Izsó
20 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

A bebírók nem gyüttmentek

DSC 3331

Kis felújítással talán alkalmas lenne egy háborús filmbe az állomás, ahonnan a Balaton-felvidékre indulunk. A 4-es metróval a föld alatt modernizált, fent aládúcolt kelenföldi pályaudvar időgépében a pénztáros együttérzőn közli, a kártyaolvasó nem működik. Az óránként hatvannal száguldó gyorsvonat – amelyiknek egyik vagonja a légkondicionáló révén intercityvé nemesült (emlékeznek még arra, hogy az IC a bevezetéskor önálló szerelvény volt, hiszen vagonként semmi értelme?) – a Déli pályaudvartól legfeljebb japán vasúti főnökök harakirijéhez elegendő késéssel gördül be Kelenföldre, hogy nekivágjon a 170 kilométeres útnak. 

Nem könnyű meghódítani a Balatont, na, vagy legalábbis jól megy a hagyományőrzés az idén épp 110 éves vasútvonalon. Ez Székesfehérvártól Tapolcáig épült meg, mindössze két év alatt – 1907 és 1909 között –, így lett közvetlen vasúti összeköttetés a fővárossal. Ezzel létrejött egy Pusztaszabolcs–Tapolca-vonal is, ez 110 éve ötórás út volt. Ma már csak 4 óra 13 perc kell hozzá.

A modernizálás hiányának persze előnye is van, hál' istennek nem épült meg a Balaton északi részét megerőszakoló autópálya. 

A kelenföldi indítás ígéretes, de sajnos ki kell ábrándítanom a katasztrófaturistákat, tavaly ugyanis megsemmisült az ország leghitelesebb Afganisztán-szimulátora, és ez kicsit az Index bűne is: kollégánk rácsodálkozott a balatonfőkajári vasútállomásra, amit aztán három évvel később felejthetővé tuningolva felújítottak.  

Így az ország legmodernebbnek mondott – elméletben helyenként 160 kilométeres sebességet is lehetővé tévő – vasúti szakasza (Budapest–Székesfehérvár) végén a székesfehérvári vasútállomással kell beérni, amelyet viszont tényleg értékmegőrző módon újítottak fel, megtartva a háború után kapott, szocialista realizmus által ihletett jellegét, katedrálisszerű, profán témájú ólomablakával meg búcsúzkodós falfestményeivel.

Jönnek a bebírók

De hiába próbálták eldugni a tömegközlekedés elől, a fővárosiak így is megtalálták maguknak a vidéket az elmúlt hatvan évben, több hullámban is. Először a '60-as, 70-es években, és ebben nagy szerepe volt a filmesek nagy generációjának, Sára Sándortól Jancsó Miklóson át Szomjas Györgyig. Közreműködésükkel alakult meg 1979-ben a Káli Vidék Baráti Köre, későbbi nevén a Káli-medence Környezetvédelmi Társaság, amelyet a nyolcvanas években Szomjas György vezetett. A Káli-medence 1984 óta védett.

Ez a budapesti értelmiségi kör – vagy egyenesen az „újlipótiak” – kapták az erősen gyarmatosító csengésű „bebíró” jelzőt a helyiektől, ami érezhetően kicsit többet takar, mint a máshol használatos „gyüttment”.

Ők ugyanis nemcsak nyaralót vettek, de igyekeztek minél több időt a környéken tölteni, a romos házakat korhűen próbálták felújítani, ezzel egy időre a régi mesterségek fogásait még ismerők tudása is újra fontossá vált, ami már a hetvenes évekre is megkopott, miután az elvándorlás Tapolcára, Ajkára, Balatonfüredre már akkor is egyre erősebb volt.

Közben helyben a „városiasodást” inkább az jelentette, hogy a bedőlő bástyakerítéseket helyreállítás helyett betonkerítés váltotta fel, a boltíves ablakokat műanyagokra cserélték. A sajátosság megőrzéséhez nem jött rosszul a betelepülők között az a sok „hóbortos”, aki épp a régi jellegzetességeket igyekezett megőrizni. 

Ungarische Balaton tündöklése és bukása

A nyolcvanas években aztán újabb hullám is jött, és ekkor zúdult rá a térségre a gulyásszocializmus tömegturizmusa is, a rántotthús-népigiccs tengelyen, nemcsak a szocialista blokkból, de Nyugat-Európából is.

