Jónás, Renátó
4 °C
10 °C
Index - In English In English Eng

Lehet-e nemzeti minimum a Fidesz és az ellenzék között?

ket partrendszer magyarorszag
2019.10.31. 05:01
Egy működőképes kétpártrendszerhez sok minden kellene, de leginkább az, hogy az elitek a magyar történelem során először megegyezzenek az alapvető gazdasági és szociális kérdésekben, és ne néhány évtizedenként akarjanak átállni egy másik fejlődési pályára. Magyarországon nem most került elő először a kétpártrendszer ötlete, 170 éve is megpróbálkoztak már vele, sikertelenül. Azóta rendszerváltástól rendszerváltásig egy nagy párt vezette az országot, hogy újra és újra ugyanabba a folyóba lépjünk. Október 13. után másképp lesz?

Évek óta vissza-visszatérő topik a magyar közéletben, hogy a Fidesz választási rendszerében csak akkor tudnak labdába rúgni az ellenzéki pártok, ha összefognak. Több sikertelen kísérlet után a 2019-es önkormányzati választás megmutatta, hogy az együttműködés a siker alapfeltétele, az eredmény kijelölte a következő országgyűlési választáson történő ellenzéki indulás kereteit. Látva a helyzetet mindkét politikai oldal kölcsönösen elismerte, hogy ezennel vége a megkérdőjelezhetetlennek tűnő kormánypárti dominanciát biztosító centrális erőtérnek; a Fidesz vezető politikusai és holdudvarának gondolkodói pedig arra a következtetésre jutottak, hogy új fejezet kezdődik a magyar demokrácia történetében, beköszöntött a kétpártrendszer.

Az állítás nemcsak azért meglepő és bátor, mert a jelenlegi ellenzéki pártok együttműködése csupán néhány hónapos múltra sem tekinthet vissza, és formális keretei sincsenek egyelőre, hanem mert az elmúlt 170 év nagy politikai rendszereiben (dualizmus, Horthy-korszak, Kádár-rendszer) mindig úgy alakult, hogy egy nagy, társadalomintegráló szerepbe került párt dominálta a közéletet; a váltógazdálkodás két évtizednyi különleges időszaka után ez a trend tért vissza 2010 után a Fidesszel is.

Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy miért ez a dominánspárti szerkezet vált hagyománnyá Magyarországon, különösen annak fényében, hogy a hazai pártosodás kezdetén a hazai elit az angolszász, kétpárti politikai berendezkedést tekintette mintául. Hogy ebből mégsem lett kétpártrendszer, arról több fejezetben is ír Csizmadia Ervin politológus A magyar politikai fejlődés logikája című legutóbbi, Orbán Viktor által is olvasott könyvében.

("Ennek a kérdésnek, vagyis hogy mi is történik Magyarországon, az elmúlt években szép irodalma kerekedett. Volt az első fecske, Tellér Gyula, aztán már csak az idei évben két komoly munka jelent meg ezzel kapcsolatban, egyik Sárközy professzor úrnak a tollából, a másik pedig Csizmadia Ervin tollából" - mondta legutóbb tusványosi beszédében a miniszterelnök.)

Kölcsönös tagadás

A magyar pártrendszer létrejöttekor először a Konzervatív Párt alakult meg 1846-ban, egy évvel később pedig a nézeteltéréseiket félretevő reformellenzéki csoportosulásokból összeálló Ellenzéki Párt. A két alakulat közötti vita abban állt, hogy a Habsburg-hű konzervatívok csak mérsékelten voltak nyitottak a reformokra, míg a Kossuth Lajos és Deák Ferenc által vezetett ellenzékiek sokkal több autonómiát szerettek volna.

Ők törvénytelennek tekintik azt, mit mi törvényesnek hiszünk; károsnak, mit mi üdvözlendőnek; ők a kormány eddigi eljárásában az alkotmány megsértését találják föl, irányzatát alkotmányellenesnek hirdetik: mi e kormány eddigi lépéseit helyeseljük, alkotmányosságát kétségbe nem vesszük és jellemében bízunk; ők elveink összességét kárhoztatják: mi azokhoz szilárdul ragaszkodunk; végre sok köztanácskozásokban még véleményünk szabadsága sem tiszteltetik

- mutatta be a formációk közötti szakadékot Szécsény Antal, a konzervatívok alakuló ülésén. Bár azt gondolhatnánk, hogy egy politikai versenyben mi sem természetesebb, mint hogy a felek semmiben sem értenek egyet és kölcsönösen tagadják egymást, valójában egy kétpárti rendszer működőképességéhez elengedhetetlen, hogy a szereplők között legyenek egyetértési pontok.

