Etelka, Aletta
3 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Ha van a magyar okosságnak szívcsakrája, akkor az itt van

D  US20150828003
2019.11.11. 12:47
A kommunista érában itt lehetett a legjobban megélni a mezőgazdaságból, a rendszerváltás után pedig a csempészés, az olajozás és a borpancsolás röpítette magasba a bevállalós alföldi vállalkozókat, miközben a becsületes borászok kétségbeesetten próbálták levakarni a kistérségre ráragadt sötét múltat. Ez az Aranyháromszög.

Ha van a feketegazdaságnak epicentruma és a sok kis okosságnak szívcsakrája, akkor az Bács-Kiskun megyében, az Aranyháromszögben van. Ez az elnevezés a Kiskunsági-homokhát középső területén elhelyezkedő Kecel–Soltvadkert–Kiskőrös vidéket takarja. A sajtó jellemzően a kilencvenes években, az olajozás és a borpancsolás aranykorában használta erre a területre az Aranyháromszög elnevezést, utalva a Thaiföld, Mianmar (Burma) és Laosz hármas határán fekvő hírhedett kábítószer-termelő vidékre, amit szintén Aranyháromszögnek neveznek. 

Pedig ez a kifejezés valójában már a szocializmusban ráragadt erre a vidékre, igaz, akkor még közel sem ennyire gúnyos éllel.

Kapitalisták, csak máshogy

Amíg a Kádár-rendszerben az ország más részein a téeszek virágoztak, ebben a térségben megmaradhatott valamiféle kapitalizmus és így az ezzel járó viszonylagos jólét, a szőlőbirtokok ugyanis a parasztok kezén maradhattak. A szőlő-magántulajdonosok társultak, a borászatra, borok értékesítésére szakszövetkezetek alakultak ki.

A kommunizmusban Ebben a térségben lehetett a legjobban megélni a mezőgazdaságból, kezdetben ezért nevezték Aranyháromszögnek.  

Ám a szocializmuson belül létező „kapitalizmus” akarva-akaratlanul is amorf megoldás és mint ilyen, eleve kiskapukra, okosságokra, a rendszer kijátszására épül, máskülönben életben sem maradhatott volna. A feketézés társadalmi elfogadottsága a szocialista rendszer rablópolitikájára adott természetes reakció volt, ami nemcsak megteremtette a kollektív bűnt, de legitimálta is azt: az állam ellopta a magánvagyont, így az emberek lelkiismeret-furdalás nélkül lophatták meg az államot. Nem számított bűnnek a közösből lopni, mert a közöst senki nem tekintette igazán közösnek. Ezt a mentalitást soha nem vetkőzte le a térség (ahogy az egész ország sem), a rendszerváltás utáni időszak pedig azt igazolta vissza az Aranyháromszög ügyeskedőinek, hogy ha boldogulni akarnak és versenyben szeretnének maradni, akkor nem is nagyon érdemes más utat választaniuk. 

Lélekben ez a vállalkozói morál ágyazott meg a korai kilencvenes évek egyik legnagyobb „okosságának”, az olajozásnak is, a gyakorlatban pedig az, hogy az eldugott tanyákkal teli Aranyháromszögnek kifejezetten jók voltak az adottságai a hamisításokhoz. 

Jóllehet a kilencvenes évek olajozásának már mítosza van, valójában ez a típusú bűncselekmény csak egy a sok ügyeskedés közül, legyen az csempészet, biztosítási csalás, áfázás és a többi, de mivel gyorsan és sok pénzt lehetett vele keresni, és részint ennek is volt köszönhető több kirívó alvilági gyilkosság is, ezért némiképpen kilóg a sorból. Nagyon sokféle módszer létezett arra, hogyan lehet az olajból pénzt szerezni, az egyik ezek közül az olajszőkítés volt, ez a korai kilencvenes években élte fénykorát. A lényeg, hogy a szőkítők a kedvezőbb adózású, ezért olcsóbb háztartási (= kályhába való) tüzelőolajból kénsav segítségével eltüntették a piros színezőanyagot, és az így „kiszőkített” árut üzemanyagként adták tovább. És mivel kémiailag ugyanolyan volt, de olcsóbban adták, mint a „rendes” üzemanyagot, vevők is akadtak szép számmal. 

