Ármin, Pálma
8 °C
28 °C

Csernobil máig kísért: kevesen tudták, mi történt pontosan

000 779MU
2021.04.26. 05:50
A csernobili atomkatasztrófa 35 éve történt. Ma már tudjuk, technológiai és emberi hiba együttállása okozta a tragédiát. Az eset körülményeiről, hatásairól és tanulságairól, illetve a technológiai különbségekből fakadó biztonsági kérdésekről Aszódi Attilával, a BME Nukleáris Technikai Intézetének egyetemi tanárával beszélgettünk.

Annak idején mennyire volt biztonságos és elterjedt a Csernobili Lenin Atomerőműben is működő grafitmoderátoros (RBMK) atomreaktor?

Ezt a fajta atomreaktort csak a Szovjetunió területén alkalmazták, a technológiát nem engedték exportálni. Tudatos döntés volt, ugyanis ez egy ún. csatornatípusú reaktor, és elvileg lehetőséget kínál arra, hogy benne plutóniumot tenyésszenek, ami hozzásegíthet atomfegyver előállításához. A szovjetek egyébként nem használták erre a célra, de az elvi lehetőség megvolt rá. 

Az akkori területükön, a mai Oroszországban, Litvániában és Ukrajnában építettek efféle reaktorokat. Litvánia EU-csatlakozása után az ott lévőket az uniós szabályozás miatt leállították. Talán kevesen tudják, de a csernobili atomerőmű 1-es és 2-es blokkját már 1986 őszén újraindították, 1987 végén pedig a megmaradt 3-ast is. A fellépő műszaki meghibásodások miatt ott végül 2000-re hagytak fel teljesen a termeléssel. Orosz területen azonban a mai napig működnek, most kezdik ezeket kivezetni a rendszerből. Az egykori leningrádi telephelyen (Szentpétervártól mintegy 80 km-re) már két reaktort leállítottak, kettő még üzemel. A kurszki telephelyen négy, a szmolenszki telephelyen pedig három még most is termel. 

Egy fontos közbevetés: ugyanilyen rendszerű, grafitmoderálású, könnyűvíz-hűtésű, csatornatípusú reaktorok működtek az USA-ban is, de azok katonai felügyelet alatt álltak, és kifejezetten plutónium előállítására használták őket. Amikor az amerikai fegyverkezési program teljesítéséhez szükséges plutónium előállt, akkor tervezték, hogy ilyen, de nagyobb grafitmoderálású, vízhűtésű reaktorokat is építsenek polgári energetikai célra, ám maga Teller Ede volt az, aki végül gátat vetett ennek az elképzelésnek, épp a típus tudott biztonsági problémái miatt.

Miért volt arra szükség, hogy a csernobili atomerőmű épen maradt blokkjait a katasztrófa után szinte azonnal újraindítsák?

