Gyula
8 °C
21 °C

A legveszélyesebbnek mondott vakcinával oltották kollégánkat

IMG-85542
2021.04.06. 07:56

Oltakozom. Ízlelgetem a koronavírus-járvány szülte új szót, amit még a helyesírás-ellenőrző is aláhúz, és amit eddig mindig csak másokkal kapcsolatban írtam le. Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar utolér a vég, hisz szinte azt sem tudom, mi fán terem a háziorvos, annyira nem vagyok egy rendelőbe járó típus. Persze valahol le van adva az a tb-kártyáról letéphető kis lapocska, de már az is a múlt ködébe vész, hogy mikor és kibe fektettem annak idején a bizodalmam. 

Mindenesetre amint az szabálykövető állampolgárhoz illik, az első felhívásra regisztráltam az év elején, nehogy rajtam múljon a többiek egészsége. De az akkoriban a netre felkerült oltáskalkulátorral is eljátszadoztam, és az akkor azt hozta ki, hogy örülhetek, ha ősz táján megkapom az első adagom. És hát se beteges, se veszélyeztetett korú nem lévén akceptáltam, hogy mindenki más elém kerül a listán, teljesen jogosnak tartva, hogy az időseken kívül a pedagógusok, a közlekedésben dolgozók és más, nálam sokkal inkább veszélynek kitett emberek előbb szerezhetik meg a védettséget. 

Újságíróként ráadásul nap mint nap szembesültem azokkal a veszélyekkel is, amiket maguk az oltások hordozhatnak: az egyik kínairól azt mondták, hogy csak 50 százalékos a hatékonysága, az oroszról azt, hogy talán csak Putyin lehet a megmondhatója, miket tartalmaz, de a nyugatiakról sem mindig festett rózsás képet a média, köztük az általam megírt cikkek sem. Az AstraZenecáról például folyamatosan jöttek a hírek, hogy sok beoltottnál vérrögképződés indult, amibe bizony többen bele is haltak. Nincs összefüggés, erősítették meg minden ilyen eset után, de azért emberek vagyunk: ha nem is hiszünk minden összeesküvés-elméletben, azért hajlamosak vagyunk ilyen dolgok hallatán elbizonytalanodni. 

És akkor jött nagyszombat, ami nemcsak a húst hozta vissza az asztalra, hanem afféle húsvéti ajándékként, az oltakozás lehetőségét is. Ismeretlen számról csörögtek, jelezve, hogy ha szeretném, már hétfőn megkaphatom az első dózist. Látszik, hogy turbó üzemmódba kapcsolt az oltóprogram, már kétmillió beoltott, lassan két és fél.

Drukkoltam, hogy valami olyan vakcina legyen, amit az újranyitás után általánosan elfogadnak, és nem kell majd a határokon újra és újra PCR-teszteket csináltatni vagy rosszabb esetben karanténba vonulni. Persze ismerünk néhány kiskaput, leleményes nép a magyar, de mégse akartam ezekre alapozni jövőbeli utazásaim. Szóval Szputnyik és Sinopharm kilőve, gondoltam magamban, de nem sok időm volt a lehetőségeken merengeni, mert a vonal túloldalán máris közölték, hogy AstraZenecával oltanak. Egy életem, egy halálom, igent mondtam. Mire kedves kollégám szokásos fekete humorával azon kezdett el viccelődni, látszik, hogy meghalok már egy utazásért. Nos, akinek eddig nem tűnt volna fel, még élek, és püfölöm a billentyűzetet.

A nap elején még az Index szerkesztőségében kezdtem, azután irány az oltópont, majd vissza a munkához. Mivel az előre nem tervezett program pont a napi beosztásom közepére esett, igyekeztem szűkre fogni a távollétet, fél óra odaúttal és ugyanennyi visszaúttal kalkulálva. Csak azzal nem számoltam, hogy százméteres sor kígyózik majd a Maros utcán, így a kapott időpont helyett fél óra késéssel jutottam be a budavári önkormányzat járóbeteg szakrendelőjének falai közé. 

Bár elsőre a kapuőr katona nem értette meg a nevem – Golf? Nem, Wolf, mint a farkas, próbáltam segíteni, de a maszk miatt így se ment át az üzenet –, miután rám talált a listán, elirányított a földszintre, ami persze még véletlenül se velünk egy szinten volt, hanem lépcsősor kacskaringózott fel hozzá, de azért ebbe aligha törik bele bárki bicskája. A lépcsők tetején újabb ellenőrző pont, ahol már nem khaki, hanem fehér egyenruhások segítették az eligazodást. Ötös számú oltópont, mondták, még szerencse, hogy nem vágóhíd, gondoltam, de a makulátlan tejszínű köpenyek semmi baljóslatú jelet nem mutattak. Alighogy helyet foglaltam, már nyílt is az ajtó, és bájos asszisztens terelgetett befelé. 

Elkérte a kitöltött hozzájáruló nyilatkozatot, és elégedetten konstatálta, hogy sehol semmi allergia vagy anafilaxia, nem vagyok várandós, és nem is tervezem. Így hát feltűrhettem az ingujjam, és megkaphattam életem első koronavírus elleni védőoltását. Biztos, ami biztos, rákérdeztem, hogy ezután merhetek-e másokhoz közeledni, de megnyugtattak, hogy ezek a mai oltóanyagok már rég nem olyanok, amelyekben legyengített vírusok lennének, ráadásul az

AstraZeneca vektorvakcina, ami annyit tesz, hogy nem is a teljes vírusinformációt tartalmazza, csak olyan, mintha egy filmből kivett legjobb jelenetekből készült előzetest néznék meg: mindent tudni fogok anélkül, hogy végig kéne szenvednem. 

Magyarán szólva egy trailer – fordítottam le magamban, miközben oltási kártyámba bélyegezték, hogy a második adag esedékességének dátuma 2021. július 3., de mint tudvalevő, még onnantól számítva is tíz nap, hogy meglegyen a teljes védettség. Csodálkozásomra, hogy miért kell ennyi időnek eltelnie a következő adagig, amikor a gyártó 4–12 hetet ajánl a két dózis között, a doktornő beavat, hogy egyelőre az a legfontosabb, hogy mindenki megkapja legalább az első oltást, mert már az is ad némi védettséget, és ha meglesz a kellő átoltottság, ráérnek visszatérni a másodszori oltakozókra. 

Még negyedóra biztonsági ücsörgés után indulhattam vissza az Indexbe, ahol kitörő ováció fogadta, hogy még egyben vagyok. Én meg bízom benne, hogy ezzel nemcsak a vírus méregfogát húztuk ki, de a legveszélyesebbnek mondott vakcina sem lesz oly „halálos”, amilyennek egyesek tartják.

(Borítókép: Wolf Géza / Index)