Kádár János minden évben almát küldött a leváltott Hruscsovnak

F  PG19640403005
2021.09.16. 14:35
A Világkereskedelmi Központ ikertornyai elleni terrortámadások huszadik évfordulójának árnyékában szinte alig esett szó Nyikita Hruscsovról, aki ötven éve, 1971. szeptember 11-én halt meg. Pedig az egykori szovjet pártvezér, aki elvtársai körében is vihart kavarva szembefordult a sztálini személyi kultusszal, rendkívül ellentmondásos egyéniség volt. Miközben megnyitotta a lágerek kapuit, több millió áldozatot rehabilitált, kegyetlenül leverte a magyar szabadságharcot, és háborúval fenyegető válsághelyzeteket idézett elő. Hruscsovról Hahner Péterrel, a Rubicon Intézet főigazgatójával beszélgettünk.

Ivan Passer méltatlanul elfeledett, 1992-ben készült Sztálin című életrajzi filmjében Hruscsov egy pojácának van beállítva, egy talpnyaló udvari bolondnak, aki csak szélütötten vigyorog, amikor a címszereplő a kremlbeli tivornyákon bohócot csinál belőle. Milyen ember, milyen személyiség volt valójában?

Nyikita Szergejevics Hruscsov rendkívül mélyről jött és rendkívül magasra jutott fel. Ez néha büszkeséggel, néha bizonytalansággal töltötte el. Roj Medvegyev orosz ellenzéki politikus azt írta róla, hogy

a századelő orosz parasztjának és munkásának számos tulajdonsága jellemezte: a gyakran vakmerőségig menő bátorság, mely elővigyázatossággal, időnként határozatlansággal is párosult; paraszti életerő, hatalmas energia, munkaszeretet, természetes ész, kitartás és ravaszság, hiányos iskolázottság, jószívűség és fukar keménység, hatalmas akarat, durvaság és túlzott bizalom, ellenszenv a csinovnyikokkal (hivatalnokokkal) szemben.

Mivel a rendszert csak terrorral lehetett fenntartani és működtetni, a legfelső párt- és állami szervek tagjaként nem kerülhette el, hogy az ő keze is véres legyen. A Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkáraként és minisztertanácsának elnökeként (1953–1964) leverte a magyar szabadságharcot, háborúval fenyegető válsághelyzeteket idézett elő, és ügyetlen lépéseivel hozzájárult a fegyverkezési verseny fokozódásához. Ugyanakkor megkísérelte a szovjet rendszer humanizálását, lehetővé tette több millió áldozat rehabilitálását, megnyitotta a lágerek kapuit, megpróbálta csökkenteni a nemzetközi feszültséget és emberi életkörülményeket teremteni honfitársai számára. Mark Frankland amerikai történész találó megfogalmazása szerint „jobb állapotban hagyta hátra országát, mint ahogyan átvette”.

Külpolitikai működésének egyik legikonikusabb jelenete, amikor az ENSZ közgyűlésén, 1960. október 12-én a Szovjetuniót kritizáló Fülöp-szigeteki küldött felszólalása alatt tiltakozásul a cipőjével verte asztalát. Hruscsov lábbelije a hidegháborús időszak szimbólumává vált, annak ellenére hogy a jelenetről nem készült film-, fotó-, de még hangfelvétel sem, sőt egyes történészek szerint a botrányos eset csupán legenda. Igazságot tud  tenni ebben az ügyben ?

Aligha. A vezető amerikai lapok valóban azt írták, hogy a cipőjével verte az asztalát. James Feron fiatal újságíró azonban, aki a történtek szemtanúja volt, úgy látta, hogy csak fenyegetően meglengette a cipőjét, majd letette az asztalára. Egy ENSZ-alkalmazott azt nyilatkozta, hogy Hruscsov a nagy hasa miatt nem is tudta volna saját kezűleg levenni a cipőt, de egy újságíró véletlenül a lábára lépett. Ő erre kilépett a félig levált cipőből, amelyet az alkalmazott adott vissza neki egy szalvétába burkolva. Ez az alkalmazott viszont úgy látta, hogy Hruscsov valóban verte a cipővel az asztalt. A történészek ezt a verziót fogadják el. A kínos jelenet alatt Gromiko szovjet külügyminiszter kétségbeesetten mutogatott a saját levetett cipőjére, hogy főnöke kapjon már észbe, Macmillan brit miniszterelnök pedig egy hidegvérű angol úrhoz illő kijelentést tett: „Nekem ehhez tolmács kell...” Kádár János ekkor már olyan baráti viszonyban volt Hruscsovval, hogy aznap este megkérdezte tőle, felvette-e végül a cipőt, vagy mezítláb ment fel az emelvényre napirendi javaslatot tenni.

