Hedvig
8 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

A város, ahol a partizán nem is volt partizán, csak pofán vágta egy román

C MOR19911106015
2019.09.06. 19:27
Szentes, ez a nem egészen harmincezres dél-alföldi város számos kreatív alkotót adott a magyar kortárs kulturális életnek. Cserna-Szabó András író mellett a stand-up műfaját képviselő humoristák egész generációja érkezett a Kurca partjáról - vagy, mint hamarosan kiderül, valójában a Delelőből. Cserna-Szabó mellett Kőhalmi Zoltán, Hajdú Balázs és Badár Sándor írását olvashatják a biciklinévadás Mekkájáról.

Kőhalmi Zoltán

Pataky Attilával ellentétben én már tizennégy éves koromban elhagytam a várost. Középiskolába Szegedre jártam, az akkor még Ságvárinak nevezett gimnázium mat-fiz osztályába, ahol a formálódó, zömében fiúkból álló közösségben a túléléshez legfontosabbnak a csoporthoz tartozás tűnt. (A túlélést szó szerint kell érteni, az Ortutay Kollégium veszélyes világában a legkisebb hiba is könnyen az ember utolsó májkrémkonzervjébe kerülhetett.)

Az egymás kárára elsütött poénok a lokálpatriotizmusra épültek. A kockulás ugyanis szerte a megyéből vonzotta a diákokat, társaim között hemzsegtek a makóiak és a vásárhelyiek. Fiatalos hevülettel vetettem bele magam a „Kinek a városa nagyobb?”-játékba. A kamaszos vadság keveredett itt a fociultrák vegytiszta gyűlölködésével, amihez nem volt szükség a sportra, mint fedőtevékenységre. Születtek primitív rigmusok, és készítettem szofisztikáltabb gúnyrajzokat is. A törikönyvem borítóján a középkori szántóvető mögött autó haladt el. A sofőr döbbenten hajolt ki: "Micsoda elmaradott város!", mellette pedig egy tábla állt: Csongrád.

Hamar megtanultam, hogy szentesinek lenni elsősorban annyit tesz: nem csongrádinak lenni. A Tisza túlpartján lévő települést leszólni nem csak a közelsége miatt kézenfekvő, hanem különösen szórakoztató tevékenység, mivel a csongrádi ember teljesen fegyvertelenül száll be a küzdelembe, a Körös-torok Don Quijote-ja próbálja megrohamozni a szentesi tévétornyot.

Tudom, az örök szentesi fájdalom beszél belőlem, ami abból fakad, hogy a megye Csongrád nevét viseli. Emlékszem, amikor kisgyerekként először szembesültem ezzel a megmagyarázhatatlan dologgal, azt kérdeztem, hogy akkor Csongrád meg Szentes megyében van? Csongrád megyének hívják, amikor Szentes volt 1885-től 1950-ig megyeszékhely(!), és apukámnak van egy 1938-as Larousse enciklopédiája, amiben benne van Szentes, Csongrád meg egyáltalán nincs, a crypton után rögtön Ctesias jön, bármikor megmutathatom.

Nem is beszélve a csongrádi fekete várról, ami a város nevében szerepel (csornij grad=fekete vár), és semmilyen nyomát nem találták. Egy áruház őrzi a nevét, amellett működött a csongrádi Fagylaltszalon nevű hely, ahol volt csoki, vanília meg puncs, pedig a házunk aljában már akkor pisztáciát lehetett kapni, csak úgy mondom. A legújabb kutatások szerint nagyon valószínű, hogy a vár a Tisza bal partján állt, úgyhogy simán hívhatnánk szentesi várnak is. Persze ahelyett, hogy Szentesnek szolgáltatnának igazságot, a megyét Csongrád-Csanádra keresztelik át, aminek pont annyi értelme van, mintha Lázár János városát mostantól Hód- és nyúlmezővásárhelynek hívnánk.