A hamisításhoz telephelyekre, óriási tartályokra volt szükségük a hamisítóknak. Na és persze pénzre. Az Alföld közepe, az Aranyháromszög, a környék eldugott tanyavilága, ahol a helyi vállalkozók jóban voltak a hatóságok helyi embereivel, rendőrökkel, fináncokkal, tökéletes terepnek bizonyult az olajozáshoz is. Ráadásul a már említett „szocialista kapitalizmus” kitermelt annyi pénzt egyes vállalkozóknál, ami a rendszerváltás utáni olajos buli beindításához kellett. Ezek az okok együttesen vezettek aztán el ahhoz, hogy Bács-Kiskun megye és azon belül az Aranyháromszög az olajozás egyik fontos helyszíne lett. Az üzlet legalján is sokat lehetett keresni: egy sofőr is megkereshetett fél-egymillió forintot havonta, ha tartotta a száját, a piramis csúcsán lévők pedig százmilliókat, milliárdokat. 

Mint vérre a cápák

Csakhogy a gyorsan jött pénz nem csak a helyi erőket tette naggyá. Ahogy a vér a cápákat, úgy vonzotta a térségbe a fővárosból azokat a csúcsbűnözőket, akik idejekorán rájöttek: a gyorsan és látványosan gazdagodó olajvállalkozókkal szövetkezni érdemes, vagy a még nagyobb haszon reményében, erőszakkal átvenni tőlük a boltot. Megesett, hogy egyes bűnözői csoportok mások olajtartályait csapolták le, fegyverrel sakkban tartva a sofőrt. Senki nem reklamált, senki nem tett feljelentést. Ez a folyamat kísértetiesen hasonlított ahhoz, mint amikor a hetvenes-nyolcvanas években a Budapesten aktív topbetörők a meggazdagodó kisiparosok budai villáját rámolták ki, csakhogy a rendszerváltás után már jóval nagyobb volt a tét, és sokkal erőszakosabb az alvilág.

Így lett aztán az Aranyháromszög egy megátkozott vidék, amit nemcsak egyes vállalkozók hihetetlen mértékű meggazdagodása, hanem emberek rejtélyes eltűnése, gyilkosságok, gyanús öngyilkosságok és más, máig megoldatlan ügyek jellemeztek. Így lett a kilencvenes évek derekára az Aranyháromszög is egy törvényen kívüli világ. Persze igazságtalanság lenne csak erre a vidékre kenni az olajat, az ország más vidékein, például Békés megyében is történtek hasonló vagy még sokkal durvább esetek. A közös ezekben leginkább az, hogy a megtollasodó helyi elit a zsebében tudta tartani a helyi hatóságokat, az illegálisan megszerzett pénz pedig tovább vándorolhatott felsőbb szintekre, így az olajozás csúcsán állók védettnek érezhették magukat. 

Pancsoltak a borban

A kilencvenes évek közepén csúcsosodó, majd az évtized végére lecsengő olajlázat újabb okosságok követték. Ez szintén törvényszerű volt, hiszen az olajból származó pénzeket újabb üzletben kellett megforgatni. A térség ekkor leginkább a borhamisítástól volt hangos, hiszen mégiscsak az alföldi borvidék epicentrumának számít az Aranyháromszög. A borpancsolás veszélytelen vállalkozásnak számított. De ahogy az olajozáshoz, ehhez is kellett kezdőtőke, de ez – éppen az olajbevételeknek köszönhetően – ott lapult az ügyeskedő vállalkozók zsebeiben. Nem véletlen, hogy a borhamisítást is éppen az a vállalkozói kör űzte nagyban, amelyik az olajozásban előtte már remekelt.

