Herman
1 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

Mindenki a csodát várta tőle, a Fidesz lassan elsüllyesztette

csaladon beluli eroszak 4
2020.02.20. 07:34
Hogy ne nézz teljesen hülyén, ha egy társaságban hozzá kellene szólnod. Hogy valaki fel merje tenni helyetted a kérdéseket. Hogy tudd, mi a téma. Ez itt a politikafóbok kiskátéja, az Index Szájbarágó, ezúttal az Index párkapcsolati erőszakról szóló cikksorozatának negyedik részeként, az isztambuli egyezményről. Első három cikkünkben konkrét esetekről, a hatóságok hozzáállásáról és az áldozatsegítő rendszerről írtunk.

Miért hallok mostanában állandóan az Isztambuli Egyezményről, mi az egyáltalán?

Az Isztambuli Egyezmény az Európa Tanács válasza a nők elleni erőszakra. Körülbelül harminc oldal hosszú, egy preambulummal kezdődik, és 81 cikkből áll. Lényegében egy gyűjtemény olyan lépésekből, amelyek az egyezmény megalkotói szerint az erőszak visszaszorulásáig, az áldozatok helyzetének jobbra fordulásáig vezethetnek. Amikor – tragikus kiszámíthatósággal – érkezik egy újabb hír brutális, nő ellen elkövetett bűncselekményről, mostanra automatikusan szóba kerül az Isztambuli Egyezmény a magyar közéletben. Civilek – emberi jogvédők, női áldozatsegítők – és ellenzéki politikusok évek óta kérik, követelik egyre hangosabban és dühösebben, hogy Magyarország ratifikálja, azaz iktassa törvénybe az egyezményt, mert meg vannak győződve arról, hogy ez az útja a megoldásnak. De a kormány vitatja, hogy az egyezményhez való csatlakozásnak valódi jelentősége lenne, és a részéről erre most épp nem sok hajlandóság látszik.

Miért, régen még látszott?

Bizony, nagyon is. Az egyezményt, amely 2011. május 11-én született meg, Magyarország 2014. március 1-jén aláírta, és sokáig úgy nézett ki, hogy a ratifikálás is csak idő kérdése. “А Kormány határozottan elutasítja а nők elleni, illetve а kapcsolaton belüli erőszak valamennyi formáját, és elkötelezett а bántalmazás felszámolása mellett. Ennek keretében а Kormány fontos feladatának tartja az Egyezményhez való csatlakozást” - ezt például Trócsányi László akkori igazságügyi miniszter írta egy parlamenti kérdésre 2014 nyarán. Arról, hogy mi történt azóta, hogyan távolodott el ettől az alapállástól a kormány, később még bővebben lesz szó. Egyelőre annyit, hogy a fordulat valamikor 2017-ben következett be, és most már ott tartunk, hogy az új igazságügyi miniszter, Varga Judit nyáron a parlamenti igazságügyi bizottsági meghallgatásán kijelentette:

ez az Isztambuli Egyezmény egy politikai hisztéria.

És olyan különleges, hogy a magyar kormány ezt az egyezményt most már nem akarja ratifikálni, és kész?

Különlegesnek éppen nem különleges, de azért ritkaságszámba megy az Európa Tanácsban. Az Isztambuli Egyezményt eddig a 47-ből 34 állam ratifikálta, köztük például Lengyelország és Románia is. Az oroszok és az azeriek alá sem írták. Összesen 11 állam áll úgy, mint Magyarország, hogy aláírták, de nem foglalták törvénybe. Ilyen például az Egyesült Királyság, Csehország, Szlovákia és Bulgária is.

Mi a baja a magyar kormánynak az isztambuli egyezménnyel?

Több, különböző érv szokott előkerülni. Egy részükkel az a gond, hogy ha tényleg ezek zavarnák a kormányt, akkor soha nem is kellett volna terveznie az egyezmény ratifikálását, mert ha az adott dolog szerintük most probléma, akkor problémának kellett volna lennie 2017 előtt is. De kezdjük az egyik olyannal, ami nem ilyen: időközben az Európai Unió is bejött aláíróként a képbe, ami bonyolítja jogilag a helyzetet. Ezt például a nyári meghallgatásán hallhattuk Varga Judittól: “Itt azért van egy olyan jogi kérdés is, hogy ugye nemcsak Magyarországnak, hanem az EU-nak is ratifikálnia kell, és ha prudensen, óvatosan akarunk eljárni jogi szempontból, akkor megnézzük ennek a körülményeit, az uniós ratifikáció körülményeit, és döntünk majd a saját ratifikációnkról.” - mondta.

