Harminckét éve temették újra Nagy Imrét és társait

1958. június 16-án hajnalban hajtották végre a halálos ítéletet a forradalmi kormány miniszterelnökén, Nagy Imrén, Maléter Pál honvédelmi miniszteren és Gimes Miklós újságírón. Hazaárulásért és ellenforradalmi tevékenységért ítélték őket halálra. Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét 1958 áprilisában végezték ki, Losonczy Géza, a Nagy Imre-kormány államminisztere 1957 végén halt meg a börtönben.

A 63 évvel ezelőtt hajnalban kivégzetteket – azért, hogy nyughelyüket senki ne ismerhesse, senki ne látogathassa – a börtön sétálóudvarán földelték el. Két évvel később a koporsókat kiásták, kátránypapírba drótozták, és a közeli Új köztemetőben jeltelen sírokban helyezték el. A síroknak fedőnevet adtak. Nagy Imre sírján a fejfára a Borbíró Piroska nevet írták.

Az 56-os forradalom leverése után a Kádár-rendszer a saját legitimációját arra építette, hogy a szabadságharcot ellenforradalomnak minősítette. Kádár János a Nagy Imre-kormány államminisztereként vállalta el 1956. november elején a forradalom leverését a szovjet hadsereg segítségével. Nagy Imrét és társait bíróság elé állították, és hat nap alatt – a peres eljárásokra vonatkozó korabeli törvényeket sem betartva – halálra ítélték.

A 80-as évek végén a társadalmi változások egyik fontos sarokköve volt az 1956-os események újraértékelése, így vált az ellenforradalom előbb népfelkeléssé, majd forradalommá, illetve szabadságharccá, amivel meg is kérdőjeleződött a Kádár-rendszer legitimációja.

Pozsgay Imre államminiszter mondta ki egy interjúban, hogy

1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése, népfelkelés.

Ez a beismerés oly népszerűvé tette Pozsgayt, hogy majdnem ő lett a fordulat után az első szabadon választott köztársasági elnök. 1989-ben a négyigenes népszavazásnak köszönhető, hogy ezt sikerült megakadályozni.

Amikor tehát megengedték végre, hogy a kivégzettek családjai megadják a végtisztességet hozzátartozóiknak, a sírok feltárása során kiderült, hogy Kádár emberei miként bántak a kivégzettek holttestével, hogy Nagy Imrét arccal a föld felé temették jeltelen sírba. A mély megrendülés, felháborodás is hozzájárult a rendszerváltó folyamatok felgyorsulásához.

1989. június 16-án a Hősök terén a ravatal mellett az áldozatok családtagjai, az egykori rabtársak foglaltak helyet, díszőrséget adtak az újratemetés érdekében fontos feladatot vállaló Történelmi Igazságtétel Bizottság és a Politikai Foglyok Szövetsége képviselői.

A korabeli jelentések szerint 250 ezer ember vett részt a szertartáson, az ország népe az eseményeket a rádió és a televízió élő közvetítésén keresztül követhette. Beszédet mondott többek között a későbbi köztársasági elnök, Göncz Árpád mint egykori 56-os, Vásárhelyi Miklós mint a Nagy Imre-csoport tagja, Mécs Imre, aki az 56-os forradalmi ifjúság nevében beszélt, Rácz Sándor, a Nagybudapesti Központi Munkástanács egykori elnöke, Orbán Viktor pedig az új generációs ifjúság nevében szólhatott, amivel országos ismertséget szerzett.

A Hősök teréről a koporsókat a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájához vitték a halottaskocsik. A temetőben felolvasták a kivégzettek névsorát, a hozzátartozók kérésének megfelelően papok szentelték meg a sírokat a felállított kopjafák tövében. Végül a különböző felekezetek papjai ökumenikus imát mondtak, és megáldották a 301-es parcellát.

A Hősök terén a legradikálisabb hangú beszédet a jelenlegi miniszterelnök mondta. A szovjet hadsereg kivonását követelte. Akkor még nem volt közismert tény, hogy erről abban az időben már megszületett a döntés Moszkvában.

A fiatal Orbán beszéde mindazonáltal megrendítő hatású volt. A mártírokról így fogalmazott:

Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket, és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek.

Nagy Imre miniszterelnök és társainak újratemetése a magyar demokratikus átalakulás szimbolikus aktusává vált. Ettők kezdve szabadon lehetett beszélni 56-ról, majd az azt követő megtorlásokról, lehetőséget adott arra, hogy a társadalom szembenézzen a múltjával, erkölcsi és politikai ítéletet mondjon a rendszerről, amiben élt, amely addig elfojtotta a forradalomról való megemlékezést, a megszállók ellen vívott szabadságharc igazságát.

Az 1956-os forradalmi események megítélését a rendszerváltás után is hosszú évtizedekig viták övezték: a pártállami rendszer hívei és ellenzői, akik ellenforradalomnak tartották, és azok, akik szabadságharcnak, mindig is másként értékelték a történteket.

A rendszer természetét jól mutatja, hogy az újratemetés megrendezését – a történészek levéltári kutatási eredményeiből tudjuk – a titkosszolgálat a hálózata segítségével igyekezett befolyásolni, illetve ellenőrzés alatt tartani.