Ugyancsak a történelmi legendák tárgya a szovjet kommunista párt XX. kongresszusának zárt ülésén, 1956. február 25-én elhangzott beszéde, amelyben élesen szembefordult Sztálin politikájával, elítélve a személyi kultuszt és a törvénytelen elnyomást. A négyórás felszólalást állítólag döbbent csend fogadta, volt, aki rosszul lett, mások sírógörcsöt kaptak. Volt-e ennek a titkos beszédnek valós idejű hatása a Szovjetunióban, illetve nálunk?

Rendkívül nagy hatása volt. A jelen lévő kommunista vezetők nem hittek a fülüknek, többen a szívbaj elleni gyógyszereikért nyúltak, és Mao Ce-tung később azzal vádolta meg Hruscsovot, hogy nem megkritizálta, hanem kivégezte Sztálint. A sztálinisták többsége fel volt háborodva, Alekszandr Alekszandrovics Fagyejev, az ünnepelt szovjet író állítólag e beszéd következtében követett el öngyilkosságot.

Az egész kommunista világot megrázták a történtek, a reformok hívei bizakodni kezdtek. A beszéd magyarországi és lengyelországi következményei közismertek. A híres beszédben azonban szó sem volt az 1917 óta érvényesülő állami terror elítéléséről.

Hruscsov azt hangsúlyozta, hogy Lenin vezetése alatt a kommunisták jó úton indultak el, Sztálin azonban letérítette őket erről az útról. Nem említette meg a polgárháború és a kollektivizálás több millió áldozatát, nem beszélt az ötéves tervek következményeiről, és a Gulag szót ki sem ejtette. Nem ismerte el a sztálinista rendszer alapvető embertelenségét, csak annyit, hogy egyes kommunisták is áldozatául estek. Stéphane Courtois francia történész szerint Hruscsov titkos beszédével lefektette a párton és társadalmon belüli kollektív és szelektív felejtés alapjait, megteremtette a hatalom legitimációjának új kereteit. Hosszú távon Lenin és Sztálin szétválasztásával megalapította a „jó kommunizmus mítoszát”, amelynek hatalmas sikere lett mind Oroszországban, mind a nemzetközi kommunista mozgalomban, mind a nem kommunista világban. A titkos beszéd ugyanakkor megnyitotta a szovjet rendszer harmadik nagy korszakát, az alacsony intenzitású totalitarizmusét, amely lehetővé tette a társadalomnak, hogy fellélegezzen, és a rendszernek, hogy fennmaradjon.

Az ő nevéhez fűződik a szovjet űrprogram beindítása is. Az amerikaiak szerint a szovjetek kezdeti előnye abból fakadt, hogy nukleáris fegyvereik jóval nagyobbak és primitívebbek voltak az ő robbanófejeikhez képest. Márpedig a nagyobb teher komolyabb, fejlettebb hordozórakétát kívánt a feladathoz. Ilyen egyszerű lenne a magyarázat az első műholdra, a Szputnyik–1-re, Lajka kutya űrutazására vagy Jurij Gagarin 1961-es Föld-körüli útjára?

Ha nem is ez az egyetlen magyarázat, a technikai eltéréseknek minden bizonnyal fontos szerepük volt. Hruscsov végtelenül büszke volt az orosz űrprogram sikereire, s 1957 októberében így beszélt a szovjet főtisztviselők előtt a Marinszkij-palotában:

Az amerikaiak meghirdették az egész világ előtt, hogy műholdat lőnek fel a Föld köré. Az övék csak akkora volt, mint egy narancs. Mi ugyanakkor csendben maradtunk, de most egy műholdunk kering a Föld körül! És nem egy aprócska, hanem olyan, amely nyolcvan kilót nyom!

1958 januárjában már büszkén hirdette, hogy hazája megelőzte a vezető kapitalista országot a tudományos és technikai fejlődés terén. „Immár az Egyesült Államok próbálja utolérni a Szovjetuniót!”

Hruscsov igazi taktikus volt, vagy csak szerencsés hazárdőr? Gyakorlatilag kiprovokálta az 1962-es kubai rakétaválságot, majd tevékeny szerepet vállalt a megoldásában. Ezt követően jött létre Washington és Moszkva között a „forródrót”, amelyet a szovjetek nem meglepő módon vörös telefonnak neveztek, illetve írták alá az atomcsendegyezményt, amely megtiltotta az atombomba-kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt.

A világ valóban attól tartott, hogy atomháború robban ki a nagyhatalmak között. Hruscsovval sokan szembefordultak közvetlen kollégái közül, és szemére hányták, hogy kihívást intézett ellenfeleihez, majd meghátrált. Az is kiderült róla, hogy felelőtlenül felhatalmazta a helyi parancsnokokat a Kubába telepített rakéták kilövésére. November 23-án ilyen ékesszóló szavakkal védekezett a szovjet központi bizottság plénuma előtt: „Nem volt szükségszerű, hogy úgy csináljunk, mint a cári tiszt, aki fingott egyet a bálon, ezért főbe lőtte magát!” A kubai rakétaválság idején tanúsított magatartását két évvel későbbi leváltása idején is a szemére hányták. De vajon valóban olyan nagy volt a veszély?

