Mindenki ugyanazt csinálja, mint én, csak az én ajtómra más van írva

A Szombathelyi Egyházmegyei Karitászban megállás nélkül folyik a munka, mikor mi egy májusi hétköznap délelőtt belépünk: a kerámiaműhelyben épp egy kaspó készül, egy másik szobában körülbelül kéttucatnyian türelmes munkával a rezet szedik le a megszámlálhatatlan sok tekercsről, és szorgosan dolgoznak a kezek a szomszéd helyiség varrodájában is. Ők mindannyian megváltozott munkaképességű emberek, akik naponta négy órát dolgoznak a Karitászban. A munka a jelenlétünkben sem áll meg, mindenki teszi a dolgát.

Mindennek az egyik alapítója és vezetője Tuczainé Régvári Marietta, a lokálpatrióta szombathelyi nő, aki az elmúlt három évtizedben ölelkezett a pápával, segédkezett a vörösiszap-tragédiánál és a deutschlandsbergi buszbalesetnél is, több tízezer családnak nyújtott segítséget, mindezek ellenére azt mondja, nem készült segítő pályára, de a „gondviselés műve”, hogy mégis ez lett az egész élete.

A gondviselés vezette

Mariettát egyedüli gyerekként nevelték szülei. Azt mondja, szűcs anyja volt a karitatív személyiség a családban, akin csak lehetett, azon segített. Felidéz egy történetet a gyerekkorából, amikor karácsony környékén egy szegény szülő bevitt hozzájuk egy szakadt bundát, hogy a kisfiának legyen miben járnia a hideg tél alatt. És bár a szűcsműhelyben az ünnepek alatt volt csak igazán szezon, Marietta anyja vállalta, hogy esténként ingyen megjavítgatja nekik. Lánya innen örökölhette tettrekészségét és segítőkészségét. 

A középiskola után Sopronba ment az Óvónőképző Intézetbe (azóta Benedek Elek Pedagógiai Kar), majd a nyolcvanas évek elején el is helyezkedett óvónőként, már Szombathelyen, a Sabaria Cipőgyár óvodájában. „A környéken sok cigány gyerek lakott, és főleg ők jártak az óvodába. Elhanyagolt gyerekek voltak, én magam fésültem meg őket az otthonról hozott fésűmmel, gyűjtöttem össze nekik cipőt és alsóneműt. Negyvennégy gyerek volt a csoportban, abból huszonkettő volt cigány, és nekem ők voltak a kedvenceim” – meséli Marietta erről az időszakról. 

Közel tíz évig csinálta ezt, amikor is 1991-ben a Katolikus Karitász kiadta a felhívást, hogy minden egyházmegyének létre kell hoznia saját szervezetét. Konkoly István szombathelyi püspök őt kérte fel, hogy hozza létre a Szombathelyi Egyházmegyei Karitászt. Amikor rákérdezek, hogy miért, azt mondja, erre nem tud választ adni. 

Én rajongásig szerettem az óvodát és a gyerekeket. Egy olyan dologra mondtam igent, aminél nem láttam, hogy mi lesz belőle. Mi teljesen nulláról építettük fel a rendszert. Teljesen a gondviselés műve, hogy én a segítő pályára kerültem.

Annyi biztos, hogy 

Ezt a munkát nem lehet letenni

A Szombathelyi Egyházmegyei Karitász 1991. november 1-jével alakult meg, Marietta, a püspök és Győrváry Edit főnövér és hitoktató vezetésével. Mivel az egyházmegye határai másképp néznek ki, mint a közigazgatási határok, ezért Vas mellett Zala megye egy része is hozzájuk tartozik, meséli Marietta, miközben gyorsan körbevezet minket a Karitász városközponti épületében. „Nagyon szép rendszert próbáltunk kialakítani”, mondja. És valóban:

„sok-sok intézményben”.