Hát ez elég logikusnak hangzik.

Igen, de ha a kivárás annyira kézenfekvő döntés lenne az adott helyzetben, akkor nem lenne 7 olyan másik uniós tagállam, ami azután foglalta törvénybe az Isztambuli Egyezményt, hogy az EU is aláírta,de még nem ratifikálta azt. Az EU 2017. június 13-án szignálta az egyezményt, annak az évnek a végén ratifikálta Ciprus, Észtország és Németország. Aztán 2018-ban jött Görögország, Luxemburg és Horvátország, 2019-ben pedig Írország.

Oké, de mondtad, hogy több érv is van, mi van még?

A legeslegfontosabb, hogy a kormány szerint végeredményben felesleges nekünk az Isztambuli Egyezmény, mert Magyarországnak megvannak már a saját, eléggé szigorú jogszabályai, és magától is megtesz mindent, amit kell a nők védelméért. Ezt alátámasztandó a kormány nemrég közzétett egy paragrafusokat sorakoztató táblázatot is, amelyben az Isztambuli Egyezmény cikkeit követve (de némelyeket például átugorva) sorolják a nők védelmét és a kapcsolati erőszak elleni küzdelmet szolgáló magyar jogi eszközöket.

Na és nem igaz, hogy a kormány megtesz mindent?

Tény, hogy az elmúlt pár évben szigorodtak ide vágó törvények, és az is, hogy nyíltak új, áldozatokat segítő intézmények. De rengetegen vitatják, hogy akkor így, ezekkel rendben is lennénk. A törvényszövegek sem hibátlanok, az alkalmazásukkal, betartatásukkal pedig súlyos gondok vannak. Ennek jó példája a kapcsolati erőszak nevű új Btk.tényállás, amit 2013-ban vezettek be, kezdjük ezzel. 

Kezdjük.

A törvényszöveggel itt például az a gond, hogy nem vonatkozik azokra az esetekre, amikor a bántalmazó olyan expartner, akivel nem élt együtt az áldozat. Másrészt, ami még nagyobb baj: nem igazán működik a gyakorlatban. Akiknek az lenne a dolguk, hogy ezen a címen vonják felelősségre a bántalmazókat, sokszor nincsenek képben, és maradnak a régi törvényi keretek között, az elkövetők pedig megússzák olcsón. (A kapcsolati erőszak büntetésével kapcsolatos tapasztalatokról részletesen írtunk a sorozatunk korábbi darabjában, itt.)

Jó, és hogy segítene ezen az Isztambuli Egyezmény?

Például azzal, hogy rákényszerítené az országot mondjuk a rendőrök kiképzésére a témában. Az egyezmény 15. cikke a szakemberképzéssel foglalkozik. Kimondja, hogy "A részes felek megfelelő képzést nyújtanak, vagy megerősítik a már létező képzést a jelen Egyezmény hatálya alá tartozó erőszakos cselekmények áldozataival vagy elkövetőivel foglalkozó szakemberek számára az említett erőszakos cselekmények megelőzéséről és felismeréséről, a nők és a férfiak közötti egyenlőségről, az áldozatok szükségleteiről és jogairól, valamint a másodlagos áldozattá válás megelőzésének módjairól.”

Miért, most nem tanítanak ilyesmit a rendőröknek?

Ez az egyik olyan pont az Isztambuli Egyezmény körüli vitában, ahol könnyű egymásnak ellentmondó tényállításokat hallani. Az nem igaz, hogy semmiféle rendőrképzés nincs a témában, mert vannak képzések, látni beszámolókat a police.hu-n például afféle előadássorozatokról, mint ez a győri. Az ORFK-nál az utóbbi években volt előrelépés az ügyben. Ahogy a sorozatunk előző cikkének keretes írásában szerepel: 2018 elején és 2019 végén összesen 380 mentort képeztek ki, akiket többek között „az áldozatok biztonságát szolgáló intézkedésekre” is oktattak. Később ők tartottak előadást a fővárosi és megyei rendőr-főkapitányságokon. A járőrök pedig tavaly óta úgynevezett pocket carddal járnak, amely az „elsődleges intézkedéseket” tartalmazza.

