Koronavírus adatok

2022. jan. 21.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Zelma, Rajmund
-7 °C
1 °C

Erdő Péter: A hívő ember soha nincs egyedül, mert Isten mindig velünk van

KARL9008
2021.12.24. 21:37
A karácsony nem a bevásárlásról és az anyagi értékek halmozásáról kell, szóljon, ilyenkor inkább arra kell helyeznünk a hangsúlyt, hogy meglátogassuk a magányosokat, az időseket, a betegeket – nyilatkozta az Indexnek adott interjúban Erdő Péter bíboros, eszergom-budapesti érsek, és hangsúlyozta: a világmindenség összetettségét szemlélve tisztelet tölti el az embert, és megérezzük világunk mögött egyfajta jóindulatnak a jeleit. A katolikus főpásztor szerint a szeptemberi Eucharisztikus Kongresszus nem egy polemikus, feszültséggel teli esemény volt, ezért hatott gyógyítóan a társadalom lelkére.

XVI. Benedek pápa a Jézus születéséről és gyermekkoráról szóló könyve elején a kortársaknak azt a kérdését teszi föl, hogy honnan való Jézus? Miért fontos kérdés ez, és mi rá a válasz?

Jézus korában különböző várakozások és meggyőződések éltek arról, hogy milyen lesz a Messiás származása. Az egyik alapvető ígéret az volt a próféciákban, hogy Dávid Fia lesz, azaz Dávid királytól fog származni. Másrészt viszont nem tudták, pontosan honnan jön majd. Keresztény hitünk szerint Jézus Krisztusban mindkét várakozás beteljesedett. Egyrészt dávidi származású. Az Újszövetség Józsefen keresztül vezeti le Jézus nemzetségtábláját, ami jogilag az akkori időben elegendő is volt, de Máriáról is azt valljuk, hogy Dávid nemzetségéből származott. Másrészt Isten fia volt, aki az idő kezdete előtt, öröktől fogva született az Atyától, így Isten misztériumába nyúlik eredetének a titka.

A betlehemi történetet mindnyájan ismerjük és szeretjük, de az a titok, hogy Jézus az Isten Fia, nem túlságosan megközelíthetetlen?

Ezt a misztériumot maguk a tanítványok is csak Jézus tanításán keresztül, halálának és feltámadásának a fényében ismerték föl igazán. Hiszen Jézusnak azt a kijelentését, hogy ő az Emberfia, aki majd eljön az idők végén, a kortársak részben különleges hittel, szinte elbűvölt hittel fogadták, részben pedig megbotránkoztak rajta. Az evangéliumok elbeszélése szerint ezért ítélték halálra Jézust.

Az ő személyének a titka csak művének teljességében, és a föltámadás fényében tárult fel. Ráadásul még ezután is kellett a tanítványoknak és a hívők közösségének néhány emberöltő, amíg ezt többé kevésbé pontosan meg tudták fogalmazni.

Addigra még inkább rádöbbentek arra, hogy ez egy olyan titok, ami emberi fogalmakkal teljesen ki nem fejezhető, meg nem ragadható.

Jézus szegény családba született, és elsőként szegény emberek, a pásztorok értesültek a megtestesülésről. Van ennek különleges jelentősége?

Lukács evangéliumában a legelső híradás valóban arról beszél, hogy a pásztorok az éjszakában meghallják az angyalok szavát, és elindulnak, hogy megkeressék a jászolban fekvő kisdedet. Az, hogy Jézus a jászolban fekszik, megmutatja, hogy szegény körülmények közé született, mert általában az újszülöttnek azért ennél kényelmesebb helyet is szoktak találni. Máté evangéliumában azonban megismerhetjük a napkeleti bölcseknek, későbbi hagyományok szerint a három királyoknak az elbeszélését meg Heródesnek a féltékenységét is, aki a trónját félti ettől a betlehemi újszülöttől. Tehát egyszerre volt jelen a szegénység és a nagy ígéret, hogy az ő országának nem lesz vége, mert, ha valóban a Messiás született meg, akkor valamiképpen Úr és király lesz. Nem tudták még ekkor, hogy hogyan, és nagyon földiesen képzelték ezt el. Ezért gondolta nagy Heródes is, hogy valamiféle konkurenciáról van szó. Márpedig akiben ő vetélytársat látott, azzal nem volt kíméletes, még akkor sem, ha a saját fiairól volt szó.