Június 16-án csaknem kétszáz titkos ügynök tartózkodott a helyszínen különböző megbízásokkal, a besúgóknak alig felét sikerült azonosítani, a többiek ma is inkognitóban járnak köztünk, nem tudjuk, kik ők, mint ahogy azt sem, hogy az elmúlt három évtizedben hol és milyen pozíciókban ülhettek, kaptak-e bármilyen megbízást egykori tartóiktól, tevékenységüket befolyásmentesen, zsarolásmentesen végezhették-e az új demokráciában.

Nagy Imre megítélése is változott a közbeszédben. Míg korábban a Kádár-rendszer hívei és ellenzői között volt véleménykülönbség a mártír miniszterelnökről, 1990 után a rendszerváltó pártok között is egyre jobban kirajzolódtak az árnyalt véleménykülönbségek.

Az újratemetésen nagy hatású beszédet mondó Orbán Viktor 2010-ben így méltatta a forradalom kormányának vezetőjét:

Nagy Imre később, a vele szemben lefolytatott gyalázatos perben okosságával és rettenthetetlenségével legnagyobb nemzeti hőseink sorába emelkedett, megvédte a forradalom tisztaságát és mártírtársai becsületét. Hála érte!

Aztán pár évvel később két ősfideszes politikus gyereke, az újságíróként működő Trombitás Kristóf 2018. júliusban a kormánypárti sajtóban reagált arra az akkor még csak tervezett kormányzati lépésre, hogy eltávolítják eredeti helyéről, a Kossuth tér sarkáról Nagy Imre szobrát, hogy visszakerülhessen a helyére az 1919-es vörösterror áldozatainak emlékműve. Trombitás nemcsak üdvözölte a tér átalakításának és a szoboráthelyezésnek a tervét, hanem harsányan helyeselte is.

Ekképpen:

Éppen eleget viseltük már, ahogy egy mesterségesen kialakított, semmiből létrehozott Nagy Imre-kultuszt toltak le a torkunkon, hősnek beállítva egy velejéig kommunista, hazaáruló és szó szerint nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alakot.

Trombitás szerint Nagy Imre

úgy került az események közepébe, mint Pilátus a Krédóba, hiszen a diktatúra működésének köszönhetően országos szinten ismert, nem komcsi politikusa szinte nem is maradt az országnak. A »kedves elvtársaktól« relatíve hamar sikerült más irányba elindulnia, bár végig sodródott az eseményekkel, lényegi kihatása semmire sem volt. És fájdalmas ezt mondani, de Kádár János nem csupán úgy verte át őt folyamatosan, ahogy nem szégyellte, de kétségtelenül meglévő politikusi erényeit is kihasználta, ahogy Nagy Imre háta mögött sikeres szervezkedésbe fogott.

Trombitás nekünk szegezi a kérdést:

Valóban addig devalválhattuk a hősiesség fogalmát is, hogy azt már bárkire rádobjuk? Annyi baloldali hőst tisztelünk a magyar történelemben, muszáj nekünk piedesztálra állítani egy velejéig moszkovita hazaárulót is?

Mindez 2018-ban jelent meg, 60 évvel a kivégzést követően és harminc évvel az után, hogy a rendszerváltó folyamat katalizátorává vált holtában is a mártír miniszterelnök, amikor az újratemetésének aktusa valamiféle egységbe szervezte a magyar társadalmat.

Tegnap este megemlékezést tartottak a Jászai Mari térre száműzött Nagy Imre-szobornál. A mártírhalált halt miniszterelnök unokája, Jánosi Katalin beszélt.

Vajon nyugodhat-e békében Nagy Imre? Vajon megértettük-e az összetett üzenetet, Nagy Imre teljes életútjának és halálának üzenetét? Biztosan tudom, hogy – nem... Ha az utókor mindent megértett volna, ma nem citálnák és citálhatnák újra és újra gyilkos szavak kereszttüzébe a mai hatalom celebei-ölebei. Az ellene folyó hajsza azt mutatja: elhazudott munkásságának ma is van veszélyes tartalma, fontos üzenete.

Titkolt első miniszterelnökségének reformprogramja az országnak politikailag, gazdaságilag, emberileg megváltást hozott. A munkatáborok bezárása, a kitelepítés megszüntetése, a kuláklista eltörlése, a tsz-ből való kilépés lehetővé tétele, a vallási tolerancia alkalmazása mellett Nagy Imre volt az, aki elrendelte a Rákosi-korszak politikai pereinek felülvizsgálatát – például a Rajk-per vizsgálatát, amely aztán 1956-ra érett be, amikorra Nagy Imrét (miután moszkvai utasításra sem volt hajlandó megváltoztatni reformprogramját) kiebrudalták mindenhonnan –, s Rajkék újratemetésének idejére már Nagy Imre lett az aktuális, kijelölt áruló. A gyűlöletkampány működött, akkor is. Ma is ezt teszik ellenfelei – rendre és aktuálisan szidalmazzák, bár ma finomabb eszközökkel ölnek, karaktergyilkosságokkal. 63 évvel a halála után már illenék nyugalmat, konszenzust teremteni egy történelmi személy, egy nemzeti mártír alakja körül

– mondta Jánosi Katalin.

(Borítókép: Közös énekléssel róják le kegyeletüket a résztvevők a Hősök terén a Nagy Imre 1956-os miniszterelnök és mártírtársai emlékére rendezett ünnepélyes szertartáson a kivégzésük 31. évfordulóján tartott gyásznapon, 1989. június 16-án. Fotó: Balogh P. László / MTI)