt kerültek a történetbe, és mellettük még ott van az a rengeteg kiváló kolléga és barát, akik szerepe ugyanekkora, de képtelenség lett volna érthető hosszúságban tartani a cikket minden fontos szereplő megemlítésével.

Ennek a 20 évnek számos más, releváns megközelítése van. Akit az adatok érdekelnek, olvassa el a Wikipedia szócikkét. A személyes visszaemlékezések közül ajánlom Mészáros Zsófi interjúját, és Uj Péter tizedik évfordulós megemlékezését. Gerényi Gábor alapító is írt egy hosszú, szubjektív blogot arról, ahogy ő látta az eseményeket.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!