A napkeleti bölcsek koruk tudós emberei voltak. Ön is tudományos pályát választott. Az ön megítélése szerint miként egyeztethető össze a tudományos világfelfogás és a Krisztus megtestesülésébe vetett hit?

Magam nem vagyok természettudós, de a különböző akadémiákban, köztük a Magyar Tudományos Akadémián is érintkezem olyan természettudósokkal, kik valóban az első vonalba tartoznak. Csodálatos lény az ember, mert amikor a csillagászat eszközeivel a világmindenséget kutatjuk, olyan távolságokra és az anyagnak olyan relativitására bukkanunk, ami a hétköznapi képünket arról, hogy mi a lehetséges, és mi a lehetetlen, eléggé megingatja. De, ha az anyagnak a mélységeit, akár bennünk magunkban nézzük, akkor megint csak eljutunk annak felismerésére, amit annak idején a piarista fizika tanárom Kovács Mihály úgy fogalmazott meg, hogy „gyerekek, több bennünk a semmi, mint a valami”. Tehát valóban hatalmas belső távolságok vannak, és nagyon kicsi az a részecske, vagy energia, ami végül is meghatározza, hogy élőlények, húsvér emberek vagyunk.

Az a valóság, amiből mi állunk, aminek a részét alkotjuk, annyira csodálatos, hogy eltölt bennünket egyfajta tisztelet. Ezen a tiszteleten keresztül pedig a valóságban jóindulatot ismerünk fel.

Rádöbbenünk, hogy annak, hogy mi egyáltalán létezünk, igencsak kicsi az esélye. Eben az ember méltán láthatja a valóság egyfajta jóindulatának a jeleit. Akkor pedig már ott tartunk, hogy az istenhit küszöbéhez érkeztünk. Egy olyan Istenbe vetett hit küszöbéhez, akinek mi emberek számítunk. Ezért is nagy ünnep a karácsony, ami azt üzeni, hogy nem csupán számítunk az Istennek, hanem annyira szeret minket, hogy egy lett közülünk.

A katolikusok a hitvallás imádkozásakor meghajolnak, amikor Krisztus születéséhez érnek a szövegben. Mi ennek az oka, és miért nem a feltámadásra vonatkozó résznél történik ez? A húsvét nem „nagyobb ünnep”, mint a karácsony?

A meghajlás nem az ünnep nagyságának, hanem a titok jellegének szól. Az Újszövetségben találunk olyan himnuszt, amit az első század közepe táján valószínűleg már közösségileg imádkoztak a Krisztusban hívők. Ennek szövege szerint Jézus Krisztus „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember”. Tehát az alászállásnak és a fölemelkedésnek a misztériumával van dolgunk, és ebből a karácsony, a megtestesülés ennek az alászállásnak az elemét emeli ki. Arról van szó, hogy Isten a maga végtelen méltóságában idejön közénk, amit mi alászállásként, vagy más emberi képekkel próbálunk gyöngén kifejezni, húsvétkor pedig azt mondjuk, hogy feltámadt, majd negyven nap múlva a mennybemenetelt ünnepeljük. A dicsőségébe való fölemelkedést is mintegy fizikai képpel fejezzük ki: fölment a mennybe.

Menyire tartja azt fontos ténynek, hogy a világtörténelem eseményeinek a viszonyítási pontja éppen Krisztus születése?

Filozófiailag nyilván a világtörténelem középpontja az a pillanat, amikor Isten megtestesült, és emberré lett. Magát az időszámítást több száz évvel később rögzítették Jézus feltételezett születése időpontjához, amit pontosan nem ismerhetünk. A történészek szerint a mostani időszámításunkban szereplő dátumhoz képest nagyjából hét évvel korábban jött a világra Jézus, aki Nagy Heródes Kr. e. 4-ben bekövetkezett halála előtt kellett, hogy megszülessen. Azt viszont, hogy Jézus születése központi jelentőségű az emberiség történetében, hisszük és valljuk függetlenül a pontos dátumtól.