25498171 10156166728883738 7580709959962818579 n
Fotó: Méltányosság Politikaelemző Központ

A 19. századi magyar elit meghatározó tagjai ugyan az angol mintát tekintették mérvadónak, nem vették figyelembe, hogy az átültetni kívánt minta "importálhatósága korlátozott", ráadásul alapvető különbségek vannak a két ország társadalmi-gazdasági állapota között. A kor gondolkodóinak azzal kellett szembesülniük, hogy míg Angliában évszázadok alatt alakult ki egy speciális intézményes és mentális-magatartásbeli helyzetet, itt nincs idő megismételni ezeket a folyamatokat, hanem gyors eredményeket kell elérni.

Míg Magyarországon ebben az időszakban egy közjogi konfliktus állt a politikai küzdelem középpontjában (Magyarország alkotmányos ország-e a Habsburg birodalmon belül), addig Angliában ekkor már nincsen közjogi kérdés, a pártok közösen szolgálták a nemzeti fejlődés ügyét - írta Csizmadia, aki szerint Angliában azért válhatott működőképesség a kétpártrendszer, mert a pártok közösen hittek az alkotmányos monarchiában, a kormánypárt és az ellenzék közösen őfelsége uralma alá helyezte magát.

Kölcsönös tisztelet

A pártok világában megjelenő egyetértés nem egy absztrakció, amelynek csupán annyi jelentősége van, hogy a politikusok jobban tudnak közösen politizálni, hanem az együttműködő pártok valamiféle társadalmi egyetértést is leképeznek. Az angolhoz hasonló parlamentáris monarchia működéséhez és a váltógazdálkodás kialakulásához szükség volt két nagy pártra, amelyek a legfőbb nemzeti és szociális kérdésekben egyetértenek.

Két erős párt létezése mellett válik lehetővé a kormánypárt és az ellenzék követelésének kölcsönös jótékony mérséklése, a többségi elvnek s kisebbség jogainak tiszteletben tartása

- írta 20. század eleji tanulmányában Kun József, aki szerint a reformkor idején az angol parlamentarizmus megteremtésének egyik feltétele sem volt meg Magyarországon. Sem a két fő hatalom egymáshoz való viszonya (uralkodó vs. parlament), és a pártverseny természete sem volt megfelelő.

A megfelelően működő kétpártrendszerhez Csizmadia szerint az is szükséges, hogy a kisebbség elismerje a többséget. Ahogy az egyébként Orbán által igen kedvelt Guglielmo Ferrero írta A hatalom című munkájában: a legitimáció fontos feltétele, hogy a kisebbség tiszteletben tartsa a többség parancsolási jogát.

Mi a magyar?

Bár kétségtelenül fontos, hogyan viszonyulnak egymáshoz a versengő pártok, Csizmadia szerint a politikai rendszereket nem elsősorban a formális keretek, hanem az elitek viselkedése jellemzi igazán. Az elitekbe nemcsak a pártok politikusai tartoznak, hanem mindenki, aki nyilvánosan ír, beszél és gondolkodik a politikáról: közírók, történészek, elemzők.

Az elitek viselkedése alapvetően határozza meg, milyenné válik egy demokrácia. Ha van valódi megegyezés, illetve közösen elfogadott játékszabályok, az mérsékli a versenyt és kedvez a liberális demokráciának.

Viszont ha az elitek között nincsenek elég erős összekapcsolódási szálak, akkor a játékszabályokat illetően sincs erős egyetértés; egy ilyen szituációban a liberális demokrácia előbb-utóbb egyensúlytalanná válik

- írta Csizmadia, aki a könyvben több magyarázatot is hoz arra, hogy Magyarországon miért nem alakult ki az a mintázat, mint több helyen tőlünk nyugatabbra; miért nem tudták meghaladni a magyar elitek a viszálykodást.

Egyrészt azért, mert Magyarországon lényegében nemzeti sportnak számítanak a közjogi viták és a rendszerváltások. Volt itt minden: monarchia, király nélküli királyság, népköztársaság, köztársaság, "a közjogi szerveződés állandó maradt". Az új rendszerek mindig túl akartak lépni az előző rendszer megosztottságán, "az átmeneti eredmények után azonban mindig eljutnak oda, hogy a történelmileg örökölt ellentétek fontosabbak, mint a jelen ellentétei".

Másrészt Magyarország földrajzi elhelyezkedéséből más belső viszonyok következnek, mint azokban az országokban (Anglia, Hollandia, Svédország), ahol sikerült meghaladni az elitviszályt. Utóbbiak például mindig is komoly kereskedelmi tevékenységet folytattak, ennek révén állandó interakcióba kerültek a külvilággal, ami lehetővé tette az elitek praktikus és pragmatikus megszerveződését és az ideológiai ellentétek relativizálódását. Míg vannak nemzetek, amelyeknek a tudományos tevékenység vagy a kereskedelem a meghatározó karakterjegyei, addig Magyarországnak ez az alkotmányos küzdelem lehet.