De tény, hogy volna még mit tenni. Több ezer főt érzékenyítettek, de az ORFK-nak arról nincsenek adatai, hogy 2013 és 2019 között a járőrök hány százaléka vett részt a családon belüli illetve párkapcsolati erőszakot érintő képzéseken. Szóval lehetnek szerencsés találkozások, de enyhén szólva egyáltalán nem biztos, hogy ha egy aggódó állampolgár rendőrt hív, mert hallja, amint a fal túloldalán a szomszéd veri a feleségét, akkor az a járőr, aki kimegy, magabiztosan tudni fogja, hogy érdemes kezelni a helyzetet, hogy egyszerű testi sértés helyett a súlyosabban büntethető kapcsolati erőszak tényállása is szóba jöhet. Arról nem is beszélve, hogy az áldozatnak az sem mindegy, hogyan beszélnek vele, és mit mondanak neki, hova fordulhat további segítségért.

Velük mindig tisztelettudóan viselkedett

 "aznap minden előzmény nélkül vádlott (...) 16 óra 30 perc körüli időben a nappaliban egy kést vett magához, majd a közös lakóhelyükül szolgáló ingatlan konyhájában tartózkodó sértett után ment, hozzá lépett, így a vádlott és a sértett a konyha és az étkező között lévő tolóajtónál egymással szembe helyzetbe kerültek. Ekkor a vádlott bal kezével megfogta a sértett jobb vállát és azt mondta neki: „adj egy puszit", majd jobb kezével hátranyúlt és elővette a nadrágjában hátul tartott, 33 cm összhosszúságú, 20,5 cm pengehosszúságú, sárga nyelű kést, majd azt hegyével előre a sértett hasa irányába tartotta és egyben a sértettet bal kezével a kés irányába húzta."

"Tanúként hallgatta ki az elsőfokú bíróság a ... Rendőrkapitányságon szolgálatot teljesítő tanú 3-t és tanú 4-t is, akik a cselekményt követően, a sértett telefonos bejelentésére a helyszínre érkeztek. A tanúk egybehangzóan mondták, hogy családi konfliktus miatt már többször is jártak az adott háznál, de velük a vádlott mindig, így jelen intézkedésük során is tisztelettudóan, normálisan viselkedett." 

Részlet a 2.B.1198/2015/30. számú ítéletből, ahol az emberölési kísérlettel vádolt férjet végül kényszergyógykezelésre küldték, mert megállapították a kóros elmeállapotot. A férfi megpróbálta megkéselni a feleségét, de a nőnek sikerült elmenekülnie. Előzőleg a házasságuk alatt rendszeres volt az agresszió, a férj ellen megelőző távol tartás is volt elrendelve, de nem tartotta be a szabályait. Egy korábbi alkalommal bárddal támadt a feleségére, amiatt pszichiátriai kezelésre került, de miután hazatért, újra kezdődött minden. Kapcsolati erőszak miatt is indult előzőleg ügy ellene, de akkor az ügyészség elhalasztotta a vádemelést.

Tényleg, mondtad, hogy nyíltak új, áldozatokat segítő intézmények. Akkor ezzel legalább megvagyunk már?

Nem igazán, és a kormány is úgy van vele, hogy van itt még tennivaló. Varga Judit január 6-án, a közelmúlt tragikus híreire reagáló videóüzenetében megígérte, hogy 2020-ban megduplázzák az igazságügyi minisztérium áldozatsegítő központjainak a számát, közel 600 millió forintot költve ezek fejlesztésére. Az igazságügyi minisztérium eddig, 2017 és 2018 során összesen három ilyen központot nyitott, egyet Budapesten, egyet Miskolcon és egyet Szombathelyen. Ezek nem kizárólag bántalmazott nőket, családon belüli erőszakot elszenvedő embereket várnak, hanem szélesebb körnek, másféle bűncselekmények áldozatainak is szólnak. Az igazságügyi tárca adatai szerint 2019-ben összesen 2643 ember kereste fel ezeket a központokat, és közülük csak 100-an voltak kapcsolati erőszak áldozatai.