Mennyire jelent önnek nehézséget, hogy karácsonykor mindig új prédikációt mondjon. Egyáltalán kell-e, érdemes-e „aktualizálni” amikor a karácsony üzenetéről beszélnek a papok?

A prédikáció a katolikus istentiszteletnek nem a fő része. Éjfélkor szentmisét tartunk, amiben van a szentbeszédnek is egy bizonyos helye. A funkciója pedig az, hogy a szentírási szakaszokra építve, azokat magyarázva tárja föl hitünk igazságait. Ezt lehetőleg úgy kell tennie, hogy az üzenetet közelebb hozza a hallgatósághoz. Ilyen értelemben tehát mindig ugyanarról szólnak az ünnepi prédikációk. Azonban a hallgatóság változik. Amikor újmisés pap koromban 47 évvel ezelőtt beszéltem a saját plébániatemplomunkban, egész más volt a hallgatóság összetétele, mint mondjuk most a Szent István Bazilikában az éjféli misén. Lehetnek olyan események egy közösség életében, amelyek szót érdemelnek, és azt kívánják, hogy megvilágítsuk őket a megtestesülés fényében, vagy például szükség lehet rá, hogy vigasztaljuk az embereket. Ebben az értelemben minden évnek van sajátos arculata, de a mondanivaló lényege mindig ugyanaz marad.

Az ön szemében mekkora problémát jelent, hogy a karácsony egyre inkább a vásárlásról, az anyagi javakról szól?

A karácsony természetesen nem a bevásárlásról és az anyagi értékek halmozásáról kell, szóljon. Kiváltképpen nem ez a fontos annak a szegény kisgyermeknek a születésnapján, akinek nem volt még saját otthona sem. Éppen ezért számunkra az advent és a karácsonyi készület mindig a segítő szeretetnek az ideje.

A szegények javára való gyűjtés már az én gyerekkoromban is megvolt. Kitették a józsefvárosi templomban a nagy füles ruháskosarat, amire az volt ráírva: Szent József kosár. Ebbe tették a családok azokat az adományokat, amiket a szegényeknek szántak. Tartós élelmiszer és ruhanemű gyűlt össze, amit a plébánia kiosztott. Akkoriban nem lehetett nagy országos karitász szerveket működtetni, viszont plébániai szinten azért gondunk volt a szegényekre. Nem a nagybevásárlás, hanem a segítő szeret volt az alapvető gondolat.

A karácsonyi ünnepkör egyik fontos szövege az Emmánuel-jövendölés. Az Emmánuel név jelentése ugyanis „Velünk az Isten”. Hogyan tapasztalhatják ezt meg azok, akik karácsonykor is egyedül vannak, és magányosan kénytelenek ünnepelni?

Az emberektől lehet, hogy távol vannak, de Isten mindig velünk van. Ezért is nagyon fontos, hogy tudjunk imádkozni. A hívő ember teljesen soha nincs egyedül. Ha másképp nem, tudunk imádkozni másokért: a szeretteinkért, a népünkért, a világért. Számtalan olyan imaszándék van, amelyet az ember, ha felindít magában, már nincs is egyedül, mert Isten színe elé viszi a többi embereket. Másrészt karácsony idején arra is hangsúlyt kell, helyezzünk, hogy meglátogassuk a magányosokat, az időseket, a betegeket. Elsősorban persze mindenki nézzen szét a saját rokonságában, mielőtt még valami nagyobb akcióra szánná el magát, de azért ne zárkózzunk el a távolabb lévőktől sem.

Ön cölibátusban élő papként szokott magányos lenni az ünnepek alatt?

