Virág
0 °C
2 °C

Lamm Vanda: Az egészségügyi dolgozók nem katonák

D KOS20111212019
2020.11.18. 11:29
Egy világjárvány vajon a nemzet létét fenyegető veszélynek számít-e? Ha igen, milyen korlátozó intézkedéseket lehet ilyen esetben hozni? Várhatón ilyen és hasonló kérdéseket is tisztázni fog az a nemzetközi szerződés, amelyen a Nemzetközi Jogi Intézet egyik munkacsoportja dolgozik. Az Indexnek a világ legkiválóbb nemzetközi jogászait tömörítő tudóstársaság magyar tagja, Lamm Vanda akadémikus adott interjút.

Tavasz óta dolgoznak annak a nemzetközi szerződésnek a tervezetén, amely rögzíteni hivatott világjárvány idején az államok közötti együttműködés legfontosabb szabályait. Hol tart ez a munka?

Haladunk vele. Sok mindenben egyetértés van, sok mindenben nincs. De mindenképpen születik majd egy konszenzusos anyag, amiről már most látszik, hogy elég terjedelmes, közel százoldalas lesz a magyarázatokkal és az indoklással együtt. Ezt a Nemzetközi Jogi Intézet 2021-es pekingi közgyűlése elé kell terjeszteni, ott is lesz róla vita, és azután kerülhet az ENSZ, a WHO-és más nemzetköz fórumok elé.

Nem lassú ez a folyamat ahhoz képest, hogy a világjárvány miatt a legtöbb országban már eddig is sokféle korlátozó és egyéb intézkedést kellett életbe léptetni, és egyáltalán nem látjuk, hol a pandémia vége?

Lehet ezt hosszúnak találni, én inkább azt mondanám, hogy figyelemmel a nemzetközi jogalkotás sebességére, ez egy nagyon rövid időszak. Csak a csernobili atomrobbanás utáni történt, hogy két nemzetközi szerződést – a sugaras veszély esetén való gyors értesítésről, illetve az ilyen esetekben szükséges nemzetközi segítségnyújtásról – sikerült mindössze négy hónappal az események után elfogadtatni, de ez akkor egy kegyelmi állapot volt, aminek az egész bolygót átjáró félelem volt a hátterében, és persze az akkori orosz vezetés hajlandósága is közrejátszott.

Miben értenek egyet a munkacsoport tagjai, és hol húzódnak a törésvonalak?

A főbb vonalakban egyetértés van, tehát abban, hogy kell egy szerződés, aminek foglalkoznia kell az államok intenzívebb együttműködésével világjárványok idején, ez legyen tekintettel az emberi jogokra stb. De a részletkérdésekben már nagy vita van, ám ezekről nem beszélhetek.

Azt azért elárulhatja, hogy az egyet nem értés mögött esetleg faji, vallási, társadalmi különbségekből fakadó nézeteltérés húzódik?

Ebben az esetben semmiképpen. A világ legkiválóbb nemzetközi jogászait tömörítő tudóstársaság tagjai nemcsak nagy tekintélyű emberek, hanem független szakértők is, ennélfogva az egyet nem értés is abszolút szakmai jellegű. Ez az intézet lassan 150 éves múltra tekint vissza, az egyik legrégebbi jogtudományi társaság, amelynek a munkáját 1904-ben Nobel-békedíjjal is elismerték. Ide nem lehet könnyen bekerülni, a tagokat választják, és nem delegálják, a létszám pedig limitált, gyakorlatilag 120-125 körül van.

Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága néhány éve kidolgozott egy nemzetközi szerződést a katasztrófák bekövetkezte esetén követendő nemzetközi együttműködésről. Nem adaptálható ez egy világjárványos időszakra?

A katasztrófákkal foglalkozó szerződés még csak egy tervezet, az azt elfogadó konferenciára még nem került sor. Elvileg ki lehetne egészíteni a világjárványokra vonatkozó részekkel, a pandémiával kapcsolatos nemzetközi jogot azonban egy önálló dokumentumban kell rendezni. Egyrészt, mert az említett tervezeten több éven át dolgozott a világszervezet Nemzetközi Jogi Bizottsága, s ez azt jelentené, hogy az egész anyagot újra kellene tárgyalniuk.