A céljuk a hivatalos megfogalmazás szerint  „a bűncselekmények, valamint szabálysértések következtében megváltozott élethelyzetbe került – közvetlen vagy közvetett – áldozatok egyénre szabott komplex támogatása”, feladatuk “elsősorban az érdekérvényesítés elősegítése”. De aki rászorul, azt tovább tudják irányítani innen például a védett szálláshelyek valamelyikére, amelyekből Varga Judit közlése szerint körülbelül 300 van az országban. Léteznek átmeneti szálláshelyek, félutas házak, krízisambulanciák: a szövevényes meglévő intézményrendszerrről a sorozatunk előző darabjában, itt írtunk részletesen.

Mi van azokkal, akik nem tudnak maguktól eljutni egy ilyen helyre?

Ezért fontos például, hogy legyen bármikor hívható segélyvonal. Az Isztambuli Egyezmény 24. cikke arról szól, hogy az államok hozzanak létre országos, a hét minden napján éjjel-nappal díjmentesen hívható segélyvonalakat, amelyek titoktartás mellett vagy a névtelenséget tiszteletben tartva adnak tanácsokat a hívóknak az egyezmény hatálya alá tartozó erőszak minden formájával kapcsolatban.

Nálunk az igazságügyi minisztérium működtet egy 2011-ben létrehozott Áldozatsegítő Vonalat, ez 24 órában hívható, a 06-80-225-225 számon érhető el. A központokhoz hasonlóan ez sem speciálisan a családon belüli, nők elleni erőszak áldozataira van szabva, hanem bárkinek megpróbálnak itt segíteni, aki valamilyen bűncselekmény, akár például lopás áldozatává vált. És létezik az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat is, amely a nap 24 órájában ingyen hívható a +36-80-20-55-20 számon, és a kapcsolati erőszak, a gyermekbántalmazás, a prostitúció- és emberkereskedelem áldozatainak segít.

Jó, akkor teljesítjük az Isztambuli Egyezménynek ezt a pontját. Ha pedig az áldozatsegítő központokban mindenféle bűncselekmény áldozatainak segítenek, akkor abba beletartoznak a bántalmazott nők is.

Van egy fajtája a nők elleni erőszaknak, ahol egyértelműen speciális segítségre van szükség. A szexuális erőszak áldozatairól van szó. Az ő támogatásukról külön cikke szól az Isztambuli Egyezménynek, és az azt írja elő, hogy számukra "kellő számban megfelelő, könnyen hozzáférhető válságközpont jöjjön létre, ahol orvosi és igazságügyi orvosi vizsgálatot, traumakezelést végeznek és tanácsokat adnak". Ilyen különleges központok például nincsenek most Magyarországon. Nem kizárt, hogy létezik erre vonatkozó terv a kormányban. Az igazságügyi miniszter a január eleji videóüzenetben elárulta, hogy vannak még tervek a tarsolyukban. “Az áldozatsegítés 2020-ban tervezett további lépéseivel kapcsolatban, hamarosan jelentkezünk” - mondta Varga. Nagy kérdés, mennyi pénzt fognak minderre szánni a központok fejlesztésére szánt 600 millió forintot felül.

Miért, nagyságrendileg mennyire lehet szükség? Ha ratifikálnánk az Isztambuli Egyezményt, mibe kerülne az összes pontját teljesíteni? 

A nőjogi szervezetek egy 8 milliárd forintos összegről szoktak beszélni. Ez a szám szerepelt, amikor az LMP-s Szél Bernadett pár éve módosítási javaslatot nyújtott be a parlamentben a költségvetési törvényhez. Az LMP akkor úgy számolt, hogy nagyjából ennyi pénz kellene a szakosított támogató szolgálatok létrehozására, elegendő számú menhelyi férőhely-kapacitás kiépítésére, krízisközpontokra, átmeneti otthonokra, az áldozatokkal dolgozó szakemberek, tanárok és rendőrök képzésére, a civil szervezetek támogatására, kiadványokra és érzékenyítő kampányokra.