„Itt egyszerre 300 embert etettek, több turnus jött fel busszal. Platós IFA hozta fel a húst Tapolcáról. Menő helynek számított, ahogyan a Káli vendéglő is, ahová volt, hogy egy rendeléssel 900 kiló libamájat vittek. A nyolcvanas években még az István, a királyt is bemutatták a dombon, az eredeti felállásban, Vikidállal, Deák Bill-lel” – mesélte Auguszt Olivér. A szentbékkállai Pegazus kultúrtér és étterem 37 éves üzemeltetőjének ez már nem személyes emléke: az egyébként informatikusként filmes vizuális effektek készítésével foglalkozó vállalkozó második generációs bebíró, aki 2011-ben kezdett feleségével életet lehelni az édesanyja és férje által megvett, majdnem húszéves Csipkerózsika-álomból ébresztett, 200 éves épületbe.

Sőt, öregebbe és hatalmasabba, alatta ugyanis egy 500 éves, óriási pince húzódik, és a sejtések szerint a külső kőkerítés egy része is Mátyás-kori. Ez könnyen lehet, néhány percnyi gyalogútra van a kéktúra vonalán a velétei lakótorony romja a 14. századból.

1990-ben tehát vége szakadt a késő Kádár-kori olcsó tömegturizmusnak, amikor egy-egy pincér egy használt Volkswagent is meg tudott magának venni a nyári jattokból. A turisták igényei és lehetőségek megváltoztak, az árak gyorsabban emelkedtek a szolgáltatás színvonalánál. A Pegazus egy bankárhoz került, aki medencét, teniszpályát épített, aztán a vállalkozás bedőlt. A hitelező bank hosszú időn át nem tudott rajta túladni, az erdő hamar visszafoglalta a salakos teniszpályát is, minden mozdítható és mozdíthatatlannak tűnő dolognak lába kélt az évek során. Jobb híján egy színészcsapat raktáraként szolgált a pusztuló épület, amikor Trombitás Tamásék megvették. Ezt vette át Auguszt Olivér.

A hely bárnak indult, de mára elég komoly étterme lett, és egyre meghatározóbbá vált a kultúrtér is. Az épületben galéria működik, rendszeresek a koncertek, a szezonban húszat-harmincat is szerveznek – ingyenes is van köztük –, a kiállításokat pedig a budapesti Tobe Galéria vállalta magára. Továbbfejlődni azonban csak lassan lehet, az épület teljes kihasználása egyrészt rengeteg pénz volna, másrészt egyelőre nem biztos, hogy van olyan igény, amely képes lenne azt üzletileg is fenntartani. A szezon most is rövid, jellemzően egy hónap augusztus 20-ig.

Igaz, az elmúlt években a Káli-medence nagyon felfutott, az ingatlanárakkal együtt, bár Dörgicse és Szentbékkálla áraihoz képest Szentantalfa és Hegymagas még olcsóbb. Auguszt szerint azonban ez a felfutás csak akkor lesz több egy kipukkadó lufinál, ha sikerül infrastruktúrával és szolgáltatással is alátámasztani az érdeklődést.

Mindszentkállán például az előző boltos halálával bezárt az egyetlen bolt is. Szezonális nem lehet, egész évre viszont senki sem vállalná az üzemeltetést. A turisták szállítása is kihívás, taxi lényegében nincs, a napi egy-két busz sem igazán alternatíva. Elektromos kisbuszokkal egész jó vállalkozást is lehetne csinálni – ha van, aki belevág.

Kerékpárút is kéne, de már kétszer megbukott a projekt. Egyszer a települések nem jutottak egyezségre, másodszor ezen sikeresen túllendültek, a nyomvonalat is kitalálták, végül a kerékpárfelelős Révész Máriusz kormánybiztostól kiküldött szakemberek döntöttek úgy – állítólag egy novemberi szemle alapján –, hogy nincs szükség kerékpárútra. A helyet ismerők attól tartanak, hogy

a biztonságos megoldással addig kell várni, amíg a nyáron autókkal és biciklisekkel zsúfolt úton egy komolyabb baleset történik.