Én nem érek rá karácsonykor magányosnak lenni, mert egyik ünneplés követi a másikat, egyik liturgia jön a másik után, ráadásul két székesegyházunk van, ami azt jelenti, hogy ünnepélyes istentiszteletből többet kell tartani, mint másutt, és ezekre készülni is kell. A karácsonyi ünnepléshez minden évben hozzátartozik, hogy a vakoknak, a hallássérülteknek, vagy más rászorulóknak is tart az ember szentmisét, vagy adott esetben meglátogatja a fogvatartottakat. Idén videó-üzenetet kértek, úgyhogy azt küldtem nekik, de mindenképpen ezek a találkozások teszik teljessé az ünnepet. Ezen belül a munkatársakkal, a háznéppel itthon azért ünneplünk Esztergomban és Budapesten is, és, ha mindez megtörtént, akkor kezdhetem el látogatni a testvéreimet és a rokonságot, akikkel szintén találkozom az ünnepek alatt.

A karácsonyi időben a szent család történetét követi végig a liturgia. Mit tanulhatnak a mai családok József, Mária és a Kisjézus közösségétől?

Először is maga Jézus ad példát, mert a megtestesülő második isteni személy nem királyi palotában látta meg a napvilágot, hanem szegénységbe született és lemondott a gazdag környezetről és a társadalmi presztízsről. Ugyanakkor nem mondott le arról, hogy szerető családi környezetben nevelkedjen. Az ember számára tehát ez nagyon fontos dolog, amit igyekeznünk kell megadni mindenkinek, ha csak tehetjük. Az ember közösségre született, nem izolált lény. Ennek a közösségnek a megéléséhez pedig Jézus ad nekünk egy receptet, ami nem más, mint a szeretet. Tehát nem elég, hogy együtt vagyunk. Lehet úgy is együtt lenni, hogy állandóan küszködünk egymással, de szeretetben együtt lenni a legnagyobb boldogság az embernek.

Egy nemrég az „...Ami a miénk” – Ötven írás a családrólcímű kötetben megjelent írásában többszörösen hangsúlyozta az egyház szigorú család-meghatározását, és arról írt, hogy a család személyek közössége. Mit ért ezalatt?

Ez azt jelenti, hogy a család nem pusztán gazdasági közösség, nem csak azért lakunk együtt, mert úgy könnyebb kifizetni a számlákat. A család azt jelenti, hogy az életünknek a mélységét is megosztjuk egymással: az érzéseinket, a gondolkodásunkat, az örömeinket, a bánatunkat is. Ebben a közegben tud a gyermek is a legjobban fejlődni.

Nagyon fontos dolog az, amit Ferenc pápa is mond, hogy az olyan szavak, mint a bocsánat, a légy szíves, a köszönöm elhangozzanak, és az ezeknek megfelelő magatartás is állandó gyakorlat legyen, hogy megtanulja ezt a következő nemzedék, mert felnőttként a világban is mindezek szerint kellene élnünk.

Ilyen értelemben is személyek közössége a család, és ez a közösség kisugárzik. Egyébként keresztény hitünk szerint magának Istennek, a szentháromságos Istennek a képe is kirajzolódik a családon, ahogy azt II. János Pál pápa is többször hangsúlyozta.

Ami pedig a keresztény családeszménynek a szigorúságát illeti, az nem más, mint a Krisztus korában meglévő, akkor szigorúnak számító zsidó családeszmény, azzal a különbséggel, hogy maga a Názáreti Jézus - a tanítványainak a megütközésére is - azzal emelte ezt meg, hogy a házasság felbonthatatlanságát is tanította. Ez az az üzenet, amit az ő személyétől vesznek át a keresztény nemzedékek, és minden nehézség, emberi gyöngeség ellenére újra meg újra próbálják ezt megfogalmazni a történelemben.

Beszéljünk egy kicsit a szeptemberi Eucharisztikus kongresszusról is. Nemrég jelent meg a világesemény emlékkönyve. Mivel ajánlaná ezt a kötetet?