Ehhez képest 2017-ben, amikor úgy tűnt, hogy karnyújtásnyira vagyunk az egyezmény ratifikálásától, mert az igazságügyi tárca előállt a kormány honlapján az erről szóló előterjesztéssel, jóval kisebb költségvetési ráfordításról volt szó. A tervezethez tartozott egy elég karcsú, mindössze 1 oldalas hatásvizsgálati lap. Ott azt írták, hogy adatgyűjtésre és kutatásra évi 10 millió, tudatosságnövelésre évi 80 millió forintot plusz költségvetési forrás kellene. Egyébként különféle uniós pályázatokat soroltak fel, amelyekre pályázva teljesíteni terveznék az egyezmény elvárásait, például az ellátórendszer fejlesztését.

A 2017-es Valentin-napra időzített, társadalmi vitára bocsátott előterjesztést akkor sok kritika érte az Isztambuli Egyezmény ratifikálását kívánók oldaláról is. Már a fordítás pontosságát illetően is találtak gondokat, de ami fontosabb: az uniós forrásokra támaszkodást nagy hibának tartották. „Mivel alapvetően az európai uniós támogatásokhoz vannak kapcsolva; így nem lehet abban bízni, hogy a magyar kormány tartósan elkötelezett ebben az ügyben” - mondta például az ellenzéki Szelényi Zsuzsa az igazságügyi bizottságban. Az uniós pályázatok pedig le sem fedtek volna mindent, aminek a fejlesztésére szükség volna, mutattak rá a civilek, például Betlen Anna itt.

Akkor ezek miatt a kritikák miatt visszakozott a kormány 2017-ben?

Nem egészen. Legalábbis a hivatalos kommunikációban nem ezekről a kritikus felvetésekről beszéltek, hanem egészen új vonalat hoztak be. A Fidesz részéről Németh Szilárd szájából hallhattuk ezt a legtisztább formában. Németh 2017 novemberében az ATV-ben kijelentette, hogy a Fidesz nem fogja ratifikálni az Isztambuli Egyezményt, az soha nem fog átmenni, amíg többségük van a parlamentben. És hogy miért nem? Mert:

ez egy olyan egyezmény, amelybe ebből a píszí világból belecsempésztek olyan passzusokat, amely gyakorlatilag a hagyományos családmodellt támadja, ha úgy tetszik, a genderfilozófiát próbálja átültetni. Mi ezt soha nem fogjuk támogatni

- jelentette ki a politikus, aki amúgy abban a tévedésben volt, hogy alá sem írtuk az egyezményt. Pedig ugye de, még 2014-ben.

Németh nem egyedül jutott erre a véleményre, a szavainak megágyaztak olyan állásfoglalások, amelyek 2017 februárjától kezdődően, azután születtek, hogy kitették a kormány.hu-ra a ratifikálásról szóló előterjesztést. A sort az úgynevezett Emberi Méltóság Központ kezdte, amely bő 6 ezer aláírást gyűjtött egy ellenző petícióhoz, és elküldte azt az összes országgyűlési képviselőnek. A címe az volt: „Az Isztambuli Egyezmény törvénybe iktatása a gender ideológia trójai falovát jelentheti Magyarország számára”. Répássy Róbert már a márciusi igazságügyi bizottsági ülésen úgy beszélt erről a petícióról, mint amit „nem lehet egy kézlegyintéssel lesöpörni”. Nem sokkal később a kormány keze alá dolgozó, álcivil Alapjogokért Központ is beszállt erősítésnek „Nem a genderegyezményre” című közleményükkel

Biztos nem ok nélkül jön ez a genderezés.

Az Isztambuli Egyezmény eredeti, angol nyelvű szövege a gender szót használja, ezt a magyar igazságügyi minisztériumban készült fordítás „nem”-nek fordítja. A 3. cikkben úgy definiálják ezt a nemet, mint azokat a társadalmilag kialakult szerepeket, viselkedési formákat, tevékenységeket és jellegzetes tulajdonságokat, "amelyeket egy adott társadalom a nők és a férfiak tekintetében helyesnek tekint". (A gender fogalomról például ezt a cikkünket érdemes elolvasni.) A csatlakozást sürgető civilek szerint a „genderszemlélet” jelenléte az egyezményben természetes, mert "a hatékony áldozatvédelem és hatékony megelőzés nem elválasztható a nemek társadalmi helyzetének figyelembe vételétől".