A pancsoláshoz először is felvásárolták a gazdáktól a seprőt (ami az erjedés végén a hordó, tartály alján összegyűlt, elhalt élesztősejtekből álló üledék), ehhez már csak adalékanyagot, jó sok cukrot és megfelelő tartályokat kellett beszerezni, a villanymotorok mellett. És persze kellettek tanyák, strómanok, jó ügyvédek, de ez a háttér már megvolt mindazoknak, akik az olajon edződtek.

Hiába tudta mindenki a környéken, hogy kik pancsolják a bort, tetten érni és felelősségre vonni a szereplőket nem lehetett. Vagy a helyi korrupció, vagy a borpancsolás sajátossága miatt. Ha a fináncok korán csaptak le, nem büntethették a pancsolókat csak azért, mert borseprőt halmoztak fel, vagy éppen cukrot. De ha már kannákban is állt a hamis bor, azzal még nem érték tetten a hamisítókat, hiszen legfeljebb csak vélelmezni tudták a fináncok és a rendőrök, hogy a lötty azért készült, hogy piacra dobják.

A borhamisítás a legjobban a becsületes borászok hírnevének ártott. Merthogy a térségben nemcsak hamisítók működtek és működnek, hanem tisztességes borászok is szép számmal, elég például a Frittmann testvérek borászatára gondolni, amely már a kilencvenes évek elején az országos élvonalhoz tartozott. Ráadásul a becsületes borászoknak nemcsak a környék rossz hírével kellett megküzdeniük, hanem azzal is, hogy – ellentétben például a tokaji borvidékkel – a térségben közel száz szőlőfajtából készültek a borok, és így jóval nehezebb arculatot találni. 

Flaisz, az ügyeskedők archetípusa

A környékről több ügyeskedő is országos ismertségre tett szert. A leghíresebb közülük minden bizonnyal a haláláig büntetőügyből büntetőügybe keveredő Stadler József. De legalább ekkora szereplőnek számított Flaisz Ferenc keceli vállalkozó is, aki az olajügyek egyik emblematikus figurájává nőtte ki magát, de nevével a borhamisításos ügyek során is találkozhattunk. 

Flaisz életpályája tökéletesen illusztrálja az Aranyháromszög sötét oldalát. A kilencvenes évek közepén az akkori kalocsai rendőrkapitány arra panaszkodott, hogy amikor Flaisz ügyeiben nyomoztak, a társszervektől valahogy mindig kiszivárogtak az információk a tervezett nyomozati lépésekről. 1994-ben Flaisz azért került be a hírekbe, mert lezuhant egy tulajdonában álló amerikai helikopter. A gép Flaisz barátait vitte mulatozni a keceli vállalkozó egyik hétvégi házához, amikor lezuhant. A balesetben a gép mindhárom utasa meghalt.

„A helyszínre érkező harcedzett rendőröknek is összerándult a gyomruk a látványtól. A diribdarabokra tört roncsok mellett füstölgő emberi maradványok, elszenesedett emberi végtagok és az emberi agyvelöő mással össze nem téveszthető maradványai voltak láthatók” – írta 1994. november 14-én a Kurír. A keceliek azt beszélték, hogy a baleset akár merénylet is lehetett, Flaisznak ugyanis bőven akadtak ellenségei, riválisai. De ekkor derült ki az is, hogy a helikopterek Rolls-Royce-ának számító MD 500-as Hughesszal Flaisz gyakran vadászott is. Pedig ennél valószínűbb, hogy a magánhelikopterezésnek ekkoriban még nem nagyon volt hagyománya, ebben az időszakban több hasonló baleset történt. 