Tetszettek volna polgárháborút csinálni

Maradva a hagyományoknál, Csizmadia szerint a számtalan magyar rendszerváltás idején az elitek mindig azt ígérték, hogy szakítanak a múlttal és új pályára állítják az országot. A politológus úgy látja, hogy "a mindenkori elitek arra képesek, hogy új rendszereket hozzanak létre, de egyik rendszerben sem tudják intézményesíteni a megegyezéses elitviselkedést, ebből fakadóan a rendszerek jó indulás után mindig elbizonytalanodnak és kiüresednek".

Minden politikai rendszerben nagyjából ugyanaz történt Magyarországon. A rendszerváltásokat követően jöttek a konszolidációs szakaszok, majd a rendszer továbbfejlesztésére tett kísérletek, hogy aztán kiéleződjenek az elitviszonyok, a rendszerek pedig kiüresedjenek majd pedig elbukjanak.

Ahogy a nyugati politikai fejlődésben az elitek évszázados együttműködési hagyományaikra építkezhetnek, ugyanígy van ez Magyarországon is. A nyugati mintában a megegyezése az elitek együttműködési hagyománya, nálunk pedig az elitek egymástól divergáló mozgása. Külön specialitás ugyanakkor, hogy a konfliktusok sosem éleződtek ki igazán, és így nem következik olyan tanulás és változás, mint a nyugati mintában

- írta Csizmadia, aki szerint a magyar politikai fejlődés nem volt elég viszálykodó, vagy nem úgy volt viszálykodó, hogy az folytathatatlanná vált volt.

Csizmadia Ervin
Csizmadia Ervin
Fotó: Facebook

Míg Angliában voltak végzetes összeütközések, amelyek időről időre új pályára terelték a fejlődést, Magyarországon az elitviszályok sosem léptek át egy bizonyos határon, "nem csúcsosodnak ki az angolhoz hasonló összeütközésekben, és ez a >visszafogottság< szinte változatlanul ismétlődik korról korra". A könyvben többször előkerült 1688, az angol polgári forradalom, amelyet az ottani elitek megegyezése követett.

Az elképzelhetetlen is megtörténhet

Csizmadia állításait Magyarországra vonatkoztatva úgy tűnik, hogy még ha a 2000-es években nyomokban a többségi demokrácia és a kétpártrendszer felé is haladt az ország, 2010 után ez megváltozott, és visszatértünk az itthon jobban ismert domináns struktúrába. A Fidesz kétharmadai asszimetrikussá tették a kormánypárt és az ellenzék viszonyát, amely teljesen elmérgesedett, miután egyik fél sem volt érdekelt annak normalizálásában.

Természetesen asszimterikus viszonyok között nagyobb a valószínűsége, hogy az ellenzék “rátalál” a kormányzati korrupció és a választási csalás témájára, mint amikor a pártközi viszonyok nem ennyire kiélezettek

- írta a politológus.

Ha elfogadjuk a fenti kritériumokat, erősen kérdéses, hogy van-e bármekkora esélye, hogy Magyarországon stabil kétpártrendszer alakuljon ki. Nemcsak azért, mert az ellenzéki oldal szervezettsége és egysége egyelőre fényévekre van a Fideszétől, hanem mert az sem látszik, hogy lenne bármi, amiben a szemben álló elitek egyetértenének.

Mégis, bármennyire meredeken hangzik, Csizmadia azt írja, hogy "nincsenek előre lefutott és örökérvényű elitjátszmák", bármikor bekövetkezhet egy váratlan átrendeződés. Az 1870-es évek gazdasági válságának hatására például kiderült, hogy a kormányzó Deák Párt nem egységes, a válságot csak külső segítséggel, a Balközép Párttal tudta megoldani, így alakult ki végül a korszak domináns pártja, a Szabadelvű Párt, amely 1875-től 1905-ig hatalmon tudott maradni. 

A szerző szerint mindez

cáfolni látszik azt a közkeletű nézetet, miszerint a mai magyar pártok között olyan mélyek a törésvonalak, hogy soha nem képesek megállapodni egymással. Az 1875-ös fúzió előtt néhány évvel is ezt mondták. Aztán mégis létre tudott jönni egy korábban elképzelhetetlennek hitt pártszerkezet.

(A magyar politikai fejlődés logikája, Csizmadia Ervin, Gondolat Kiadó Kör, 2017)

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)