Az Isztambuli Egyezmény preambulumában szereplő egyik alapvetés, hogy

a nőkkel szembeni erőszak a nők és a férfiak közötti, történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása, amelyek a férfiak részéről a nők feletti uralkodáshoz és a nőkkel szembeni megkülönböztetéshez, valamint a nők teljes érvényesülésének megakadályozásához vezettek.

Az ellenzőkkel folytatott vita érdemben végül is erről szól. De vannak a „genderszemlélethez” kötődő konkrétumok az egyezményben, amelyet támadni szoktak. Ilyen például a 14., oktatásról szóló cikk, amelyben arról is szó van, hogy legyen az iskolákban tananyag a nők és férfiak közti egyenlőségről, a sztereotípiamentes nemi szerepekről. Ebből egyesek azt olvassák ki, hogy a gyerekeket át akarják nevelni, hogy a fiúk ne legyenek többé férfiak, a lányok nők. És ha már férfiak: azt is fel szokták panaszolni (például az úgynevezett Valódi Egyenlőségért Civil Társaság), hogy a férfiakkal igazságtalanul bánik az Isztambuli Egyezmény.

Mert mit mond az Isztambuli Egyezmény a férfiakról?

Hát, ahogy az előbb már idéztem, beszél például történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyokról és azok következményeiről. De arra például külön kitér a preambulum, hogy férfiak is kapcsolati erőszak áldozatává válhatnak. És azt is kimondja, hogy az egyezmény rendelkezéseinek, különösen az áldozatok jogainak védelmét szolgáló intézkedéseknek a végrehajtását a részes felek kötelesek nemi megkülönböztetés nélkül biztosítani. Van egyébként még egy, a genderügyhöz hasonló mumus az Isztambuli Egyezményben: a migrációról szóló rész. 

Hogy kerül ide a migráció?

Az Isztambuli Egyezmény hetedik fejezetének címe migráció és menekültügy. Ez egyrészt azzal foglalkozik, hogy ne lehessen egy bántalmazott nőt azzal sakkban tartani, hogy az erőszakos partnere nélkül el kellene hagynia az adott országot, mert a tartózkodási jogállása tőle függ. Másrészt az is szerepel benne, hogy menekült jogállást kaphassanak a nemi alapú erőszak elől menekülő emberek, ne küldjék vissza oda őket, ahol veszélyben lennének. A kormánynak ez sok.

Ahogy Völner Pál igazságügyi államtitkár fogalmazott a nyáron egy parlamenti interpellációra adott válaszában:  az egyezmény migrációval és menekültüggyel foglalkozó fejezetében foglaltak „szöges ellentétben állnak Magyarország migrációs politikájával”. Ugyanezt mondta nemrég Varga Judit is, sőt, a miniszter január 14-én az M1-nek nyilatkozva kifejezetten ezzel indokolta a ratifikáció elmaradását, mondván:

a rafitikáció az politikai okból marad el, hiszen egy olyan szemléletet erőltetne és törvényi erőre emelne a hazai jogrendben, amely éles ellentétben áll a magyar kormány migrációs politikájával.

Ebben az a furcsa, hogy a magyar kormány migrációs politikája nem mondhatni, hogy sokat változott volna a menekültválság kiéleződése óta, 2017-ben is nagyjából ugyanazt képviselték, amit most, akkor mégis tervben volt még a ratifikálás.

Amúgy az Isztambuli Egyezmény megengedi, hogy a csatlakozó államok fenntartásokat fogalmazzanak meg egyes részeivel kapcsolatban, vagyis kijelentsék, hogy fenntartják maguknak a jogot bizonyos cikkeket nem alkalmazni. A 2017-es tervek szerint ilyen fenntartást fűztek volna a tartózkodási jogállásról szóló cikkhez, vagyis azt például nem alkalmaztuk volna.

Sok ilyen fenntartásunk lett volna?

