Jusztin
14 °C
31 °C

Ezt kevesen bírják, van ápoló, aki már együtt sír a hozzátartozókkal

2021.05.13. 06:32

Sokan azt hiszik rólunk, hogy nagyon erősek vagyunk lelkileg, mert, mondjuk, míg a betegágy mellett beszélek a családdal, bírom tartani magam. Csak épp aztán lehet, kimegyek az öltözőbe, és sírok – nyilatkozta Vinczéné Farkas Mónika az Oroscafénak. Mónika több mint 20 éve dolgozik az orosházi Dr. László Elek Kórház és Rendelőintézet intenzív osztályán, és azt mondja, az utóbbi egy év nagyon fárasztó volt neki és pályatársainak is, keveset tudtak pihenni.

Gondoltam már rá, hogy otthagyom a kórházat. Aztán ilyenkor eszembe jut, hogy na jó, de akkor mit fogok csinálni? Ebben vagyok, mióta kikerültem a nagybetűs életbe, ez a hivatásom, ezt választottam

– jegyzi meg az intenzíves szakápoló, és elárulja azt is, nagyon örül, hogy arccal és névvel nyilatkozhat, mert általában csak „az itós”, azaz intenzív osztályos nővéreknek nevezik őt és munkatársait.

Beszél arról is, hogy az elmúlt egy évet nagyban megkönnyítette, hogy a kollégák 20-25 közös év alatt összekovácsolódtak, összetartanak, segítik egymást, lelket öntenek a másikba, amikor éppen arra van szükség. Mert bizony erre is szükség van – teszi hozzá. 

Az első elveszített beteg után hónapokig tartott, mire fel tudtam dolgozni a történteket. Mindig őt láttam, ha becsuktam a szemem. Aztán rájöttem, hogy muszáj egy falat húznom, különben meg fogok bolondulni. Persze most is van olyan, hogy a hozzátartozóval együtt sírok 

– részletezi a szakma nehézségeit, hozzáfűzve, hogy az övé egy olyan hivatás, amely során végig kell csinálni minden egyes nap a feladatokat ugyanolyan lelkiismeretesen, ugyanolyan precizitással akkor is, ha tudja, valaki már sosem fog már kijutni a kórházból. „Talán ez benne az igazán nehéz. Ezt kevesen bírják” – emelte ki. A koronavírusos időszak tapasztalatairól is beszél, például arról, hogy ők tanították be a más osztályról érkező, önként jelentkező nővéreket. De akadt, aki úgy vállalta, hogy jön és segít, hogy már nyugdíj előtt állt.

Kívülről talán úgy tűnhet, a sok gép dolgozik helyettünk, de az igazság az, hogy azok inkább csak segítenek nekünk. A gépeket be kell állítani, a gyógyszeradagolóba fel kell szívni a gyógyszert, a lélegeztetőgépet folyamatosan figyelni kell. Ha gyomorszondán keresztül etetjük is a beteget, azt is össze kell állítani valakinek. Ott a nyolc-tíz infúziós pumpa, mellette lehet a dializáló gép is, és mindig mindent a megfelelő időben kell kezelnünk. Ha például fürdetés közben megfordítjuk a beteget, nagyon oda kell figyelnünk, hogy a csövek vagy a pumpák hosszabbítói ki ne csússzanak. Mi beszélünk azokhoz a betegekhez is, akik nem kommunikálnak. Nevükön szólítjuk őket, elmondjuk nekik minden alkalommal, mi fog történni, mit fogunk velük csinálni, hiszen nem tudjuk, mennyit hallanak, mennyit értenek meg belőle. Sosem teszünk különbséget két beteg közt

– meséli az ápolónő. A munka – fűzi hozzá – nem csak szomorúságból áll, őt például mindig új erővel tölti fel, amikor egy betege azt mondja, jólesett neki az emberséges bánásmód.