Otthon a szüleimnél találtam annak idején egy nagy piros könyvet, ami az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus emlékkönyve volt. Gyerekként ezt bújtuk és olvasgattuk, és tudom, hogy másutt is, sok-sok családban így volt ez. Egy olyan esemény volt ez a régi kongresszus, amire nemzedékek emlékeztek vissza, és mindenki azt mondta, akiket én ismertem, hogy egy nagyszerű rendezvény volt. Adja Isten, hogy ez az emlékkönyv megint csak nemzedékek kézikönyve legyen, és, ha belenéznek, akkor mondják azt, hogy a 2021-es kongresszus is nagyszerű esemény volt.

Fontosnak tartom, kiemelni a kongresszusról, hogy ellentétek nélkül, szeretetben ünnepeltünk.

Volt az eseménynek ökumenikus jellege is, és a Katolikus Egyházon belül a különböző lelkiségi közösségek is harmonikus egyetértésben voltak együtt. Azért is nagyszerű volt a kongresszus, mert 83 nemzet képviselői gyűltek össze, és mert az Eucharisztikus körmenetben több százezer ember vonult végig az Andrássy úton, és azt éreztük, hogy miközben mindannyian a kivilágított Oltáriszentségre néztünk, nem csak egy jól megszervezett rendezvényen vettünk részt, és nem is csak valamiféle tömegpszichológiai hatás lett úrrá rajtunk, hanem valami többről volt szó. Erről sokan tanúságot tesznek. Én úgy mondanám, hogy a Szentlélek volt közöttünk.

Mekkora jelentősége van az ilyen pillanatoknak az egyház életében?

Ha ilyen nagyszerű élményben van része egy nagy közösségnek, akkor ezt nem szabad egyszerűen tűnni hagyni. II. János Pál pápa a legnagyszerűbb ünnepi alkalmakkor hagyott ilyen élményt a résztvevőkben. Ilyen volt a szent pápa temetésén is az a pillanat, amikor a szél a koporsójára helyezett könyvben lapozott egyet. Ezt több százmillió ember követte a televízión keresztül. Én azt hiszem, hogy itt Budapesten is történt valami, ami ráirányította a figyelmünket arra, hogy mi a lényeg. A kereszténységben a lényeg Jézus Krisztus, mi pedig körülötte gyűlünk össze, és az az üzenetünk, hogy szeretnünk kell egymást, és így kell kitárulnunk a világ felé.

Hogyan emlékezett vissza a szentatya a budapesti látogatására, amikor legutóbb találkoztak?

Nagy szeretettel emlékszik vissza a pápa a budapesti tartózkodására. Az elmúlt két évben nem volt alkalma ilyen nagy tömegrendezvényen részt venni a járvány miatt, ezért külön örömet szerzett neki, hogy milyen sokan összejöttünk. Az is nagyon tetszett neki, hogy a rendezvény spontán hangulatú volt. Nem voltak túlszervezett jelenségek, nem tanították be előre a tömegnek, hogyan köszöntsék a szentatyát, mégis mindenki derűsen fogadta őt. Azt hiszem mindez nagyon kedves emlék Ferenc pápának.

Aquinói Szent Tamás szerint mindent, amit az anyagi étel, az étkezés végbevisz a testi életben, azt az Eucharisztia megvalósítja a lélekben: fönntartja, növeli, gyógyítja és gyönyörködteti azt. Ön szerint kiterjeszthető ez a gondolat az Eucharisztikus Kongresszus kapcsán a teljes magyarságra, a nemzeti közösségünkre?

Az egyénnek az életében és lelkületében biztosan így van ez. A közösség esetében viszont már egy igen nagy metaforáról van szó.

De ha van a közösségnek lelke, akkor a kongresszus biztosan gyógyítóan hatott a közösség lelkére, mert nem egy polemikus feszültséggel teljes felvonulás volt ez.

Az Eucharisztikus Kongresszus himnuszának záró sorai így szólnak: „forrassz egyé békességben minden népet s nemzetet”. Ennek kellene lennie a társadalom számára a kongresszus üzenetének.

Milyen lehetőségeket, további feladatokat adott a kongresszus a hazai egyháznak?