Amikor a megyéből is elkerültem, műegyetemistaként a Duna túlpartján már a közgázosokra fújtam. Az mondjuk nem volt teljesen tiszta, hogy őket kell jobban utálni, vagy a BME-s gépészmérnököket. Ha manapság egy beszélgetésben szóba kerül Csongrád, már csak megszokásból szúrom oda, hogy Szentes elővárosa, úgy űzzük ezt a játékot a haverokkal, ahogy megfáradt házaspárok veszekednek. De a legszörnyűbb a bennem lévő ellentét, anyám ugyanis, nehezen vallom be, de csongrádi lány. Ez van, ezzel kell együtt élnem. Még szerencse, hogy nem gépész.

Cserna-Szabó András

Az én Szentesem origója, centruma és szubsztanciája a Szamárdelelő csárda. Ez a műintézmény egy kis desztillált Szentes. A Delelő Szentes platóni ideája. Valószínűleg a város legrégebbi, még működő vendéglátóipari egysége. Az elődjéül szolgáló sörcsarnokot 1863-ban nyitották. Csongrádi út. Egykor itt a város legszéle volt. Jött a juhász szamáron délben delelni a csárdába. Földig ért a lába. Delelt a pásztor, és delelt vele a jármű is. Vagyis a szamár. (Mert ugyan ki jár a csárdába? – teszi fel a kérdést Eötvös Károly. „Kanász, juhász, szegény legény, de nem azért megy oda, hogy aludjék ott. Ad-vesz, csereberél, ott csinál magának jó napot, ott kérdezősködik, rokon, koma, atyafi után. Ha vásárra, ha búcsúra, ha temetésre vagy gyónásra megy, ott issza meg üveg borát. S ha leszámolni valója van valakivel, ott békél, vagy ott zúzza a fejét, vagy ott töri kezét-lábát ellenségének.”)

Azt hiszem, gimnazista koromban többet voltam a Delelőben, mint a Monarchia korának bármelyik szentesi juhásza. Később sem hanyagoltam. Mert mindenki itt volt, akitől érdemes volt tanulni valamit. Volt itt tanár, levéltáros és zugügyvéd, melós, földműves, főállású alkesz. És (ivás és játékgépezés közben, szentesiül: pitya és másín) mind át akarta örökíteni a tudást. Azt a tudást, amit az életben addig összegyűjtött. Megannyi dél-alföldi Diogenész, Cioran, Rabelais, Münchhausen, Hašek vagy Bukowski.

Biciklis kocsma volt akkoriban. Mindenki bringával érkezett. Kerékpárok tucatjai sorakoztak a csárda előtt. Szentes biciklis város, itt mindenki biciklizik. Apám szerint főleg azok, akik valamilyen okból – életkor, alkohol, stb. – már nem tudnak biciklizni. (Elterjedt szentesi szokás, hogy nevet adunk a kerékpárunknak. Akár a kutyánknak. Kedvencem a Tajgai Vágtázó.) Még emlékszem, amikor tojásszénnel fűtöttek a Delelőben. Volt pacal.

És ott volt például Pista bácsi is. Ősrégi törzsvendég, még Attilával érkezett, a hunnal. Neki egyedül megengedték, hogy a biciklijét a pultig tolja. A bringája volt tulajdonképpen a járókerete. E nélkül nem tudott járni. Szája sarkából mindig lógott egy füstölgő százas Symphonia. Akkoriban nagy metálsláger volt a Megadeth-től a Symphony of Destruction. Volt Megadeth-pólóm, Pesten a Hunky-Punkyban vettem. Szóval Pista bá' jött, beparkolt a pult elé a bringájával. Nyitásnak kért 2 feles rumot. (Melyik lehetett a kísérő?) Brutálisan szar ital volt ez a nyolcvanas évek végi tearum vagy mi. Próbáltam. Megsajnáltuk egyszer Pista bácsit. Odaléptünk hozzá, hogy meghívjuk valami rendes italra. Mi az a rendes ital? Kérdezte csodálkozva.

