Bodrogkeresztúron listázott a polgi, angolul és németül is perfekt a mezőzombori középpályás

Vasárnap időközi választást tartanak a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei 6-os körzetben a július 10-én motorbalesetben elhunyt Koncz Ferenc fideszes parlamenti képviselő megüresedett helyéért. A pozícióért Koncz lánya, Zsófia, az ellenzéki összefogást képviselő jobbikos Bíró László, valamint a külső körön a Szanyi Tibor pártja, az ISZOMM színeiben induló 30 éves fiatalember, Tóth Ádám, a demokrata párti Sóváriné Bukta Erika és Váradi Gábor indulnak. A legfrissebb fideszes – belső – közvélemény-kutatás 51:49 arányú Koncz-vezetést mutat Bíróval szemben, azaz vasárnap késhegyre menő harc várható a képviselői székért. Amelynek papíron a parlamenti kétharmad a tétje, Bíró győzelme esetén megszűnhet a szimbolikus arány, bár a gyakorlatban ez aligha fenyeget, hiszen a német nemzetiségi képviselő és a papíron független Mi Hazánk-reprezentánsok voksaira bátran számíthat a kormánypárt.

A 6-os körzet legnagyobb lélekszámú, ezért legfontosabb települése a tizenhétezres Tiszaújváros – 1970 előtt Tiszaszederkény, 1970 és 1991 között Leninváros. Talán a névből is kikövetkeztethető, hogy a város szinte bevehetetlen baloldali fellegvár, az SZDSZ-es Farkas Zoltán például négy cikluson keresztül volt itt polgármester – az a Farkas, aki eredetileg kajakedző volt, az ugyancsak tiszaújvárosi olimpiai ezüstérmes, világbajnok Rakusz Éva mestere. Dr. Fülöp György, a jelenlegi polgármester is az MSZP és a Momentum támogatásával győzött tavaly ilyenkor.

A FIDESZ hatalmas erőket összpontosított a városban, ahogy bekanyarodunk a főutcára, öles óriásplakátról mosolyog ránk Koncz Zsófia, felszólítván a tiszaújvárosiakat:

Bíró László sem akar lemaradni riválisa mögött, az ő poszterei kisebbek, de legalább olyan számosak. Szlogenje kevésbé ambiciózus:

Természetesen nem csak úgy bele a vakvilágba indultunk útnak, lekötött interjúink vannak Bíróval, Tóthtal, Koncz Zsófia viszont kategorikusan elzárkózott a találkozótól – lelke rajta. Keresztülsétálunk a tipikusan szocialista város – lakótelep lakótelep hátán – központján, egészen az impozáns, modern katolikus templomig, telefonon felhívjuk a plébános urat, de Pásztor Pascal atya nem akar nyilatkozni – eddig kettőből semmi. Odakint, Isten háza előtt viszont egy kerékpárját toló idősebb hölgy szívesen szóba áll a pesti firkászokkal. Fényképezni nem engedi magát, a nevét sem árulja el, de abban szemmel láthatóan biztos, hogy vasárnap Koncz Zsófiára fog szavazni, leginkább azért, mert a kiszámíthatóságot kedveli. Ez is egy legitim érv.

Gyerünk tovább a piacra, mondom magamban, és igazam lesz. A jó hatvanas férfi nem tolja el az orra alól a hangrögzítő telefonomat.

A szomszédos Tiszalúcon lakom, mindig elmegyek szavazni, vasárnap sem maradok otthon, elejitől fogva a Fideszre szavazok. Hatvanegy éves vagyok, ez már nem fog változni. Nem nagyon érzékelem, hogy felfokozott választási hangulat lenne, béke van, bár az tény, hogy általában hatvan százalék felett van a részvétel. Fontos, hogy elmenjünk, végül is a saját életünkről döntünk. Ha nem megyünk el, utólag hiába kiabálunk, hogy ez se jó, az se jó. Azt nem hinném, hogy ennek a helyi szavazásnak az eredménye hatással lenne a 2022-es parlamenti választásra, bár ki tudja? Tiszaújváros nem mérvadó az egész országra nézve. A rengeteg iparűzési adó miatt ez egy gazdag település, nem jellemző az általában koldusszegény Borsodra. Nem tudom... Néha ki vagyok ábrándulva a politikából, kicsit sok, ami rám zúdul, főleg a vírussal együtt. Itt is háromszázhúsz vendégmunkás elkapta a Covidot, a Molnál dolgoznak, az új poliolüzemet építik, még szerencse, hogy nem nagyon látjuk őket. Úgy tudom, románok, szerbek, indiaiak, mindenféle náció van közöttük. Ők sem tehetnek róla. Nem hinném, hogy otthonról hozták magukkal, biztos, hogy itt fertőződtek meg. Nálunk az első hullám észrevehetetlen volt, egyetlen esetet sem regisztráltak Tiszaújvárosban. Most viszont...