A helyzetet az sem könnyíti meg, hogy a földrajzilag egységes Káli-medence három körjegyzőséghez tartozik. Van, aki szerint „a káli gondolathoz”, a térség tudatosabb fejlesztéséhez ezen is változtatni kéne.

Munka lenne, kéz nincs

Visszaesést nemcsak 1990 után, de jóval előtte is látott már a térség. Kékkút 120 éve 350 fős település volt, mára 70 ember lakja, és hiába hívogató, az elskanzenesedéssel leplezett kihalás simán benne van. Kővágóörs pedig egyenesen mezőváros volt, református és katolikus temploma is van, a 19. században még 1600-an lakták, most már csak négyszázan.

Itt három-négy éve lendült fel a turizmus, úgy, ahogyan a borkultúrára, gasztronómiára felhúzva ez Köveskálon, Szentbékkállán már korábban megindult. És ez sok helyit is bevon, szobákat adnak ki, az éttermek helyi terményeket használhatnak fel. Már ha van elég munkás kéz. Abban viszont – bár ez nem csak a Káli-medencére igaz – egyre nagyobb hiány van. De ez nem kizárólag az EU szívóhatása, a folyamat évtizedekkel korábban megindult, de akkor még csak a közeli városok vagy Budapest felé.

Mostanra viszont kifejezetten nehéz munkaerőt találni a vállalkozásokhoz. Régen az építkezéshez is könnyű volt szakembert találni helyben, ma már a tudás és egyszerűen a kéz is hiányzik. „Két hektár földdel bővítettem volna a szőlőt, de nincs, aki megművelje” – mesélte Trombitás Tamás, aki 35 éve él Szentbékkállán.

A Munkácsy Mihály-díjas szobrász eleinte alkotóműhelyet akart, egy bázist, ahonnan tartja a kapcsolatot a fővárossal – az Iparművészetin tanított is –, és ösztöndíjak révén Európával. Akkor még nem gondolkodott borászatban, amely mára mégis van, bár szakembert nehéz volt találni a kialakításához.

Kő kövön

Köveskál, Kővágóőrs... a nevekben bujkáló kövek múltja nem abból az időből származik, amikor az ország partjait három tenger mosta – egyébként nem is mosta –, hanem egyenesen abból, amikor magát az ország helyét mosta tenger. 

A terület geológiai sajátosságai a Tethys-óceánból a Kárpátok kiemelkedésével beltengerré lett Pannon-tenger mélyén alakultak ki, a köves talaj a tenger homokturzásából eredeztethető. Innen származott Kővágóőrs közelében az a kőtenger, amelyet mára nagyrészt már kibányásztak.

A bor hozta magával az éttermet is. A Mi a Kőbe feleségével, Márványi Katalinnal együtt fogott bele Köveskálon. Eredetileg csak a borokat mutatták volna meg vendéglátósoknak, étterem-tulajdonosoknak, de ehhez az étel is nélkülözhetetlen volt, és helyben nem volt, aki megcsinálja.

Így maguk főztek, aztán amikor a Kistücsökből jött Csapody Balázs borkóstolásra, már megszületett az elhatározás, hogy ezt komolyabban is lehetne csinálni. Köveskálon volt egy kocsma, amelyik a félkarúak betiltásával be is csődölt, ezt bérelték ki, újították fel, majd vették meg Trombitásék.

Munkaerőt viszont ide sem könnyű találni, pedig az étterem tizenkét főt foglalkoztat egész évben. A vendégek főleg fővárosiak, de vannak már olyanok Győrtől Kecskemétig, akik kifejezetten az étteremért jönnek Köveskálra. Hirdetni kevéssé hirdetik magukat, ez tudatos döntés, inkább a törzsközönségre és az általuk vitt jó hírre építenek. Így legalább elkerülik azok a vendégek, akik úgyis csalódnának, mert az étlapon nincs pizza.

A vállalkozás részben helyi termelőkre épít, már amennyire helyinek számít a betelepült református pap, aki krumplit termeszt.   

Egész évben nagy meló fenntartani, „de ha jó a nyár, akkor túl lehet élni” – mondta Trombitás, aki szerint ha van is fenntartás a betelepülőkkel szemben a helyiek részéről, nem ez a meghatározó. Vagy egymással szemben is van: így lett helyi helyett egy betelepült a polgármester.