Hát viszki vagy konyak vagy házipálesz... Aminek van valami rendes íze. Mondtuk. Á, gyerekeim! Mondta és legyintett, miközben ravaszul somolygott. Mélyet szívott a cigiből. Jegyezzétek meg, nem az íze végett isszuk!

Hát akkor ezt is megtanultuk.

A szerző 1992-ben a Szamárdelelő csárdában
A szerző 1992-ben a Szamárdelelő csárdában
Fotó: Cserna-Szabó András

Nyári hétvégeken az udvaron az 1+1 zenekar játszott. Nemcsak a thrash metal, de a lakodalmas rock is éppen aranykorát élte. Az együttes tulajdonképpen egy 3+2 tribute zenekar volt. 1 szintis és 1 trombitás. A trombitás az asztalok között rohangált, fújta hangszerét. Csipkés kombiné, még ma éjjel fölhajtom majd én. Dalolta a szintis. Mi közben Schopenhauerről és az új Metallica-lemezről vitatkoztunk az egyik asztalnál. Jackson, a pincér hozott még valamit inni. Fölhajtottuk.

Latrina volt az udvaron. Néhány sör után mindig attól rettegtem, hogy miközben a latrinán ülök, elveszítem az egyensúlyomat. És belezuhanok a lukon keresztül a mélybe. Pedig akkor még nem is láttam a Macska-jajt.

A Delelő tele volt legendával. Például azt beszélték, a csirkegyár teherautó-sofőrjei azzal szórakoznak, hogy hajnalban felvesznek egy stoppost. A Delelő környékén, a Csongrádi út mentén mély, fűvel vastagon és puhán kibélelt árok húzódik. A hajnali hazatérők záráskor felszálltak biciklijükre. Majd a sötétben – az alkoholtól elbizonytalanodva – belehuppantak bringástól a pihe-puha árokba. Ott aztán elaludtak, mert kényelmes volt. Ekkor jött a hajnali kamionos. Ment, vitte a kacsát meg a tyúkot, mondjuk, Nyíregyházára. Megállt a Delelőnél. És feltette az alvó bringást a teherautó platójára járművestül. Majd pár óra múlva Nyíregyháza-külsőn letette egy ugyanolyan kocsma előtti árokba. A tag később felkelt a biciklije mellett. Először fogalma sem volt, hol van. Aztán amikor megtudta, na akkor meg kurvára meg volt lepődve. Hogy bebaszva elbicajozott Szentesről Nyíregyházáig. Meg volt lepődve, de azért büszke is volt magára. Visszafelé már inkább vonattal jött. Legközelebb kicsit kevesebbet ivott a Delelőben. Nehogy megint nagy utazásra induljon hajnalban.

Szóval ilyen legendák divatoztak a Delelőben.

Meg például az, hogy volt Szentesnek egy partizánja. És ez a partizán abból élt a Kádár-korszak évtizedei alatt, hogy iskolákba látogatott.

Ott mesélte a diákoknak, hogyan irtotta a nácikat. A nebulók meg ámuldoztak, mert ilyen stirlicet addig még csak a tévében láttak. De a Delelő közönsége jól tudta, hogy az ürge soha volt nem partizán.

Bár valóban ellenálló volt. A '19-es román megszállás végén mentek haza a szomszédok. Elvonult egy század hazafelé tartó román a Delelő előtt. Ez a tag meg már be volt nyomva, mint a rajzszög. És odamorgott valami szőröstalpúzást az elvonuló katonáknak. Igen ám, de az egyik román értett magyarul. Vagy csak kitalálta az ürge érzelmeit. És puskatussal jól pofán vágta a tagot. Aki később ebből élt, így lett partizán.

A muzeológus egyszer kijelentette, addig nem vágatja le a szakállát, míg Magyarországon nem lesz nagykoalíciós kormányzás. Egy idő után nagyon kezdett hasonlítani Marxra.

Néhányan tudni vélték, hogy Rúzsa Sándor felvágta egy szentesi várandós asszony hasát. Kivette a magzatot, levágta a kisujját, bevarrta a szűrjébe. Ez volt a talizmánja, ezért nem fogta a golyó. Volt, aki a házi pálinkafőzésről tudott mindent.