Mindjárt az elején megalapították a Családsegítő Központot, ahol a családok különféle problémáira próbálnak megoldást találni, ezután pedig a Karitász boltot nyitották meg, hogy a családsegítésnek legyen egy anyagi bázisa. Ennek a bevételéből fizették a számlákat, gyógyszereket, a gyerekek iskolaszereit. A családsegítés alatt jöttek rá, hogy mennyi ember szenved különféle pszichés- és szenvedélybetegségekkel. 1996-ban megnyitották a RÉV Szenvedélybeteg-segítő Intézményt, majd nekik egy átmeneti otthont, Hársfa-ház néven. Ez később átalakult, a szenvedélybetegeket áthelyezték, és helyette nyolcvanfős nappalit és foglalkoztatót hoztak létre a pszichiátriai és szenvedélybetegnek.

Működik emellett kórházi betegellátó csoportjuk, krízisközpontjuk is. Segítenek az időseknek a bevásárlásban, takarításban, a kórházból hazakerülők ápolásában. Nyitottak kávézót, aminek bevételével nemcsak az itthoni rászoruló gyerekeket segítik, hanem a dél-szudániakat is, van saját teaházuk és lekvárfőző üzemük is. 2010-től levendulát is termesztenek, ami a karitász életében több helyen is visszaköszön: a kerámiákon, a boltok polcain, de a teákban is. Pénzzel és eszközökkel segítenek tatarozni a rászoruló családok otthonait, vetőmagot adnak a kertekbe.

Adja magát a kérdés, hogy mennyire kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy valaki a karitásszal dolgozzon. „Nem kötelező, de ajánlott”, válaszolja Marietta, hiszen rendszeresen tartanak lelki gyakorlatokat, és hozzájuk egyébként is plébánosi ajánlással lehet érkezni. Többször voltak Rómában zarándokúton, ilyenkor pedig minden nap van mise, és különféle fontos templomokat néznek meg. Marietta azt mondja, munkásságának egyik legszebb emléke is egy ilyen úthoz kötődik.

Közel három évvel ezelőtt negyven, a karitásznál élő súlyos pszichés beteget vittek el a Vatikánba, az Öröm Európai Találkozójára, amikor hatezer rászoruló zarándokolt el Ferenc pápához. Erre Marietta így emlékszik vissza. „Tele voltam félelemmel, hogy hatezer ember közé beviszem az én beteg embereimet, hogy mi lesz velük, mennyire fognak rettegni a tömegtől. Már előtte itthon sokat imádkoztunk, hogy el ne vesszenek. Mindenki kapott karitász pólót, baseballsapkát, hátizsákot, hónapról hónapra készítettük fel őket. 

Ezekből az emberekből sokan a várost sem hagyták el, még Budapesten sem voltak.

Emberközelből találkoztunk a pápával. Tudták, hogy ez mit jelent, hogy ő a katolikus egyház feje, és az, hogy ők ott lehetnek, nem adatik meg minden embernek. Én meg is öleltem a pápát, és olaszul elmondtam neki, hogy hoztam negyven nagyon-nagyon szegény embert. Elvittük őket a tengerhez is. Ezek az emberek még a Balatont sem látták.”

Marietta a karitásszal kint volt az 1998-as kárpátaljai árvíznél, ahova megpakolt kamionokkal mentek. A dobozokra, amiben „különleges adományok”, tehát gyógyszerek voltak, madzag helyett színes nyakkendőket kötöttek, így „a ruszki vámos nem tudta”, hogy mi van benne, csak ők. 1999-ben az elsők között érkeztek a deutschlandsbergi buszbaleset helyszínére, amiben tizennyolc szombathelyi és kőszegi síelő, többségben középiskolás diák halt meg. A karitász kivitte a hozzátartozókat, és el is szállásolta őket. „A karitász munkánknak, azt hiszem, ez az egyik legmegrázóbb emléke.”Ugyanígy siettek 2010-ben a vörösiszappal sújtott Devecserre.„Azt se tudtuk, mire megyünk, hogy ami ott van, az fertőző-e vagy sava”, mondja erről. Mindenféle szállítmányt vittek nekik, segítettek a mentésben.

A munkájában leginkább a nyári táborokat élvezi. Húsz éve minden nyáron nyolc hetes táborokat szerveznek rászoruló gyerekeknek. Ilyenkor reggel hattól körülbelül este tíz óráig vannak különféle programok, például kerámiórák, lovas- és íjászbemutatók, focimeccsek, péntekenként fürdőbe járnak. Marietta szerint ő maga itt kapcsolódik ki igazán. 