„Én például már utálok felmenni Pestre. Aki betelepülőként akar itt tenni valamit, az az igazi helyi.” 

Mókuskerékből kecsketejbe

„Hát, talán kicsit maradiak vagyunk” – magyarázta a betelepülőkkel szembeni távolságtartás okát a traktorának támaszkodva Sümegi László. A kép olyan, mint egy tévés szappanoperában: a tősgyökeres kővágóörsi ötvenes férfi napszítta arccal néz a tájba, a bögölyöket is csak sokára zavarja le az arcáról, a domboktól körülvett szántóföld felett nyolc gólya húz el, amelyek a traktorok zúgása közben még vígan sétáltak a közelben. Fiatal felnőttként Sümegi is elment, tíz évet sokfelé dolgozott az országban – „csak akasztott ember nem voltam” –, mire végleg visszatért, hogy földműveléssel és állattartással foglalkozzon.

A betelepülők „zöme borzasztó, sok nyaraló pökhendi” – Sümegi szerint azonban ennél fontosabb az a kisebb csoport, amelyik viszont „tiszteli a parasztot”, és sokat tesz is azért, hogy életet leheljen a térségbe, éttermeket nyitnak, szállásokat üzemeltetnek.

Néha benézek a kocsmába egy kávéra, ott hallom, hogy vannak, akik irigykednek rájuk, hogy azoknak milyen jól megy, erre mindig mondom, lehet, hogy jól megy, de rohadt nehezen jön.

Rengeteg tehát a munka, nem irigykedni kellene, főleg úgy, hogy a helyiek közül sokan elmennek, és ha létre is hoznak működő vállalkozást – szóljon az a turizmusról vagy egészen más iparágról –, azt máshol teszik – mondta a gazda. Közben meg sok új, helyi kezdeményezés a betelepülőktől jön.

Például van, aki kecskefagyit készít, mint Gondor Tibor. Bár tanulmányait a Georgikonon kezdte, az agrártanulmányokat nem fejezte be, és úgy tűnt, nem is lesz köze soha az állattenyésztéshez sem: feleségével együtt Balatonfüreden ékszerészként dolgozott.

Van témája a saját megyéjéből?
Küldje el nekünk!

Aztán negyvenen túl belesodródott az önellátásba. „Meguntuk, hogy a boltban vásárolt csirkehús hol ilyen, hol olyan. Anyám aztán egyszer azt mondta, majd ő tart saját csirkét.” A gondolat befészkelte magát Tiborék fejébe is, a házaspár közben bele is fáradt az ékszerészszakmába, az éjszakáig tartó aprólékos munkába. Kékkút közelében vettek egy telket, házat építettek, és gazdálkodni kezdtek. A gyerek is imádja. Az iskola hét kilométerre van, autóval negyedóra. Kár, hogy az iskolabusz három éve megszűnt.

Gondorék gazdasága három kecskével indult, mostanra három tucat van, sajtot, túrót készítenek, és kecsketejből fagylaltot. (Tudják, mi kell náluk a málnafagylalthoz? Kecsketej, kecsketejszín, cukor és málna, hihetetlen.)

Van vendég, akit megihlet a családi gazdálkodás, és ők is arról kezdenek ábrándozni, hogy kilépnek a munkájuk mókuskerekéből, és valami hasonlóba fognak. A napsütésben 12 hektáron kényelmesen legelésző, név szerint becézgetett kecskék látványába beleszerelmesedettek jobb, ha tudják, hogy

Gondorék az elmúlt nyolc évben együtt egy napnál tovább nem voltak távol a gazdaságtól, az embernek itt a kecske megfellebbezhetetlen napirendje a főnöke. 

Valójában az éjszakába nyúló pepecselős ékszerész munkáról utólag Tibor azt mondja, könnyebb volt. Ez viszont jobb.

Csak az jöhet vissza, aki elmegy

Pálffy Gyulára még a legelvetemültebbek sem mondják, hogy bebíró. Furcsa is lenne, hiszen a borász felmenői már akkor itt voltak Köveskálon, amikor a reformáció épp csak megjelent Magyarországon, és pap is került a faluba, aki feljegyezte az itt születetteket név szerint.