Nagyon sok minden indult meg, és folytatódik majd a jövőben is. Fontos, hogy a legsikeresebb rendezvényeknek rendszeres folytatása legyen. A Margitszigeten tartott családi nap például nagy tömegeket vonzott, és nagyon felemelő volt. Ezt valamiképpen folytatni kell. Ugyanígy az ifjúsági szentségimádást, a Forráspontot, amelyek egyre több fiatalt vonzottak. Ezt is mindenképpen tovább kell vinni. Az egyes előadások és a lelkiségi mozgalmak alapítóinak nagyon erőteljes tanúságtételei is felkeltették az emberek figyelmét. Ezeknek fent van a YouTube-on a teljes szövegük, és hamarosan megjelenik nyomtatásban is. A plébániai csoportok és családközösségek vezérfonalnak tekinthetik, és feldolgozhatják ezt az anyagot. A plébániák megújulásának a programja, ami két éve kezdődött, szintén nagy lendületet kap a kongresszustól, ami bizonyos tevékenységekre kiváló modellt kínált. Mindez pedig segít minket abban is, hogy a 2023-as szinódusra készüljünk, és abban is hogy megújítsuk a plébániai közösségeket.

El tudná mondani, mit takar a kongresszus nyomán elindított Bízd rá magad elnevezésű kezdeményezés?

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok végén szokás beszélni a kongresszus gyümölcseiről. Ezek közül egy-egy kezdeményezést ki is szoktak emelni. A Fülöp-szigeteken például kiemelték azt, hogy egy 500 személyes nagy árvaházat építettek amerikai segítséggel. Nálunk is történt egy tartós kezdeményezés, ami azonban nem egy épületre, hanem egy szolgáltatásra vonatkozik. Ez a „Bízd rá magad”, ami az interneten érhető el, és az egyén és a család életének különböző szakaszaira és problémáira kínál nemcsak katolikus választ, hanem kapcsolatokat. Olyan közösségeket és szakembereket, akik abban a konkrét témában segíteni tudnak: legyen szó a párválasztásról, vagy a gyermekvállalás témájáról, esetleg a beteg gyermekek vagy az idősek ápolásáról, vagy a munkanélküliség orvoslásáról. Sokféle problémában és élethelyzetben kínálunk olyan közösségeket és szakembereket, akik segíteni tudnak. Ennek a kezdeményezésnek a hátterét a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom, a különböző katolikus szakmai egyesületek és szövetségek hálózata biztosítja. Pedagógusok, pszichológusok, orvosok, jogászok és különböző más szakemberek vesznek részt ebben a kezdeményezésben, akik mind megfelelő szinten tudják kínálni a segítségüket és szakértelmüket.

Vajon a hagyományos vallásosságot, a szentmisére járás és a szentségek vételének fontosságát is megerősítheti a kongresszus?

Feltétlenül hiszen ez a középpontja a vallásosságunknak.. A kongresszus jelmondata, hogy „minden forrásom belőled fakad” is erre vonatkozott. A II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy a liturgia, a szentmise az egész keresztény életnek és küldetésnek a csúcsa és a forrása. Minket ez hív és kötelez, és erőforrást jelent a számunkra. Volt olyan az Eucharisztikus Kongresszuson, hogy a több száz személyes szentségimádási kápolnába nem fértek be az emberek, és sorba kellett állni, hogy amikor valaki kijön, bemehessen helyette más imádkozni. Közben az előtérben nagyon sok pap állandóan gyóntatott. Előfordult, hogy a Bazilika előtt 120 atya gyóntatott egyszerre. Azt hiszem, hogy a papság felé is egy nagy üzenet ez a miserendnek és a gyóntatási rendnek az összehangolására, és a gyónási lehetőségek biztosítására, azért, hogy mindenütt több és reálisabb lehetőség legyen a szentgyónásra. Sokszor ugyanis nem a szándékban, hanem a lehetőségekben van a hiány a szentgyónásoknál.

(Borítókép: Erdő Péter. Fotó: Karip Tímea / Index)



  • Vennék
  • Hírek