Virág
0 °C
2 °C

A pesti srácok gerillaharca: serpenyőkkel, mélytányérokkal és lekvárral a tankok ellen

10
2020.10.25. 12:45
Milyen elképesztő eszközökkel és módszerekkel tartották állásaikat ’56-os hőseink a szovjet túlerővel szemben?

Az 1956-os forradalom évfordulóján felmerül a kérdés: hogyan volt képes néhány száz, de legfeljebb egy-két ezer ember, többségükben katonai kiképzés nélküli fiatal napokra-hetekre feltartóztatni a korszak legerősebb hadseregét? Hogyan késztethette megfutamodásra

  • a serpenyő,
  • a mélytányér,
  • a lekvár,
  • a szódásüveg
  • és egyéb háztartási eszközök

azokat a nehéz harckocsikat, amelyek térdre kényszerítették a német Tigriseket és Párducokat?

Mielőtt belekezdenénk annak taglalásába, miként harcoltak a pesti srácok a világ legerősebb hadserege ellen, néhány dolgot fel kell idéznünk, hogy megértsük a fegyveres harc kirobbanásához vezető utat és a felkelők elszántságát tápláló elkeseredést.

Szovjet erődemonstráció Kelet-Németországban és kivonulás Ausztriából

1953-ban Kelet-Berlinben, majd egész Kelet-Németországban tüntetések és sztrájkok robbantak ki a rossz körülmények és az erőszakos szovjetesítés miatt. Ugyan az erőteljesen cenzúrázott sajtó elbagatellizálta a szovjet páncélosalakulatok tüntető erődemonstrációjával elfojtott megmozdulást, mégis híre ment a megszállt Kelet-Európában. Amikor 1955-ben kivonták az Ausztria keleti felét megszállva tartó szovjet csapatokat, felcsillant a remény, hogy a jogcím nélkül Magyarországon állomásozó, egész pontosan az osztrák megszálló csapatok utánpótlását biztosító szovjet erők is elhagyják hazánkat.

1956 júniusában a lengyelországi Poznańban robbantak ki sztrájkok. Tömegek vonultak az utcára kenyeret követelve, miután a propagandaszólamok ellenére ott sem az életszínvonal, hanem csak az elnyomás nőtt. Egy hónappal később Magyarországon Rákosi Mátyás legyőzte ellenlábasát, a padláslesöprésekről elhíresült Nagy Imrét, így újra fenyegetett a totális terror és a személyi kultusz visszatérte. Amikor a kevés számú engedélyezett gyülekezési lehetőséget kihasználva a kivégzett Rajk László és társai újratemetésén 200 ezer ember gyűlt össze október 6-án, hogy tiltakozzon Rákosi visszatérése ellen, már nagyon feszült volt a hangulat.

Az anekdota szerint az egyik résztvevő Rajk László korábbi belügyminiszteri munkásságára és a rendszerellenes hangulatra utalva meg is jegyezte:

Szegény Laci, ha most ezt látná, de közénk lövetne!

A poznańi megmozdulás miatt a lengyel vezetés által meghozott, diktatúrát enyhítő és demokratikus reformok elleni szovjet beavatkozás hírére október 19-én Lengyelországban újra szovjetellenes tüntetések kezdődtek országszerte. Október 23-án délután három órára lengyel néppel szimpatizáló tüntetést hirdettek a műszaki egyetemisták Budapesten, helyszínként a lengyel–magyar barátságot jelképező Bem József szobrát jelölték meg. A többi innentől történelem.

A Vörös Hadsereg kifejezetten várta a lázadást?

Ahogy múlik az idő, és egyre több, korábban minősített (titkos és szigorúan titkos) anyaghoz férnek hozzá a kutatók, úgy tűnik egyre valószínűbbnek, hogy a forradalom kirobbanása nem teljesen spontán események láncolata volt, ugyanis vannak olyan jelek, amelyek arra mutatnak, hogy a szovjet vezetés Magyarországon is egy német, illetve lengyel mintára katonai erővel azonnal elfojtott lázadás levezénylésére készült. 

Példának okáért a magyar katonai felderítés már október elején szovjet csapatösszevonásokat észlelt, először a Kárpátokon túl, majd Kárpátalján. Egyes alakulatok egyenesen a Kaukázusból érkeztek. De minderről pontos képet abban az esetben kaphatunk csak, amikor az exszovjet levéltárakban őrzött anyagok kutathatóvá válnak.