Ez a kérdés a balesethez vezető nagy kép felrajzolása szempontjából is meghatározó. Ne felejtsük el, hogy az 1973-as olajárrobbanás és az intenzíven növekedő gazdaságok mindenhol rendkívüli energiaéhséget eredményeztek. Addig szinte mindenütt, így a KGST-övezet országai is olaj felhasználásával elégítették ki a fűtési- és villamosenergia-igényük egy jelentős részét. Ebben az időszakban mindenütt elképesztő intenzitással fejlődött a gazdaság, az energiaéhség és a szénhidrogének árrobbanása pedig felértékelte az atomenergiát. A nagy országokban intenzív fejlesztési munka zajlott, az USA például könnyűvíz-hűtésű és könnyűvíz-moderálású, az ún. nyomottvizes és forralóvizes reaktorokat fejlesztette, míg a Szovjetunióban a nyomottvizes reaktorok mellett a grafitmoderálásúcsatorna-típusú forralóvizes reaktor (RBMK) fejlesztése zajlott. Az RBMK előnye az volt, hogy könnyen lehetett felskálázni, könnyen lehetett a reaktor méretének növelésével nagyobb egységeket létrehozni. A csernobili blokkok 1000 MW villamos egységteljesítményűek voltak, de már zajlott az 1500 és a 2000 MW teljesítményű típus fejlesztése is. A nagy energiaigény és a nehézipar, valamint a gazdaság intenzív fejlődése vezetett valószínűleg oda, hogy a grafitmoderálású, vízhűtésű reaktorok típusára jellemző biztonsági hiányosságokat szokatlan mértékben alulértékelték a szovjet hatóságok. A korabeli kommunikáció persze arról szólt, hogy az emberi mulasztás nélkül elkerülhető lett volna a csernobili katasztrófa, ez azonban hatalmas hazugság. Azt ugyanis nem üzemeltetési hiba okozta, hanem tervezési hiba. Ha a szigorú, nemzetközi előírásokhoz illeszkedő szovjet szabályrendszert betartották volna ennek a reaktornak a tervezése és engedélyezése során, akkor az RBMK-reaktort nem is lehetett volna engedélyezni sem a Szovjetunióban, sem máshol a világon. A szovjet tervezőnek és a hatóságoknak fel kellett volna ismerniük ennek a baleseti szcenáriónak a lehetőségét és súlyosságát. 1983-ban az egyik litván erőműben keletkezett üzemzavar fel is hívta egyébként az egyik hiányosságra a figyelmet, tudták is, hogy foglalkozni kellene a felismert konstrukciós hibával, aztán valahogy mégis elfelejtették. Az üzemzavarhoz vezető folyamatok kivizsgálásakor a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség a biztonsági kultúra hiányosságait azonosította a helyzetet eredményező fő okként.

A szintén szovjet tervezésű Paksi Atomerőmű 1-es és 2-es reaktorblokkja 1986-ban már üzemelt. Mennyiben volt más a magyar rendszer, mennyivel volt biztonságosabb?

Nagyon mások a paksi reaktorok. A csernobili rendszer legnagyobb kockázata az, hogy a grafitot és a vizet együtt alkalmazza, ami olyan reaktorfizikai tulajdonságokat eredményez, ami hajlamosítja az RBMK-reaktort az ún. megszaladásra: bizonyos helyzetekben a reaktor egy teljesítménynövekedésre saját magától teljesítménynövekedéssel reagál, aminek következtében rövid időre a névleges teljesítmény sokszorosa szabadulhat fel benne. A beépített nagyon rossz, a kor színvonalától elmaradott szabályozórendszer ezt nem volt képes uralni. Ez okozta az első hatalmas robbanást, amit a grafit és a ráömlő forró vízből keletkező éghető gázok robbanása követett. A két robbanás következtében nagy mennyiségű radioaktív anyag kerülhetett a légkörbe, amit tovább fokozott, hogy a grafit meggyulladt és közel két hétig égett, hosszú idejűvé téve a nagymértékű kibocsátást. A nyugati és a paksi reaktorok is vízmoderálású, vízhűtésű rendszerek, nincsen bennük grafit, így teljesen másként viselkednek reaktorfizikailag: olyan belső visszacsatolásokkal bírnak, amelyek a rendszert stabilizálják, nem pedig hajlamosítják az ilyen megszaladásos üzemzavarokra.

Nézzük a robbanás magyarországi vonatkozásait! Mit tudhattak másnap, 1986. április 27-én a magyar szakemberek?

Nagyon keveset. Azt sem tudták, hogy az ottani reaktor pontosan hogyan működik, azt meg végképp nem, hogy mi is történt pontosan. Kollégáim csak a híradások alapján tapogatóztak. A sugárzási helyzetről sem voltak információik, de a magyar méréseket nagyon hamar megkezdték, köszönhetően annak, hogy a paksi erőmű miatt volt már kiépült mérőhálózat, az egyetemeken is mérték a környezeti sugárzást. Az okokat azonban sokáig nem tudták. Az áttörés 1986 augusztusában történt, ekkor a szovjetek Bécsben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél tartottak egy beszámolót, akkor lehetett mélységében megtudni, mi is történhetett. Addig csak szakcikkek és háttérinformációk álltak rendelkezésre.

Pedig a gyors reagálás nemzeti érdek lett volna. Hogyan reagált 1986-ban a magyar kormány?