Bármilyen felületes és felelőtlen playboy is volt Kennedy elnök a magánéletében, amikor megtudta, hogy milyen pusztítással járna egy nukleáris háború, úgy döntött, hogy mindent meg kell tennie az elkerülése érdekében. Hruscsov pedig ugyanígy elszörnyedt az előttük álló lehetőségeken.

Október 27-én, amikor Kuba felett lelőttek egy amerikai repülőgépet, már tudta, hogy meg kell hátrálnia. Hadügyminisztere közölte vele, hogy a kommunikáció lassúsága miatt legjobb lesz, ha a Kubában állomásozó szovjet tisztek Castro utasításait követik. „Kinek a hadseregében katona a mi tábornokunk? – ordított Hruscsov. – A szovjet vagy a kubai hadseregben? Ha a szovjetben, akkor miért követi más parancsait?” Esze ágában sem volt atomháborút kirobbantani Fidel Castro kormányának védelmében. Vagyis a világ talán mégsem állt oly közel a nukleáris katasztrófához 1962 őszén – mert szerencsére mindkét világhatalom vezetőjéből hiányzott a háborús szándék.

Jelentős szerepet töltött be az újkori magyar történelem alakításában is. Ő volt a kommunista párt első titkára az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésekor, de szorgalmasan egyengette Kádár János hatalomra jutását is. Kettőjüket szoros barátság, sok-sok találkozó és vadászat fűzte össze. Milyen hatással volt a magyar belpolitikára Hruscsov 1964-es leváltása?

Kádár János helyzete addigra már úgy megszilárdult, hogy a magyar belpolitikára Hruscsov leváltása semmilyen hatást sem gyakorolt. Kádár még óvatosan ki is állt egykori támogatója mellett, beszédeiben hangsúlyozta, milyen nagy érdemei voltak Hruscsovnak „a sztálini személyi kultusz elleni harcban”. Brezsnyevhez intézett levelében még aggodalmának is hangot adott: „Kárt okozna, ha a Hruscsov elvtársat ért bírálat kompromittálná mindazt a jót, amit [...] mondott és tett.” Bár Brezsnyevvel, az utóddal azonnal jó kapcsolatot épített ki, a leváltott Hruscsovnak minden születésnapjára elküldött egy láda jonatánalmát.

  • Hahner Péter (1954–)
  • A történész, a Rubicon Intézet főigazgatója a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár–magyar szakán (1977), majd levelezőként az ELTE magyar kiegészítő szakán (1980) és az ELTE történelem szakán (1985) szerzett diplomát. 1977-től a Nemzetközi Előkészítő Intézet segédkönyvtárosa, 1979-től a Fővárosi Moziüzemi Vállalat közművelődési üzemvezetője, 1981–1985 között az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének szerkesztője. 1985-től 2018-ig a pécsi egyetemen oktatott történelem szakon, 1988-tól adjunktusként, 1997-től docensként, míg 2001 és 2016 között tanszékvezetőként. 1987-ben védte meg A francia forradalom historiográfiája című doktori disszertációját, 1996-ban pedig a Thomas Jefferson és a francia forradalom című PhD-értekezését. 2000-ben elnyerte a Pécsi Egyetem habilitált doktora címet. 2020 óta a Rubicon Intézet főigazgatója. Huszonöt önálló kötete jelent meg, köztük több nagy sikerű történelmi ismeretterjesztő mű, mint például
  • • Az Egyesült Államok elnökei;
  • • 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod;
  • • Vadnyugat – 20 hős, 20 talány;
  • • A nem létező rejtély – Tizenöt kérdés és válasz a Kennedy-gyilkosságról;
  • • 33 szerelmi háromszög a történelemben;
  • • 13 diktátor – Fejezetek a forradalmak történetéből;
  • • Hatalmasok gyermekkora – 23 történelmi személyiség ifjúsága;
  • • Magyarország szerencséje;
  • • Világtörténelmi kaleidoszkóp magyar szemmel;
  • • A régi rend alkonya – Egyetemes történet 1648–1815.

(Borítókép: „Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja első titkára, a Minisztertanács elnöke (b) – akinek vezetésével hazánk felszabadulásának 19. évfordulója alkalmából Magyarországon tartózkodik egy szovjet párt- és kormányküldöttség – beszélget Kádár Jánossal, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkárával a forradalmi munkás-paraszt kormány elnökével a Hősök terén, miután megkoszorúzta a Hősök emlékkövét. A háttérben a Szépművészeti Múzeum épülete” – írta az MTI 1964. április 3-án. Fotó: Pálfai Gábor / MTI)