Amitől egy kicsit mégis rá lehetne sütni a betelepülő nem létező bélyegét, az az, hogy Pálffy hosszú időre elment a Káli-medencéből, és sokáig azt gondolta, nem is jön vissza.

A család földjét 1949-ben elvették, jött a téeszesítés, Pálffy Gyula édesapja innentől azon küzdött egész életében, hogy az elvett földekből valamit visszaszerezzen – 1989-ig egy hektárt sikerült. A pályakezdés előtt álló Pálffy Gyula mindebből a gazdálkodásból 1979-ben csak a szenvedést látta, a szépséget nem. Általános iskola után délután a szőlőben folytatta a munkát szüleivel, 13 évesen már egyedül vezette a traktort.

Végül inkább elment szakközépbe kereskedelmet tanulni. A katonaság után raktáros lett, majd üzletkötő a Bakony Füszértnél. Itt érte az ossi-wessi, aztán a holland turistabumm, majd a rendszerváltás és a vállalkozás új szele. Pörgött a Balaton, lett is ajándékbolt, butik, majd élelmiszerbolt Tapolcán. Aztán az előbbieket bedöntötte a turisták eltűnése, a kisboltot pedig a multi élelmiszer-hálózatok megjelenése.

Közben megszülettek a gyerekek, és a család 1998-ban úgy döntött, hazaköltözik. Két hektárral indultak, mert hiába az apa törekvése a földek visszaszerzésére, Pálffy Gyuláék annak idején inkább eladták a kárpótlási jegyeket, amit a borász utólag bán. Igaz, abból a pénzből vállalkozhatott, ami megtanította a változásban rejlő lehetőségekre, olyan tapasztalatokkal vértezte fel, amelyek segítették borgazdasága felépítését. 2004-től tíz évig a hegyközség elnöke is volt, ebben az időszakban vitte a helyi boros gazdákat tanulmányútra Ausztriába, Szlovákiába.

DE KICSIT AZ TÖRTÉNT, AMI A MAGYAR FOCIBAN: A KÜLFÖLDI PÉLDA NEM FOGTA MEG A BORTERMELŐKET, AZT MONDTÁK, A „NAGY DUMÁS SZLOVÁKOK LEVÁGJÁK A SZŐLŐ NAGY RÉSZÉT”, NEM TUDJÁK, MI A JÓ.

Pálffy Gyula ekkor már évek óta levágta a fürtök közel háromnegyedét, hogy meglegyen a minőségi ugrás, meglett. 2008-ban a 2007-es olaszrizlinget már beválogatta a Bortársaság a borválasztékába.

A többség viszont maradt a régi keretek között: a termelői borkimérés jogosítványát kevesen váltották ki, mindenki más arra számított, hogy úgy lesz, mint a szocializmusban, jön a nagyfelvásárló, aztán viszi a bort. Egy idő után azonban már csak a szőlőt vitte. A faluban lévő 25-30 boros gazdából napjainkban csak hárman palackoznak. Pálffy viszont ma már 19 hektár szőlőterületen gazdálkodik, a család 50-60 000 üveg bort palackoz le évente. Ökogazdálkodást építettek ki, elhagyták az irtószereket, 2013 óta pezsgőt is készítenek, amit egy borkereskedés rendszeresen tőlük rendel New Yorkba. A családfő két fia is már a családi vállalkozásban dolgozik, mióta elvégezték az egyetemet. Pedig elérni azt, hogy a gazdaság tovább öröklődjön, sokszor nehezebb, mint megteremteni.

Pálffy Gyula is komoly problémát lát a munkaerőhiányban. Nála 8-10 ember dolgozik, ebből csak három falubeli. A szőlőbe még tíz ember kellene, ha volna. De a helyiek mind az építőiparban akarnak elhelyezkedni, vagy füvet nyírni a betelepülők nyaralóinál, a földekre kevesen vágynak. Igaz, így volt ezzel húsz évvel ezelőttig Pálffy Gyula is, akinek szintén el kellett mennie ahhoz, hogy rájöjjön, valójában itt akar gazdálkodni és élni.

(Borítókép: Balaton-felvidéki táj. Fotó: Bődey János / Index)