Más pedig a lábszárpörkölt mikéntjét osztotta meg a nagyérdeművel. Tudniillik, be kell rétegezni mindent a bográcsba. Hús, hagyma, paprika, paradicsom, só, bors, kömény, porpaprika, fokhagyma. Aztán lassú tűzön öt óráig. Nem keverjük, csak riszáljuk. És tényleg így kell. Lassan mindent megtanultunk, amit az életről tudni érdemes.

A Delelő mögött van a focipálya. Egy betonkerítés választja el őket. Ha meccs volt, a tisztelt vendégek betolták az udvarra, a kerítéshez a bringájukat. Odatámasztották, felálltak a nyeregre. És megtekintették a mérkőzést. A pincér a fröccsöket a kerítéshez hozta. Ők meg jól megspórolták a jegyet. Ez még abban az időben volt, amikor vidéken mindenkinek volt kedvenc nótája. Az enyém a Nem tudom, az életemet hol rontottam én el volt. A barátomé a Hej, halászok, halászok. Anyám egyszer megkért, hogy ha hajnalban befordulunk az erdőből az utcánkba, akkor már ne énekeljünk. Se Bizottságot, se Jávor Pált. Rossz fényt vet a hangom a családra.

Hajdú Balázs

Gyalog mindenhova el lehet jutni Szentesen belül, de azért busz is van, és biciklit is kaptam. Biztos, ami biztos. Egy jó szentesi nem kockáztat, és mindenre is fel van készülve. A kerékpárt a negyedik emeleten tartottuk az erkélyen, jó érzés volt látni a szobából. A háznak lent van biciklitárolója, de sajnáltuk oda berakni. Ki tudja, hogy jött volna ki a többiekkel.

Ha ki szerettem volna kapcsolódni, akkor nehéz helyzetben találtam magam, mert már eleve úgy éreztem, hogy én már ki vagyok kapcsolódva.

De azért volt például, hogy apukám elvitt focimeccsre. Szentesi Vízmű volt akkor még a csapat neve, és csodáltam a játékosokat, milyen fürgék. Persze az ott kapható tökmag is ízlett. Valahogy finomabb volt, mint a bolti. Köpködve a számban kibontani én nem tudtam, nekem jobban meg kellett dolgoznom a finom falatokért. Így a kettő együtt sokáig egész jó kombó volt, persze éreztem, hogy valami még hiányzik az életemből.

A pálya mellett közvetlenül található a Delelő Söröző. Látszólag átlagos kis csehó, de ha az udvarában székre állsz, vagy ügyesen pipiskedsz, ingyen látod a meccset, és biztonságos távolságból tudod szidni a bírót. Utána tánc, zene, meleg étel, Karibi party hangulat kifulladásig. Itt táncoltam életemben harmadjára. Persze, hogy lassúztam. Az első két tánc még általános iskolás koromban történt a suli farsangi buliján a tornateremben este 17 és 21 óra között.

Ha valaki még ezek után is úgy érezné, hogy unatkozik, vagy nem kapcsolódott ki teljesen, nekik találták ki a strandon a „kacsaúsztatót”, ami sípcsontig érő meleg vizet jelent egy mini medencében. Brűgölés közben a szentesi ember nem gondol semmire, becsukja a szemét, és szép lassan elhagyja a testét. A szertartás mindaddig tart, míg valaki sört nem rak a kezébe.

Badár Sándor

Amikor arra gondolok, hogy meg kellene határoznom egy rövid leírásban azt a várost, amelyben felnőttem, első gondolatra mindenképpen azok a pillanatok jutnak eszembe, amelyek a gyerekkoromhoz tartoznak, és amelyeket manapság már nem tudnak átélni azok a fiatalok, akik éppen most születnek, vagy nemrégiben születtek.