Azok az óvintézkedések, amiket a kormány hozott a lakosság védelmére, megfelelőnek bizonyultak. Azonban ha visszanézzük a magyar média 1986 április–májusi cikkeit, híradásait, akkor látszik, hogy azok elsősorban nem a helyzet megismerésére, hanem a lakosság megnyugtatására irányultak; képletesen fogalmazva: nincsen sugárzás, és az napról napra csökken. Amikor a szennyezettség megérkezett a magyar légtérbe, a lakosság nehezen tudta mihez mérni a veszélyt, mert az okot illetően nem volt őszinte tájékoztatás. Az akkori magyar politikai vezetés számos hibát vétett az események kommunikációjában.

A csernobili baleset kommunikációs téren túli szegmense hogyan hatott a Lázár-kormányra?

A magyar politika rendkívül nehéz helyzetbe került, mert mezőgazdasági terményeket exportált az ország, a nyugat viszont lezárta a magyar–osztrák határt, nem engedték ki a szállítmányokat, mondván, hogy Magyarország határos Ukrajnával, feltételezésük szerint tehát nálunk is meglehetősen rossz a helyzet. Erre rakódott rá a Szovjetunió maszatolása, miközben a magyar vonatok, kamionok álltak a határon.

Mennyiben volt megalapozott a félelmük?

Utólag, az akkori adatok ismeretében könnyű okosnak lenni. Ma már tudjuk, hogy Ausztriában sokkal nagyobb volt a szennyezettség. Amikor egy radioaktív felhő terjed a légkörben, nem az a kérdés, hogy ki milyen földrajzi távolságban van a forrásától, hanem az, hogy az adott meteorológiai viszonyok között merre megy és hol csapódik ki a felhőben lévő szennyeződés. A két robbanás és a magas hőmérsékletű grafittűz a légkör magasabb rétegeibe is eljuttatta a szennyeződést, ami először észak felé terjedt, ezért detektálták elsőként Svédországban, majd délnyugat irányába fordult, és Bajorország, Ausztria és Csehország fölött csapódott ki nagyobb mértékben. Magyarország valójában nem a keleten szomszédos Ukrajna irányából, hanem nyugati irányból, a Bajorországot és Ausztriát szennyező felhő keleti széléből kapott csernobili radioaktivitást, aminek a dóziskövetkezményei jól mérhetőek voltak, egészségügyi következményei azonban szerencsére elhanyagolhatóak maradtak: a természetes sugárzási háttér dózisának mintegy 20 százaléka lehetett az első évben a magyar lakosság csernobili többletdózisa.

Hogyan hatott Csernobil példája a hazai atomenergia előállítására?

Paks továbbépítését ez a súlyos incidens nem állította meg, még csak megtorpanás sem volt, hiszen annyira más technológiai alapokon állt. Biztonságnövelő intézkedések sem történtek, ugyanakkor a biztonsági kultúra, a tervezővel szembeni elvárások és a hatósági ellenőrzések szigora jelentősen emelkedett a katasztrófát követő évtizedekben. A másik hatása pedig az volt, hogy létrehozták és az országokkal elfogadtatták az incidensek elmaszatolását kizáró Nemzetközi Nukleáris Eseményskálát, melyet így Magyarországon is kötelező erővel alkalmazni kell. Az osztrákok ezenkívül ambicionálták a szomszédos államokkal egy nukleáris tájékoztatási és gyorsértesítési rendszer létrehozását, hogy még egyszer ne alakulhasson ki olyan információs bizalmi válság, mint amit 1986-ban láthattunk.

2003-ban Pakson bekövetkezett egy, a hétfokú INES-skálán 3-assal jelzett súlyosságú üzemzavar. Ennek milyen kommunikációs, technológiai és környezeti hatásai voltak?

A környezeti káros kibocsájtás elhanyagolható volt, technológiai szempontból viszont nagyon komoly esemény volt a kettes blokkban, aminek a reparálása évekig eltartott. (Az üzemzavar nem az energiatermelő reaktorban, hanem egy ideiglenesen odatelepített tisztítórendszerben alakult ki, ezért az erőművi technológián nem kellett módosítani.) Harmadrészt pedig az üzemeltető, a hatóság és a kormányzat hármasa között, illetve a létesítmény és a lakosság között is bizalmi válságot okozott. A helyzet újra előhozta a biztonsági kultúra emelésének igényét. 