Érdekes, hogy a későbbi harcok során sem használta a Vörös Hadsereg azt a kifinomult, összfegyvernemi városi harcászatot, amely Sztálingrád poklában fejlődött ki, és a II. világháborúban végig segítette a szovjet csapatokat, hanem a haditechnikai eszközök nyers tűzerejére támaszkodva igyekezett legyőzni a városi gerillaként harcoló pesti srácokat. Ez is mutatja, hogy a szervezetek képesek megdöbbentően gyorsan elfelejteni a szó szerint vérrel és verejtékkel megtanult leckéket. 

Ahogy a többi megszállt országban, a politikai vezetés Magyarországon sem támaszkodhatott saját hadseregére. Ennek több oka van. Az egyik, hogy a Néphadsereget éppen az úgynevezett diszlokáció, azaz a NATO katonai felderítését összezavarni hivatott, országos költözködés kellős közepén érte a forradalom. Ez a tény is ad némi gyanúra okot, ugyanis a forradalom pont akkor robbant ki, amikor a magyar honvédség éppen teljesen alkalmatlan volt arra, hogy részt vegyen bármilyen harci cselekményben. Magyar katonai alakulatok egyébként is a legritkább esetben szálltak szembe fegyveresen a felkelőkkel, sőt, fegyvereik átadásával, illetve hazafias parancsnokaik oldalán szervezetten vettek részt a megszállók és csatlósaik elleni küzdelemben.

Öngyilkos cirkálás

Az események lefolyása egyértelműen arra enged következtetni, hogy a tömegtüntetések engedésével párhuzamosan a fővárosba vezényelt szovjet gépesített alkulatok nehéztechnikája által kiváltott félelmet akarták kihasználni. Már október 24-én megindultak a Vörös Hadsereg 2. és 17. gépesített hadosztályának alakulatai Budapestre, és megjelentek a főváros főbb közlekedési útvonalain, csomópontjain. A korszak neves hazai szakértője, Horváth Miklós szavaival:

a különleges hadtest harckocsijai megkezdték elrettentőnek szánt, de valójában öngyilkos cirkálásukat.

A miért után térjünk is rá arra, hogyan szálltak szembe a pesti srácok a félelmetes páncélosokkal!

Aki már állt harckocsi mellett, érezte a több száz lóerős motor dübörgését, látta a lánctalpakon gördülő 30-50 vagy akár 70 tonnás gépezet erejét, ahogy játszi könnyedséggel dönt ki fákat és házfalakat, az könnyen megérti, miért bízott a szovjet vezetés az elrettentésben. Azonban a két bevetett gépesített hadosztályban viszonylag kevés harckocsi volt, és az erők többségét lekötötte az államigazgatási és egyéb fontos épületek védelme. Így kerülhetett a Nagykörútra az a tüzérségi oszlop, amellyel hamarosan Molotov-koktélok végeztek. De mi is az a Molotov-koktél?

Az először az 1939-ben kirobbant szovjet–finn téli háború során tömegesen felhasznált eszköz egy üvegből, a beletöltött gyúlékony folyadékból és egy kézzel meggyújtott textilkanócból áll. A széles körúton is hajításnyi távolságban haladó járműoszlop eltéveszthetetlen célt kínált a szovjet háborús filmeken és regényeken felnőtt fiataloknak, akik ugyanazokkal az eszközökkel harcoltak az elnyomók és idegen hódítók ellen, mint a fenti művek hősei. Az eszköz a nyitott tetejű lövészpáncélosok, a páncélozatlan teherautók, de még a vastag páncélzattal rendelkező JSZ–3 nehézharckocsik ellen is hatásos volt, amint azt több fénykép is tanúsítja. 

A fantáziatlanul, legtöbbször gyalogos kíséret nélkül bevetett, erősen páncélozott harckocsik ellen az ellenállási gócpontok (Corvin köz, Széna tér, Tűzoltó utca) városi gerilláinak jellemzően kézi- és könnyűfegyverei nem sokat értek, ezért a kreativitásukhoz kellett fordulniuk.