Másrészt a Covid–19 megmutatta, hogy egy pandémia nagyon más, mint egy katasztrófa. Egy földrengés, de még egy ipari katasztrófa is jellemzően csak néhány országot érint, a következmények általában nem világméretűek, szemben akár a jelenlegi helyzettel, amikor az új típusú koronavírus nagyon gyorsan átterjedt a világ gyakorlatilag minden országára. Ha katasztrófához hasonlítjuk, akkor talán még leginkább egy meteoritbecsapódás lehetne ekkora hatással az egész Földre.

Az Egészségügyi Világszervezet 2005-ben hatályba lépett Nemzetközi Egészségügyi Rendszabályát sem lenne elegendő alkalmazni a mostani helyzetben?

Természetesen alkalmazzák, kérdés azonban, hogy a WHO további szabályzatai megfelelnek-e a mostani viszonyoknak, kellően részletezők-e, s számolnak-e a mostani pandémia jellegzetességeivel.

Ön mely területeket tartja jelen pillanatban a leginkább aggályosnak, hol kellene megszületnie minél előbb valamiféle konszenzusnak?

Azt hiszem, hogy – függetlenül a bizottság munkájától – számos meglévő joganyagot át kell gondolni. Egy teljesen új helyzettel állunk szemben, a Covid–19 még a járványok között is egészen sajátos, hiszen a vírus akár tünetmentesen is fertőzhet. Ezért felül kell vizsgálni, aktualizálni kell például az előbb említett WHO-szabályozást. Szintén át kell értékelni a szükségállapottal, rendkívüli állapottal kapcsolatos szabályokat. A nagy emberi jogi egyezmények, így az 1950-es Emberi Jogok Európai Egyezménye és az 1966-ban kelt a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya rendelkezéseket tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy rendkívüli állapot vagy szükségállapot idején az államok korlátozhatják az egyezményekben lefektetett bizonyos jogokat (szólásszabadság, gyülekezési jog, vallási összejövetelek tartása stb.).

Azt is előírják, hogy az államoknak ezekről az intézkedésekről és a jogok korlátozásokról tájékoztatniuk kell az Európa Tanács főtitkárát, illetve az ENSZ főtitkárát. A mostani járvány idején a jogok korlátozásáról az államoknak csak egy töredéke értesítette a nemzetközi szervezeteket: érdemes elgondolkodni, jó ez így, mi ennek az oka?

Talán, hogy most kis túlzással óráról órára változik a helyzet, és az egyes államok igencsak eltérő módon ítélik meg, hogy vészhelyzetet kell-e hirdetni, vagy sem.

A kérdést eleve úgy kell feltenni, hogy vajon a pandémia a nemzet létét fenyegető veszélynek számít-e, mert ezek az egyezmények azt mondják, hogy ilyen esetben lehet szükségállapotot vagy rendkívüli állapotot hirdetni. Ennek megítélésében az egyes államok igen csak eltérően gondolkodnak. A magyar Alaptörvény ebből a szempontból igen innovatív, mert hat különleges jogrendi időszak között tesz különbséget: rendkívüli állapot, szükségállapot, megelőző védelmi helyzet, terrorvészhelyzet, váratlan támadás és veszélyhelyzet.

Itthon tavasszal és most ismét veszélyhelyzetet hirdettek.

Így igaz, de járványról egyik különleges jogrendi kategóriában, tehát ebben sincs szó. A lényeg nem is ez, hanem, hogy

meddig lehet a jogok korlátozásában egy adott szituációban elmenni?

Ez egy elvi, de alapvető kérdés, amire mindig az adott államnak kell tudnia a választ. Az intézkedéseknek van azonban nemzetközileg elfogadott korlátja, mégpedig a szükségesség és arányosság tétele. Vagyis csak olyan intézkedéseket szabad hozni, amelyek – a jelen esetben a járvánnyal szembeni – védekezés szempontjából szükségesek, és amelyek arányban állnak a veszély súlyosságával. A szükségesség viszonylag egyszerűen eldönthető, az arányosság kérdése azonban egy sokkal szűkebb mezsgye, amit azonban jó lenne nemzetközi szinten is szabályozni.

Sokan már a kötelező maszkviselést is nehezen tolerálják, mások az utazási korlátozásokat tekintik szabadságjogaik sárba tiprásának, de mindezeknél azért talán fontosabbak a vészhelyzet gazdasági-szociális vonatkozásai, vagy akár az, amit most is tapasztalunk, hogy nem jut egészségügyi ellátáshoz mindenki, akinek arra szüksége lenne, mert a Covid-betegek ellátása élvez elsőbbséget.