Az elmúlt 35 év fejlesztései ismeretében (és a 2011-es fukusimai balesetet is figyelembe véve) mekkora az esélye egy csernobilihez hasonló súlyosságú tragédia bekövetkezésének? Mennyire sikerült kiiktatni a biztonsági lyukakat?

A szovjetek rögtön a katasztrófa után több konstrukciós módosítást is elvégeztek, de azt az alapvető problémát, hogy grafit és víz együtt van a rendszerben, nem lehet kezelni, ezért nem is tudták a ma már elvárható biztonsági színvonalra felhozni ezeket az atomerőműveket. Az orosz energetikai fejlesztéspolitika ezeknek a rendszereknek a lecserélése felé halad. A nyomottvizes rendszereknél folyamatosan – Fukusima után pedig különösen is – szigorodtak a biztonsági szabályok, ezeknél tehát a csernobilihoz fogható súlyosságú esemény nem következhet be.

Mekkora tere van a XXI. századi atomenergia előállításában, az erőművi működésben az automatizálásnak, és mekkora az emberi tényezőnek?

A csernobili balesetben az automatizálás és a méréstechnika hiányosságai meghatározó szerepet játszottak. Azóta az irányítástechnika rengeteget fejlődött, nagyrészt kiváltották az emberi beavatkozások szerepét, és sokkal komolyabb ellenőrzést is lehetővé tesznek. További feladat a kibervédelmi rendszerek kialakítása, ezért a digitalizált erőművi technológia diverzifikált részegységek összeépítéséből jön létre, ahol az informatikai típusú támadások elleni védelem kiemelt figyelmet kap.

Akkor tehát nyugodtak lehetünk?

Az említett orosz grafitmoderátoros atomreaktorok utolsó darabját 1990-ben helyezték üzembe. Tudni kell, hogy ezek körül nincs igazi hermetikus védőépület, és a grafit is ott van a vízzel együtt a reaktorzónában. Ez utóbbi tényező pedig nem kiiktatható, ezért az ilyen erőművek üzemidő-hosszabbításáról lemondtak, vagyis az RBMK-reaktoroknál nem alkalmaznak üzemidő-hosszabbítást, és leváltásukra korszerű VVER-1200 reaktorokat helyeznek üzembe, mint ahogy ez történik például a Szentpétervárhoz közeli Leningrád Atomerőmű telephelyén. Akkor kerülhet véglegesen pont a csernobili atomkatasztrófa által jelzett műszaki-konstrukciós probléma végére, hogyha véglegesen leállítják a ma még működő összes RBMK-reaktort.

Környezeti és fenntarthatósági szempontból hogyan értékelné az atomenergiát?

A megfelelő feltételek között előállított atomenergia fenntartható energiaforrás, és nagyon nagy szükség is van rá. Az Európai Unióban az atomenergia a legnagyobb karbonmentes áramforrás. Az EU-ban felhasznált villamos energia 22 százalékát állítjuk elő atomerőművekben. Magyarországon a felhasznált villamos áram 36 százaléka származik a paksi atomerőműből. A nukleáris termelőegységek óriási előnye, hogy folyamatosan tudnak termelni, éjjel és nappal, télen és nyáron, működésük lényegében független az időjárástól. Úgy is mondjuk, hogy zsinóráramot termelnek, ami elengedhetetlen a fejlett gazdaságokban, ahol az informatika, az automatizálás, a hűtés-fűtés, az ipari termelés olyan elterjedt és kiterjedt, mint nálunk is. Egy jól működő villamosenergia-rendszerhez többfajta energiaforrások elegye szükséges, ebben az atomenergia kulcsfontosságú. Felhasználása igenis lehet biztonságos, csak tenni kell érte, és folyamatosan kontroll alatt tartani. A környezeti, gazdasági, műszaki és társadalmi fenntarthatóságot együtt érdemes nézni, ebben a tekintetben az atomenergia véleményem szerint jól teljesít, és hosszú időn keresztül még szükségünk is lesz rá. 

(Borítókép:  A csernobili atomerőmű javításainak végrehajtása az 1986. április 26-i robbanást követően. Fotó: Valery Zufarov / TASS / AFP)