Megyünk tovább, amott a padon huncut szemű hölgy üldögél, megszólítom.

Maguk újságírók? Jaj, ne fényképezzenek, torzonborz a frizurám, éppen most készülök fodrászhoz! Várjon, megigazítom. Most jó. Szóval, a helyi szavazatszámláló bizottság tagja vagyok, a Jobbik részéről. Nagy részvételre számítok, de sajnos nem Bíró László az esélyes. De én rá fogok szavazni! Hogy mi a csábító az ő programjában? Talán ő még nem hazudott annyit, mint a többiek! És esélyt kell adni a Jobbiknak is, már meguntuk a Fideszt! Megmondom a nevemet is, nem titok, Bara Ferencnének hívnak.

A buszpályaudvarnál, a Kispéntek söröző előtt néhány atyafi támasztja a pultot. A sörükkel vannak elfoglalva, a közügyek nem igazán érdeklik őket. Nem úgy, mint a buszmegállóban ácsorgó idősebb, fogatlan férfit.

Hetvenhat éves vagyok, Barna Győzőnek hívnak, mitől tartanék? Nekem már nem tud ártani senki. A kesznyéteni buszt várom, ott is lakom, gondolom, hallott már Kesznyétenről.

Hogyne hallottam volna, ott történt, hogy 2008-ban egy Szoboszlai Barna nevű, akkor 68 éves parasztember áramot vezetett az uborkaföldje kerítésébe, mert a cigányok rendszeresen megdézsmálták a termést. Aztán a következő fosztogatásnál az egyik tolvajt agyonütötte az áram.

Ismerem a Barnát, majdhogynem a szomszédom. De nem erre kíváncsiak. Én elmegyek szavazni, mindig Orbán Viktorra szavazok, meg vagyok elégedve velük. Igaz, hogy lehetne több a nyugdíjam, száztízezer forint, nehezen élek meg belőle. Egyedül vagyok, három éve meghalt a feleségem, de sok a rezsi.

A piacon ínycsiklandó illatok csalogatnak a lángossütőhöz, 650 forint a malomkeréknyi sajtos, tejfölös, fokhagymás műremek, készítője, a csinos fiatalasszony beavat a lángossütés rejtelmeibe.

Az a titka, hogy mindent magam csinálok, a tésztáját is kézzel dagasztom. Húsz éve sütöm a lángost az embereknek, még fiatal lányként kezdtem, szeretik az itteniek, de látom, maguk is. A választás? A politika engem teljesen hidegen hagy, még egyszer sem mentem el szavazni, most se fogok.

Na tessék, vannak ilyen apolitikus emberek is...

Eközben pár méterrel odébb váratlanul megérkezik Z. Kárpát Dániel, a Jobbik alelnöke, hogy egy kicsit kampányoljon párttársáért a vegyesbolt előtt. Z. Kárpát már rutinos politikus, hibátlanul felmondja a leckét, sorolja vég nélkül a Fidesz bűneit.

Hogy ez mennyire így van, arról Szerencsen bizonyosodom meg, ahol négy hölgy várakozik a buszpályaudvaron a monoki járatra.

Én bizony Bíróra fogok szavazni, a Fideszre megharagudtam, mert felvitte a nyugdíjkorhatárt 65 évre, pedig már belefáradtam a munkába, szívesen megpihennék – mondja az egyik asszony, és három társa buzgón bólogat rá. Ahogy elnézem, ezek az asszonyok nagy ívben tesznek a hetes cikkelyre meg a hasonló nyalánkságokra, de az, ha egy évvel megemelik a nyugdíjba menetel korhatárát, az már bizony a húsukba vág. Ebben a pillanatban értem meg végérvényesen, miért nincs olyan pártoknak szervezete és támogatottsága az északkeleti végeken, mint a Momentum vagy a DK.