Bizonyára lesznek olyanok, akik túl romantikusnak gondolják ezt az írást, akik mézzel csöpögő nyálas szövegnek gondolják ugyanezt, de úgy gondolom nem egyedül vagyok a magam történeteivel, sokan lesznek olyanok, akik felismerik benne önmagukat. Vegyük hát sorjában.

Úgy gondolom, igazi élmény volt gyerekkoromban az, amikor új deszka kerítést építettünk, és megkaphattam azt a lehetőséget, hogy koromból meg vízből gyártott festékkel kenhettem be, hogy aztán az esővíz ne tegyen benne kárt. Persze, ha az embernek ilyen fegyver akad a kezébe, három méter után unalmassá válik a 25 méter széles kerítés végigkencézése, sokkal jobb azt az éppen arra biciklizőkre fröcskölni, akik persze ennek nem voltak túlzottan őszinte résztvevői! Az, hogy nem vertek meg azonnal, csak annak köszönhető, hogy aki Szentesen biciklire pattant, valamiért mindig siet valahova, és már nem tartották érdemesnek visszafordulni megverni a kis terroristát. Persze dédnagymamám fakanalát már nem tudtam elkerülni. Ahogy a fazékból kivette, melegen, derelyésen vert el vele, sokszor úgy éreztem, jobb lett volna ha visszafordulnak a biciklivel, nem biztos, hogy kaptam volna ekkorát.

Ugyanide tartozik a vályogház falának kitapasztása. Mivel földes utcában laktunk, és a kor hagyományainak megfelelően szinte mindenkinek vályogháza volt,

a legnagyobb kincs az utcában a legnagyobb jármű motorjától, a fuvaros lótól megszerzett, frissen elpottyantott lószar volt.

Ez akkora kincsnek számított, hogy vetekedett az arany értékével, hiszen ha megfelelő arányban agyaggal meg vízzel el lett keverve, az állaga pont jó volt, akkor a vályogház fala nem ázott el a felcsapódó sáros víztől. Persze ahhoz ezt oda fel kellett tapasztani.

Az öregek, mivel nem szívesen hajlongtak, ezt a munkát a legfiatalabbal végeztették, akinek csak oda kellett térdelni, és már kenhette is a falra. Soha nem tudtam volna meg, hogy úgy kell tökéletesen egyenes vonalat húzni vályog falra, hogy vizes koromban áztatott spárgát két szög közé ki kell feszíteni, és mint egy húrt, meg kell feszíteni és felpattan az magától. Ezután már csak ki kellett tapasztani az alját. Még akár dícséretet is kaphattam volna, hogy milyen ügyesen felkentem, könyékig válykálva a lószarban, ha egy idő után nem lett volna ez már egy kicsit unalmas, és nem fordultam volna újra az első bekezdésben taglalt kedvenc időtöltésemhez. Magyarul az arrajáró bicikliseket a kislabda nagyságú gránátokkal nem dobáltam volna meg. Persze, hogy dolgozott újra a fakanál, de eltalált a vödör is, meg a kert aljában kellett lapítanom estig, hogy elszálljon a méreg.

Azóta Szentes felépült, mondjuk úgy megszépült, a földes utcák betonosak lettek... Kevés alföldi város dicsekedhet azzal, hogy minden utcája aszfaltos lett, még a peremen is! Így azután ezek a gyerekkori pillanatok teljes mértékben felértékelődtek.

Ami nem változott, az a kerékpár mértéktelen felhasználása, ami Szentesen nem népi játék, nem tömegsport, hanem az élet első számú követelménye! Nincs még egy ilyen széles kerékpárút a földön, ezért szerintem az útikönyvekbe is be kellene venni, mint kuriózumot! A bicikli fegyver, teher hordozó, és hűségesebb, mint bármelyik háziállat, mert csak egy kis olajos törődést kíván, és több generációt elhord a hátán. Ezek az én Szentes-pillanataim.

Borítókép: 1991. november 6. Szentes város látképe légi felvételrõl. A távolban balra a református templom jobbra az evangélikus templom látható. MTI Fotó: Hámor Szabolcs