Ezek valóban fajsúlyos kérdések. Alapvető emberi jog az élethez való jog, s az állam köteles polgárai életét védeni. A járvány kapcsán ez egyrészt azt jelenti, hogy gondoskodni kell azokról, akik már megfertőződtek, egyúttal meg kell védeni azokat, akik még nem kapták el a vírust. A lakosságnak egy harmadik csoportjára is gondolni kell, amit én magam nagyon fontosnak tartok, ez pedig a frontvonalban dolgozók, az egészségügyi személyzet, vagy akár a tanárok védelme. A hadijogban és a nemzetközi humanitárius jogban a harctéren dolgozó egészségügyi személyzetet különleges védelem illeti meg, hogy legyen, aki majd ellátja a betegeket és a sebesülteket.

Megítélésem szerint ennek a jelen helyzetben is így kell lennie, és ahogyan az államok a tüntetőkkel vagy terroristákkal szemben fellépő különleges alakulatokat a legmodernebb és méregdrága felszereléssel látják el, úgy az orvosok, ápolók számára is a legmagasabb szintű védőfelszereléseket, eszközöket kell biztosítani a vírus elleni harchoz. Különben nem várhatjuk el, hogy a gyógyítás során kockára tegyék a saját egészségüket, életüket.

Azt vajon elvárhatjuk-e, hogy bárhol és bármikor bevethetők legyenek akár a fegyveres testületek tagjai? Egy, a közelmúltban elfogadott jogszabály alapján akár két évre is átvezényelhetők más intézménybe az orvosok, ápolók, és bár vannak mentesítő esetek, ezt a többség elfogadhatatlannak tartja.

Az nem a nemzetközi jogba tartozó kérdés, hogy milyen elvárásai lehetnek a társadalomnak és az államnak az egészségügyben dolgozókkal szemben. Az én álláspontom azonban egyértelmű: az egészségügyi dolgozók nem katonák. Az orvosok és ápolók elkötelezettek a hivatásuk iránt, felesküdtek a gyógyításra, és amikor ezt a hivatást választották, tudták, hogy az veszélyekkel is jár.

De kell lenni egy határnak a hivatásuk gyakorlása és a saját életük, egészségük veszélyeztetése között,

különösen, mert ők a leginkább veszélyeztetettek, és nagy járványok idején, mint most is, magas arányban meg is fertőződnek. Ám amíg egy katona számára nem irreális elvárás, hogy feladata teljesítése érdekében akár az életét is feláldozza, mert erre kötelezi az esküje, a társadalom nem várhatja el ugyanezt egy orvostól vagy ápolótól.

És ha a betegeknek másutt van rájuk szükségük?

Akkor olyan garanciákkal kell körülbástyázni egy ilyen intézkedést, amelyek azt az egészségügyi dolgozók oldaláról is elfogadhatóvá teszik.

Az alapvető egészségügyi ellátásokhoz való hozzáférés kérdését – például, hogy van-e elég egészségügyi személyzet, felszerelés, vagy netán majd lesz-e elég oltóanyag – érintik a készülő nemzetközi szerződéstervezetben?

Nem. Ilyen mélységig várhatóan nem megy el a tervezet.

Fordulhat-e esetleg nemzetközi bírósághoz az, aki úgy véli, sérült az egészségügyi ellátáshoz való joga a vészhelyzet alatt, miatt?

Nem hinném, hogy ilyen kereset sikeres lenne.

Lát-e okot aggodalomra azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi járványhelyzetet kihasználva bárhol a világon aránytalan és szükségtelen intézkedéseket vezetnek be, korlátozó jogszabályokat alkotnak?

Visszaélés mindig történhet, és igen, előfordulhat, hogy egy államban a politikai ellenfelekkel való leszámolás vagy akár csak kellemetlenkedés miatt születnek ilyen döntések. De még aggályosabb, hogy fajra, vallásra vagy kisebbségre hátrányos, diszkriminatív intézkedéseket hoznak a járványhelyzetre hivatkozva. Erre vonatkozóan ma is vannak szabályok, csak azokat be kellene tartani.

Bár nem járványügyi intézkedés, de vajon idesorolható a magyar választási törvény tervezett módosítása is, amit a szigorítások előtti órákban nyújtottak be az országgyűlésnek, és ami hátrányosan érintheti az ellenzéki pártokat a következő választásokon?

Tipikus példája ez az olyan intézkedésnek, aminek semmi köze sincs a járványhoz. Ugyanez vonatkozik az Alaptörvény tervezett kilencedik módosítására is.

(Borítókép: Lamm Andrea 2011-ben. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)