Gyerünk tovább a szerencsi városközpontba! Az 1910-ben épül községi fürdő maga a csoda – száztíz éve Szerencs még nem volt város –, előtte találkozunk Tóth Ádámmal, a harmadik jelölttel. Ahogy közeledünk a fiatalember felé, felismerem a mellette álló férfiban Szanyi Tibort, közgázos évfolyam- és csoporttársamat, akivel pontosan negyven éve, a diplomaosztón találkoztam legutóbb. Szívélyes összeölelkezés – mit számít ilyenkor, hogy kinek milyen viselt dolgai vannak, melyik párt színeit képviseli –, itt csak a közös alma mater az érdekes. Kitárgyaljuk, hogy mi van a közös ismerősökkel, elkomorul az arca, amikor közlöm, hogy egyik csoporttársunk pár éve eltávozott az élők sorából, aztán rágyújt. Majd amikor a cigi végére ér, azonnal meggyújtja a következőt. Bizony, az ISZOM elnöke láncdohányos – igaz, már negyven éve is az volt...

Nézd, nyilván nem gondolom azt, hogy Ádám meg tudja nyerni ezt a választást, de meg akarjuk mutatni magunkat – magyarázza. – Tudod jól, én sohasem kamuztam, bárkivel szóba állok, itt, az utcán is, nincsenek titkaim, igaz, egyelőre esélyeim sincsenek, de 2022-ben mind a 106 körzetben jelöltet akarunk és fogunk is állítani! Az az álmom, hogy itt, Szerencs környékén Ádám kapjon harminc százalékot, és egy háromosztatú pálya alakuljon ki közte, a Fidesz jelöltje és Bíró között.

Nagyokat hümmögök, amikor ezeket a terveket hallom, de nem azért jöttem ide, hogy elvegyem Tibi kedvét a politizálástól – amúgy sem tudnám.

Végtére is erről szól a demokrácia. Bemegyek egy mellékutcába, három munkás csatornát fektet, odalépek a jókötésű roma fiatalemberhez. Meglepetésemre nem küld el, és bár a nevét és az arcát óvatosságból nem adja, választékos nyelvezettel beszélni kezd.

Mezőzombori vagyok, ez a szomszéd község, és nem is titkolom, hogy a mi falunkban szinte mindenki Koncz Zsófiára fog szavazni. Nagyon tiszteltük és szerettük az édesapját, miért ne adnánk meg a bizalmat a lányának? Koncz úr lejárt közénk, sokszor találkoztunk, velem is többször kezet fogott, munkalehetőséget biztosított az embereknek. Meg vagyunk elégedve a Fidesszel. Némi töprengés után rákérdezek, honnan ez a már-már irodalmi nyelvezet. Nem sértődik meg, nyomban mondja: – Heidelbergben dolgozom pincérként, németül és angolul folyékonyan beszélek, szeretek olvasni. Sajnos a járvány tönkretette az éttermet, ahol dolgoztam, haza kellett jönnöm, most olyan munkát vállalok el, amilyen van. De mellette sportolok, én vagyok a mezőzombori futballcsapat irányító középpályása.

Ennyit a megingathatatlan sztereotípiák érvényességéről...

Még nem megyünk el Szerencsről, a parkban üldögélő maszkos hölgy mellé letelepedek, de amikor megszólítom, felcsörög a telefonja. „Koncz Zsófia vagyok, a Fidesz képviselőjelöltje...”, hangzik fel a magnóról bejátszott üzenet, amit az asszony figyelmesen végighallgat, majd a végén illedelmesen köszön Zsófiának, s csak azután bontja a vonalat. Nem akarom kiábrándítani, hogy csak felvételről beszélt a jelölt...