Aknaimitátor serpenyők és mélytányérok

A nyílt terephez képest szűk utcák, illetve a kíséret és felderítés nélkül bevetett páncélosokból nyíló rossz kilátás miatt megdöbbentő ötletek is sikerrel jártak. Az egyik ilyen kreatív eszköz egy letört fülű serpenyő volt, amelyet két szemközti ház pincéjéből dróton mozgattak. Miután a harmadik-negyedik emeletről kihajított Molotov-koktélok már több harckocsit felgyújtottak és felrobbantottak, az utánuk érkezők idegesen reagáltak a mozgó, harckocsiaknának tűnő tárgyra, és inkább próbálták elkerülni.

Hasonló elven működött a Corvin közhöz közeli étkezdéből kihordott, felfordított mélytányérokból készült „aknazár”. A kipúposodó tányérokra elég volt néhány marék földet dobni, és a harckocsik szűk kémlelőnyílásaiból tényleges és halálos veszélynek tűnt az aknamezők jellegzetes, szabályos alakzatában lerakott tányérerdő.

A Corvin köziek távvezérelt ágyúja 

A kreatív felkelők által szerzett páncéltörő ágyú működtetését is úgy oldották meg, hogy ne tegyék ki magukat a jelentős tűzerőfölénnyel rendelkező ellenfelüknek. Az ágyút az Üllői út egyik benyílójában állították fel és töltötték meg. Az elsütő karhoz drótkötelet erősítettek, és bevezették a Corvin köz biztonságába. Amint harckocsi érkezett a megfelelő helyre, a figyelők jeleztek, és a drótkötél segítségével elsütötték az ágyút. Mivel nem volt páncéltörő lőszerük, ezért a lövedék még ilyen közelről sem ütötte át a páncélt, viszont a lánctalpat letépte, és az így mozgásképtelenné vált járművet utána Molotov-koktélok tették végleg harcképtelenné.

Az egyik legötletesebb megoldás a Várba vezető, meredek Ostrom utca lekenése volt gépzsírral, ami a tervek szerint megszüntette volna a járművek kerekeinek és lánctalpainak tapadását, bár erre végül nem került sor.  

A pesti srácok, Európa utolsó városi gerillái tagadhatatlan bátorságról tettek tanúbizonyságot, amikor szembeszálltak a túlerőben lévő ellenséggel. Talán nem túlzás a legbátrabb tettüknek nevezni azt a sokszor megismételt bátorságpróbát, amelynek során lekvárral vagy kátránnyal kenték be az álló, sőt olykor haladó (!) páncélosok kémlelőnyílásainak üvegét, gyakorlatilag megvakítva a bent ülőket. Amikor a parancsnok kinyitotta a búvónyílást, fegyvertűz vagy Molotov-koktél fogadta. 

Parancsmegtagadó és átálló vörös katonák

Hogy hányan adták életüket ilyen és ehhez hasonló hőstettek közben, nehéz megállapítani, de néhány napnyi harc után a szovjet páncélosalakulatok katonái nem egy esetben megtagadták a megerősített ellenállási pontok elleni ismételt támadásokat, a már kiégett roncsokra mutogatva. A felkelők bátorsága és a velük szemben álló vörös katonák irányában tanúsított tisztességes viselkedésük nyomán több olyan, magát megadó szovjet katona volt, aki végül fegyverrel is harcolt a Vörös Hadsereg ellen. Sorsuk természetesen a statáriális, azaz azonnali kivégzés volt.

És végezetül kik is voltak a pesti srácok?

Zömük fiatal munkás, ipari tanuló és egyetemista volt, akik megelégelték a rendszer elnyomását. Persze csatlakoztak hozzájuk a „balhé kedvéért” alvilági alakok is, akik semmiből nem maradhattak ki, de a túlnyomó többség olyan fiatal volt, aki elvben a rendszer kedvezményezettje lett volna. Ők voltak azok a hősök, akik visszaverték a Vörös Hadsereg és az ÁVO próbálkozásait. A nemzetközileg magára hagyott ország ellen november 4-én megindult 17 szovjet hadosztály 60 ezer katonája, az utolsó, európai várost ért légi bombázás és a fél Üllői utat leromboló nehéztüzérségi zárótűz ellenében esélyük sem lehetett ellenállni.

(Köszönjük Göncz Balázsnak, az ÁBTL munkatársának a cikk megírásában nyújtott segítséget.)

Borítókép: Pálfalvi István felvétele / Magyar Nemzeti Múzeum