A Szombathelyi Egyházmegyei Karitász tehát egy rendkívül összetett intézmény, sok feladattal és céllal, egy nagy adag tettrekészséggel, nem csoda, hogy vezetése egész embert kíván.

Egy vagyok az összes többi közül

A most hatvan éves Marietta huszonnyolc éve vezeti a Karitászt. Ez idő alatt saját bevallása szerint is sokkal több időt töltött munkával, mint otthon. „Ezt a munkát nem lehet letenni. Ez a hely nem erről szól.

Azt nem lehet csinálni, hogy reggel nyolctól délután négyig karitászigazgató vagyok, négy után meg nem foglalkozom vele. Ez egy élet.

Amikor szombaton meg vasárnap szól a telefon, hogy »Marietta néni, baj van«, és annak a valakinek ott van a négy-öt gyerek, akiről gondoskodnia kell, akkor kinyitom a szekrényt, és összecsomagolom, amiből ő készíthet valamit. Próbáljuk őket nevelni, de nem is ez a lényeg. Segítsünk.”

A Karitász indulása után egyetemet is végzett. Azt mondja, amint betette a lábát, Konkoly István püspök már be is íratta őt a Semmelweis Egyetem hároméves mentálhigiénés képzésére. „Ha az embert Konkoly István püspök atya iskolázza be, akkor nem hozhat hármast az indexbe, így keményen tanultam.” Ezt elvégezte, ezután a püspök a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldte, szociális menedzser szakra.

És hogy tudott akkor mindemellett a családjával is lenni? „Van egy fantasztikus férjem, akivel nagyon ritkán találkoztunk, és az ember levélben ugye nem veszekedik a másikkal. Tehát nekünk minden pillanat öröm volt, amikor találkoztunk. A másik pedig, hogy mi mindig nagy családban éltünk, egy óriási családi házban, az én szüleimmel: mindenki mindenkit nevelt és segített. 

És a gyerekek nem érezték kárát, hiszen mégiscsak sikerült két becsületes gyereket felnevelnünk

– mondja erről Marietta. Reggelenként ő vitte őket iskolába, ebédelni bementek hozzá az intézménybe, délutánonként pedig együtt mentek haza. „Az a két gyerekemet is borzasztóan motiválta, hogy a munka és a család mellett még tanultam is, otthon is, de ebből ők is tanultak valamit.” Marietta később tanította is a szociális munkásokat, Veszprémben a Hittudományi Főiskolán.

Mi ezt együtt csináltuk végig, ezt a huszonnyolc évet, az egész család. Nagyon sokat nem voltam otthon, de mégis részese voltam a családi életnek.

Lánya valamilyen úton-módon szintén a Karitásznál dolgozik, az egyik boltjukban. Fia teljesen mást csinál, egy banknál dolgozik, de Marietta szerint ő is nagyon karitatív lelkületű. Mindannyian együtt laknak, így „most ugyanazt átélem, mint annak idején az én anyám”. Marietta nagyokat főz a családnak, és azt mondja, éjszaka gyakran segít lányának a nyolc hónapos unokájával.

Azt mondja, még két évig csinálná ezt, hogy harmincévnyi vezetői poszt után, kerek évfordulóval menjen nyugdíjba. Ezután csak babázna az unokákkal. „Velük átélhetjük azt az időt, ami annak idején a saját gyerekeinkkel kimaradt a Karitász miatt.” 

Amikor megkérdezem, mit szól a Jószolgálati-díjhoz, akkor azt mondja, az azzal járó pénzt a gyerekek nyári táborára költik majd. Igazán a férje és a fia érzékenyült el, el is sírták magukat. „Örültem neki, az ember nem szokott csak úgy díjakat kapni. Huszonnyolc évet mosolyogva végigcsináltam, még akkor is, amikor nagy tragédia volt.

Nem tartom magam példaképnek. Egy vagyok az összes többi közül. Itt mindenki ugyanazt csinálja, mint én, csak az én ajtómra más van írva.

A Jószolgálat-díjat 2016-ban a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány hozta létre, a díj médiapartnere 2019-ben is az Index.