Jólesett, hogy felhívott, még nem tudom, kire szavazok, de lehet, hogy rá. Tudja, monoki vagyok, ott dolgozom szociális munkásként. Majd elválik vasárnapig, nekem Bíró úr is tetszik, Zsófia is, ismertem az édesapját, Koncz úr szokott feljárni Monokra.” Hirtelen ötlet hatására karon ragadom az asszonyt, odasétálok vele Szanyihoz és Tóth Ádámhoz, beszélgetésbe elegyednek, amelynek a végén látom újdonsült ismerősömön, még jobban összezavarodott, mint korábban. Kire is szavazzon? Zsófiára? Bíróra? Ádámra?

Bodrogkeresztúron legalább ötvenfős nagygyűlés fogad a falu közepén, Bíró szónokol, majd a párt elnöke, Jakab Péter veszi át a szót. A fiatal, negyvenéves politikus magával ragadja a hallgatóságot, jómagam is belefeledkezem a szónoklatba, nem csodálom, hogy a legutóbbi parlamenti választáson csak hajszállal maradt le az 1-es miskolci választókörzet megnyeréséről. Igazi néptribunus.

Még jó, hogy egy pillanatra félrenézek, mert meglátom, hogy az egyik ház ablakából valaki fényképezi a sokaságot. A bodrogkeresztúri polgármester az, a mellettem álló jobbikos aktivista felhívja a figyelmemet, hogy listázzák az embereket, a szomszédos faluban – állítja – a polgármester kerek perec megmondta a Jobbik nagygyűlésén résztvevőknek, hogy márpedig ők nem kapnak a közmunkából. Akár igaz, akár nem, elgondolkodtató. Megpróbáljuk szóra bírni Rozgonyi Istvánt, a hivatalosan független, de a Fidesz által támogatott polgármestert, sikertelenül. Tovasiet, és csak int, hogy nem nyilatkozik.

Mádon is rengetegen hallgatják Jakabot és Bírót, itt, a hegyaljai borvidék szívében felderítő túrára indulok, a Táncsics utcában találok egy bort áruló gazdát. Veszek négy liter pompás szamorodnit – a fele édes, a másik fele száraz –, az ára annyira jutányos, hogy nem is merem leírni. „A lenti boltban 18 ezerért adják az ennél rosszabb szamorodni literjét”, mondja Pista nevű újdonsült ismerősöm, aki nincs nagy véleménnyel egyik jelöltről sem.

Engem már nem érdekel a politika. Harmincnyolc évig dolgoztam a kombinátban, mindent tudok a szőlőről és a borról, megittam 240 hektóval, de húsz éve már nem iszom – mondja. – Hat hektáron termesztettem a szőlőt, de ma már csak egy hektáron, az is elég nekem 73 évesen. Nézd ezeket a húszéves aszúkat itt a polcon, ezeket tízezerért adom, odalent nyolcvanezer az ára!

Reggelig hallgatnám Pistát, de esteledik, mennünk kell Monokra!

Ott, Kossuth szobra előtt Jakab olyan szónoklatot rittyent, amely mellett a ceglédi beszéd eltörpülne. A tömeg tapsban tör ki, két helyi ember majdnem ölre megy egymással, nem tudni, min szólalkoztak össze. A jobbikos road show-nak is ez az utolsó állomása, három nap alatt jártak Kesznyétenben, Girincsen, Tiszalúcon, Taktaharkányban, Mezőzomborban, Tokajban, Taktaladányban, Szentistvánbaksán, Megyaszón, Hernádnémetiben, Ongán, Bodrogkeresztúron, Mádon, Monokon, és körülbelül ötszáz kézfogáson van túl jakab és Bíró.

Most még megjósolhatatlan, mi lesz vasárnap, de az biztos, hogy a Jobbik hibátlanul felmondta a leckét, Jakabék tisztában vannak azzal az axiómával, hogy munka nélkül nincs siker. Amit lehetett, azt ők beletették.

Koncz Zsófia viszont kihagyott egy óriási ziccert, nálam mindenképpen. Régóta vallott rögeszmém, hogy megismerni az már szinte megszeretni. És Zsófia, ez a pár éve Washingtonban is dolgozó, művelt, fiatal hölgy elmulasztotta ezt az esélyt. Meglehet, ha megismerem, és beszélek vele, meg is szeretem.

Így viszont csak óriásplakátról volt alkalmam szemezni vele.

(Borítókép: Bánkúti Sándor / Index)