A teljes cikkért kattintson a fotóra!
A teljes cikkért kattintson a fotóra!
Fotó: Kurír - reggeli kiadás, 1994. november (5. évfolyam, 300-329. szám) / Arcanum Digitális Tudománytár

Az évtized végén Flaisz már nem az olaj, hanem a borpancsolás miatt került a hatóságok látókörébe, amikor két és fél millió liter, forrásban lévő alkoholtartalmú folyadékot találtak Flaisz egyik cégének telephelyén. Ez a sztori is érdekesen alakult: az első mintavétel alapján a fináncok köztesalkohol-terméknek minősítették a folyadékot és 335 millió forint jövedéki bírságot szabtak ki a vállalkozóra, aki megfellebbezte a határozatot. A második mintavételnél már nem cefrének, hanem bornak minősítették az italt, így nem nyert bizonyítást a borhamisítás gyanúja. De a vállalkozó „almázott” is. Flaisz egyik cége 260 hektárnyi almáskertet szerzett meg egy állami gazdaságból, és az almákat napszámoskén dolgozó magánszemélyek nevén adták el, így nem csak adómentességet élveztek, de mivel kistermelőknek minősültek, még pluszpénzt is kaptak. 

Flaiszról utoljára 2012-ben írt a Népszabadság. Egy 1994-ben bűnsegédként elkövetett olajos ügyben ugyanis Flaiszt 2002-ben elítélték, ám a fellebbezésekkel, megismételt eljárásokkal és perújításokkal sikerült úgy elhúzni az ügyét, hogy az eredetileg még 2002-ben kiszabott tíz hónapos szabadságvesztése 2012-ben elévülés miatt végrehajthatatlanná vált. 

Van témája a saját megyéjéből?
Küldje el nekünk!

Sehogy sem sikerül levetkőzni a múltat?

Úgy tűnik, az Aranyháromszög a simlire van hangolva. Egy 2013-as felmérés szerint a Kiskőrösi kistérség az egyik legfeketébb folt a magyar gazdaság térképén, ahol minden harmadik forintnyi jövedelem adózatlan. Egy hat évvel ezelőtt origós riportban példaként említették Soltvadkert egyik kedvenc cukrászdáját, aminek a tulajdonosa áramlopási ügybe keveredett, de a lap arról is írt, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség térképe szerint a kiskőrösi térségben valósul meg Kecskemét és Baja után a legtöbb EU-s fejlesztés Bács-Kiskun megyében, megelőzve olyan kistérségeket, mint a kiskunfélegyházi vagy más megyékből a hódmezővásárhelyi, a dunaújvárosi, a kazincbarcikai vagy az ózdi. Kiskőrösön a helyiek a riporternek szívesen mutogattak „papíron jól működő, de abszolúte vevőmentes” üzleteket, ahol szerintük a piszkos pénzt mossák. 

Néhány éve szintén kirobbant egy olyan országos botrány, ami az Aranyháromszöghöz kötődik. A Soltvadkert és Vidéke Takarékszövetkezet vezetői egy olyan bűnszervezetet működtettek, amely a valóságban nem létező értékpapírokat is értékesített többek között a Quaestor cégcsoporton befektetőinek. Ezzel a vád szerint 2004 és 2010 között több mint 2,3 milliárd forint kárt okoztak a takarékszövetkezetnek, amelyből több mint 500 millió forintnak az eredetét leplezték fiktív jogcímmel végrehajtott átutalásokkal és a házipénztárból való kivétellel.

A megyében a soltvadkerti után két évvel az orgoványi takaréknál is botrány robbant ki. Az a takarékcsőd még nagyobb volt: a mindössze 3500 fős, tanyákkal körülvett agrártelepülésen sikerült 30 ezer betétesnek 54 milliárd forint kárt okozni. Mára így Bács-Kiskun listavezető lett a bankcsődök terén – még ha ez elég kétes dicsőség is.

(Borítókép:  Szőlősgazdák traktorokkal demonstrálnak az alacsony felvásárlási árak miatt az 53-as számú főúton Soltvadkert és Kiskőrös között 2015. augusztus 28-án. Fotó: Ujvári Sándor/MTI)

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.