Kázmér
-1 °C
16 °C

Reverenda a védőoverál alatt

STA7138
2021.02.01. 11:01 Módosítva: 2021.02.01. 15:52
Persze csak képletesen. A civilben szakápoló katolikus pap látszólag semmiben sem visel más öltözéket, mint a Honvéd Kórház többi ápolója. Fehér ruha és maszk, a Covid-osztályon overall. A külsőségeknél azonban fontosabb a küldetés, erről és kettős hivatásáról beszélgettük Balázs András atyával a Honvéd Kórház ökumenikus kápolnájában.

Jelen kell lenni – mondja. Őszinte tenni akarása az első pillanattól nyilvánvaló. Bár ő maga hivatalosan most is Dunakeszi katolikus lelkipásztora, mindennapi kórházi jelenlétében jól megfér egymás mellett a kötözésnél való segítségnyújtás, ágyneműcserélés a Covid-osztály betegeinek, a többi ellátottnak nyújtott lelki támasszal, valamint a szentségek kiszolgáltatásával. 

13 éves korában az irodalom-tanárnőjének monda ki először, hogy pap szeretne lenni. Aztán az élet úgy hozta, hogy 18 évesen mégis felnőttszakápolói képzésre jelentkezett, csak annak elvégzése után fordult a teológia felé. A kórházi munka tapasztalata vezette a szemináriumba. 

A betegágy mellett, az élet határhelyzeteiben már nem beszél félre az ember. Ez lehet örömteli pillanatban – dolgoztam szülészeten is –, de lehet a legnehezebb szituációkban, ezt tapasztaltam meg a sebészeten például. Ezeknek a találkozásoknak a mentén kristályosodott ki a papi hivatásom.

András atya már 10 éve lelkipásztorként szolgál, formálisan ő Dunakeszin a plébános helyettes. Ez ugyan innen, a Róbert Károly körútról nézve speciális távmunkának tűnik, és nemcsak a 15 kilométeres távolság miatt, hanem azért, mert a Pest megyei település már egy másik, a váci egyházmegyéhez tartozik. 

Mivel egyszerre két helyen nem lehet, kórházi szolgálata idején másik három pap helyettesíti eredeti helyén, ahogy mondja, egy nagyobb összefogás eredménye az, hogy ő most itt dolgozhat. Azt mondja, az olasz pulmonológus Fabio Stevenazzi atya is visszavette a fehér köpenyt a Covid okozta válsághelyzetben, így a példa is adott volt számára a kórházi munkához.  

Ahogy ő, úgy én is kvázi remeteségként élem a plébánián késő estétől hajnalig töltött rövid időmet. A plébános kollégákkal sem találkozhatom. Még sötét van, amikor indulok reggel a kórházba.

András atya nem csak a szószékről akart prédikálni, úgy gondolta, szavai sokkal személyesebbé válnak, ha közvetlenül a betegágyak közelségéből szólítja meg az embereket. Ezért kereste fel a váci megyéspüspököt, kérve, hogy engedélyezze számára a külső szolgálatot. Azzal érvelt, hogy a világjárvány idején a papoknak a legkiszolgáltatottabb hívek mellett is ott kell állniuk. A katonai ordinariátus engedélyével a Honvéd Kórházban papként is a hivatásának élhet, miközben az ápolói szaktudását is használhatja. Arra persze kifejezetten ügyel, hogy egyik szerepében se lépje túl az illetékességét. 

Sokan hihetnénk, hogy amikor épp az „ápolói sapka” van rajta, senki sem tudja, hogy egy pap hozza az infúziót, de ez nem így van. A betegek között terjedni kezdtek az András atyáról szóló videók, így hamar „lebukott”. A katonák és az egészségügyi személyzet is látja őt a kápolnában, gyakran részt is vesznek az ott bemutatott szentmisén, szóval kiléte nem maradhatott titokban.

Átlépve a Covid-osztály küszöbét

„Beteg lennék, ha nem lenne bennem félelem” – válaszolja, amikor arról kérdezem, hogy mit érez, amikor a személyzeti zsilipen át a Covid–19 vörös zónájába lép. Semmi biztosíték nincs arra, hogy másnap reggel is láz nélkül, egészségesen ébred fel. Védőruha ide vagy oda, komoly kockázattal néz szembe nap mint nap, és ezt ő is tudja. Erőt vett magán, és ezért nem is találkozott már másfél hónapja a családtagjaival. A félelem ellenszere számára a munka utáni egyórás szentségimádás és a szentmise bemutatása. Lehetne ehhez a félelemhez ápolóidentitással is közelíteni – sokan így is tesznek –, de az ő esetében a papi státusz felülírja ezt. A betegeken és az orvosokon is azt látja, az egyházi személy jelenléte más dimenzióba helyezi a betegséghez való viszonyt. A kórházban dolgozik egyébként a bangladesi sziámi ikrek szétválasztásáról ismert Csókay András főorvos is, aki reggelenként gyakran együtt imádkozik a kápolnában a többi ápolóval és a katonákkal.

Különös módon a járvány sok embert fordított a keresztény hit felé

– legalábbis erről számoltak be korábban a középiskolás és egyetemista közösségekben forgó hittanosai, akiket társaik kérdezgetni kezdtek Istenről. A világjárvány mindennél élesebben világítja meg, hogy nem a fogyasztás és a megszerezhető javak hozzák el az ember életébe a jólétet. Kevesek által ismert, ezért is olyan mellbevágó az általa előszeretettel ajánlott rövid olvasmány, Weöres Sándor: Jóslás a trágyaözönből című írása. 

Tapasztalata szerint alapvetően másképp viszonyul saját súlyos betegségéhez az, aki hisz a feltámadásban és az örök életben, mint az, aki nem. Előbbiek nem ritkán képesek már-már derűsen tekinteni önnön helyzetükre. Az őszinte beszéd ebben az élethelyzetben szinte természetes. Ha úgy van, neki is kendőzetlenül megmondják: atya, én nem hiszek Istenben, ugyanakkor azt elfogadják, hogy mentálhigiénés szakemberként beszéljen nekik a reményről. Ilyenkor közvetetten át tudja adni a hit erősítő szellemiségét.

A katolikus egyház lapjában, a Magyar Kurírban megjelent egy felhívás, amely a Covid-járvány miatt lélegeztetőgépen lévő badacsonytomaji papért kéri a hívek imádságát. 

András atya segítségét is kérte már korábban lélegeztetőgépen lévő paptársa. Számára is a legegyszerűbb szentírási részt ajánlotta: aki segítségül hívja Isten nevét, az megmenekül. 

(Borítókép: Sóki Tamás / Index)