Lett volna pár. A legnagyobb gyakorlati jelentősége annak a fenntartásunknak volt, amely az egyezménynek azon az előírásán lazított volna, hogy bizonyos bűncselekményeknél a nyomozás és a vádemelés nem függhet teljes mértékben az áldozat bejelentésétől vagy panaszától. A magyar Btk. szerint a kapcsolati erőszak súlyosabb esetei (például ha rendszeresen veri valaki a feleségét) akkor is büntethetők, ha az áldozat nem áll bele az ügybe. Amikor viszont a kapcsolati erőszak nem, csak a könnyű testi sértés tényállása áll meg, azt nálunk csak magánindítányra büntetik. Képzeljük el, hogy egy árus a falunapon mindenki szeme láttára felpofozza a feleségét, de nem tud senki róla, hogy korábban tett volna már ilyet. Most ezért Magyarországon csak akkor büntetnék meg, ha a feleség aktívan tenne ezért.

Közben döbbenten néztek a piros lámpánál

 "Vádlott és ... sértett (...) útszakaszon haladtak gyalogosan, amikor is vádlott szóvá tette, hogy ... sértett papucsot vett fel és nem az általa megkívánt magas sarkú lábbelit, mire ... sértett azt válaszolta, hogy az úton lévő kocsiból éppen őt figyelő férfi biztos értékeli ahogy kinéz, ekkor vádlott egy alkalommal a nála lévő hátizsákkal hasba ütötte őt, majd a kezével a fejére és a tarkójára ütött. ... sértett szétnézett és látta, hogy a történteket a piros lámpánál várakozó autókban ülők döbbenten nézték. Zokogni kezdett és közölte vádlottal, hogy a kapcsolatuk nem fog így működni, jobb, ha véget vetnek neki. Vádlott vigasztalni, ölelgetni kezdte és megígérte, hogy ez nem fog többet előfordulni. Mivel alig egy hónapja költöztek közös bérleménybe, ... sértett bízott benne, hogy a helyzet javulni fog, ezért megbocsátott vádlottnak."

(Részlet a 4.B.62/2016/28. számú jogerős határozatból, ahol a vádlottat végül életveszélyt okozó testi sértésért és kapcsolati erőszakért ítélték el, 8 évet kapott. Az idézetben leírt bántalmazás az első volt az ítéleti tényállásban rögzített brutális események sorában. Feljelentést végül az áldozat nővére tett, maga az áldozat ezután néhány héttel terjesztette elő a maga magánindítványát.)

Az Isztambuli Egyezmény szerint alapból a törvényt meg kellene változtatni úgy, hogy fizikai erőszak esetén mindig, azaz már ilyenkor is lehessen az áldozat nélkül is felelősségre vonni az illetőt. Mi azonban a fenntartásunkkal kikötöttük volna, hogy ezt a változtatást nem lépjük meg. A fenntartások intézménye azért is érdekes, mert ez adja részben az alapját, hogy a kormány részéről azt mondhassák: minek ratifikálni az Isztambuli Egyezményt, már így is megfelelnek a jogszabályaink az előírásainak. Mármint: ha valami nem úgy van a törvényeinkben, ahogy azt az egyezmény előírná, akkor mondhatjuk, hogy az egyezmény amúgy is megengedné a fenntartás megfogalmazását az adott pontban, szóval vehetjük úgy, hogy megfelelünk neki.

Nem rossz. Azért ez kicsit úgy hangzik, hogy ami hiányzik, nem is hiányzik annyira.

Mondok egy megfoghatóbb példát: erős hiány van olyan kezelési programokból, amelyek az elkövetőkkel foglalkoznak, és arra mennek rá, hogy mondjuk a szexuális bűnöket elkövetők a szabadulásuk után ne erőszakoljanak meg újra valakit. Az a néhány, ami van ilyenből mégis: alig ismert és csak keveseket ér el.

Lihegett és átölelte

 "A sértett (...) kihallgatásakor azt mondta el, hogy elmentek édesapjával a vádlott telkére, ott füvet nyírtak, majd a vádlott azt javasolta, hogy menjenek el venni tejet, vagy valami ételt, hogy ne legyen éhes. A boltba menet a kocsiban a jobb első ülésen ült, ekkor még nem történt semmi. Bevásárlás után visszaültek a kocsiba, ő ismét az anyósülésre ült. Kiszálltak mindketten pisilni egy-egy fánál, közben a vádlott megkérdezte tőle, „hány szőr van a kukidon?". Ő erre nem mondott neki semmit, mert meg sem mert szólalni. Vádlott ekkor hozzányúlt a kukijához nadrágon keresztül, rámarkolt, ez kb. tíz percen keresztül tarthatott, nem dörzsölte, nem húzogatta, saját magához nem nyúlt. Miután végeztek, beszálltak az autóba, ő ismét az anyósülésre ült. Egy kis idő után a vádlott azt találta ki, hogy szálljon át az ölébe. Közben az édesapja hívta a vádlottat telefonon, de nem vette fel. A vádlott megállt a kocsival, és azt javasolta, hogy üljön az ölébe, hogy vezessen. A vádlott  megfogta a karját, áthúzta magához és beleültette az ölébe. Levette mindkettőjük pólóját, lihegett és átölelte. A vádlott nem nyúlt sem hozzá, sem magához. Miközben a kocsiban az ölében ült, a szájával nem ért hozzá, csak azt mondta, hogy nem szabad elárulnia senkinek, ami történt.  Mivel könnyes volt a szeme, amikor hazaért, az édesapja megkérdezte, hogy mi történt."

"Az igazságügyi pszichológus szakértő a vádlott szexualitásával kapcsolatban rögzítette, hogy érzelmi-szexuális érettsége alacsonyabb szintű, csábítható, külső ingerek által is könnyen sodorható személy, akinek ellenálló képessége, tartása gyengébb, szexuális élete évek óta kielégítetlen, önkielégítése korlátozódott, tíz éve nem volt senkivel szexuális kapcsolata. A felhalmozott libidó miatt a szexuális vágy könnyen különféle külső szexuális jellegű inger által felkelthető, és az akár elvezetődhet nem szokványos módon is. Preferált orientáció nem véleményezhető, pszichoszexuális zavar megléte vizsgálat alapján nem véleményezhető." 

Részlet a 16.B.140/2017/56. számú jogerős ítéletből, ahol a vádlottat 7 év fegyházra ítélték szexuális erőszakért, különös visszaesőként. A férfit először 2009-ben mondták ki bűnösnek erőszakos közösülés elkövetésében egy 2008-as eset miatt, akkor 5 és fél év börtönt kapott, de már 2012-ben feltételes szabadlábra került. A feltételes 2013 szeptemberében járt volna le, a fent idézettek 2013 augusztusában történtek. A gyerek 5 éves volt.

De van még egy nagy plusz az egyezményhez való csatlakozásban, amiről eddig nem beszéltünk: az elszámoltathatóság, az ellenőrzöttség. Az Isztambuli Egyezmény megvalósítását, betartását egy nemzetközi szakértői csoport ellenőrzi, a jelentéseiket itt lehet elolvasni. Az Isztambuli Egyezmény persze nem olyan varázsszer, amely egy csapásra megoldana mindent, a ratifikáláson már túl lévő országok tapasztalatai alapján a bűnügyi statisztikákból nem tűnnek el egyik napról a másikra a nők elleni erőszakos bűncselekmények. Hosszú, éveken át tartó, és sok aspektusában nehezen vagy egyáltalán nem számszerűsíthető javulási folyamatról van szó.

És mi hogy is állunk most? Mi volt a legutolsó fejlemény egyezményügyben, milyenek a kilátások a ratifikálásra?

A 2017-es fordulat idején a kormány kommunikációjában előtérbe került, hogy a társadalmi egyeztetéskor a csatlakozást ellenző észrevételek voltak túlsúlyban. Eleinte még úgy volt, hogy a kormány 2017 őszén tárgyal majd a tervezetről, aztán már csak arról volt szó, hogy további vizsgálandó kérdések merültek fel, és egy idő után már nem hangzott el több konkrét időpont a várható döntést illetően. Legutóbb 2019 december 9-én nyújtottak be ellenzéki politikusok egy határozati javaslatot a parlamentben “Az Isztambuli Egyezményhez való halaszthatatlan csatlakozásról”, ez azóta is tárgysorozatba vételre vár. 

A kormány közben azt állítja, hogy nyitottak a jobbításra. Ahogy Völner államtitkár írta nemrég egy parlamenti kérdésre: "továbbra is minden, a nők és gyermekek biztonságának növelésére irányuló, jó szándékú javaslatot megfontolunk, és a valódi, kormányzati cselekvés részévé tesszük, amennyiben alkalmas a megfogalmazott célok elérésének segítésére."

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)