Hová lehet vinni a megunt ruhát?

Mengyán Eszter újságíró fenntartható divatról szóló cikkei és posztjai mellett először azzal ütötte át igazán az ingerküszöböt, amikor 2016-ban bejelentette, hogy egy évig nem vásárol új ruhát. Majd olyan jól sikerült saját kihívása, hogy mára ő lett a fenntartható öltözködés, a környezetbarát divat egyik legismertebb hazai arca. Eszter Helló, slow fashion! című, tavaly év végén megjelent kötete sok-sok évnyi kutatómunka esszenciája, rengeteg cikk, utánaolvasás, kísérletezés és gondolkodás van mögötte.

A könyv az elméleti részek és a fontosabb fogalmak mellett – hogy egyáltalán mit értünk fenntartható öltözködés alatt – több új, szakértőkkel készült, inspiráló interjúval is iránytűt ad az olvasónak. Miközben a kötet egyszerre gyakorlati tippek, praktikus tanácsok gyűjteménye is, amelyből lelkes kezdők és fekete öves környezetvédők egyaránt inspirálódhatnak, hogy a gardróbjukat még zöldebbé, az öltözködéssel kapcsolatos döntéseiket pedig még fenntarthatóbbá tegyék. Interjú.

Legyen szó az étrendről, háztartásvezetésről, állat- vagy környezetvédelemről, a fenntarthatóság képviselői nemegyszer rendkívül vonalasak, sőt egyenesen radikálisak. Láttunk már elszabadulni kommentfolyamot például vegánságról szóló bejegyzés alatt. Ön viszont jóval megengedőbb hangnemben ír a fenntartható divatról. Miért?

Biztosan lesznek olvasók, akiknek a könyvem nem elég zöld. Ez részemről teljesen rendben van, ők a tudatosság útján valószínűleg már máshol járnak, előrébb tartanak. Én viszont sokkal inkább azokhoz szólok, akik még csak most kezdenek környezetbarátabb döntéseket hozni az öltözködésükkel kapcsolatban. A szigorúsággal azért sincs bajom, mert egy trend beindulásához nemegyszer túl kell tolni a dolgokat, hogy idővel letisztuljanak. Én is hol szigorúbb, hol engedékenyebb vagyok magammal, mikor épp mi fér bele az életembe.

Eleinte például Viszlát, fast fashion néven futott az Instagram-csatornám, majd rájöttem, hogy nyomasztó az üzenet, hiszen a fast fashiont az átlagvásárló aligha tudja kikerülni, mert elérhető, megfizethető áraikkal ezek a márkák máig uralják a piacot. Ezért is lett a jóval pozitívabb Helló, slow fashion! a könyvem címe, mert hiszem, hogy nyomasztás nélkül is rengeteget tehetünk a fenntartható divatért, a környezetért.

A könyvben a divatipar egyik fő problémájaként a túltermelést, valamint a vele járó túlfogyasztást jelöli meg. Magyarul indokolatlanul sok ruhánk van, ráadásul nem is hordjuk eleget. Kezdjük a tudatosságot innen?

Nekem is túl sok ruhám van, köztük olyan darabokkal, amelyeket nem viselek annyiszor, ahányszor megérdemelnék. A teljes fast fashion üzleti modell máig arra épül, hogy viszonylag olcsó, így sokak számára finanszírozható termékeket állítanak elő többnyire silány minőségben, így minden abba az irányba mutat, hogy minél többet fogyassz. Pláne hogy legtöbbször ezt még profi marketing is megfejeli.

A tendenciát újabban egy kínai divatóriás, a Shein nevű ultrafast fashion márka járatja csúcsra, akik főként TikTokon vannak jelen, de agresszíven nyomulnak az összes létező közösségi oldalon, és ömlesztik a vásárlókra a termékeket. Csak naponta hatezer új, Kínában gyártott modellt dobnak piacra. Miközben úgy látom, a fast fashion még mindig nem érte el a zenitjét, és ezt mondja a legtöbb szakértő is.

Kérdés, hogy ebbe beleszól-e bárki felülről, például a politika oldaláról. Vagy egyáltalán érdeke-e bárkinek a környezetvédelem jegyében megregulázni az őrjöngő piacot?

Máig rengeteg pénz van a divatban, és a valódi fenntarthatósághoz magát az egész rendszert, komplett üzleti modelleket kellene átalakítani. Ez egy sokszereplős, rendkívül összetett történet, amelyben a nagy márkák tulajdonosai és vezetői mellett ugyanúgy nagy felelőssége van vagy lenne az államok vezetőinek, a politikusoknak és szabályozóként az EU-nak.

Az unió jelenleg is európai léptékű, átfogó textilstratégián dolgozik, amelynek például fontos része a fogyasztók edukálása. 2025-től elméletileg külön, szelektíven kell gyűjteni a textilhulladékot is, ami már önmagában hatalmas előrelépés lesz, ha valóban bevezetik. Én addig is igyekszem a magam részéről, lakossági oldalról tudatosabbá tenni az embereket, és tippeket adni egy fenntarthatóbb ruhatár felépítéséhez, valamint alapot adni a zöldebb döntésekhez.

A könyv szintén fontos kijelentése, hogy ha kisebb ökológiai lábnyomot szeretnénk, ahhoz mindenekelőtt növeljük az önismeretünket. Az önismeret egész pontosan hogyan járulhat hozzá a tudatosabb öltözködéshez?

Ezért is hangsúlyozom sokszor a színek szerepét, mert például instant önismeret egy színtanácsadás keretein belül megnézni, hogy mely színek passzolnak leginkább az adottságainkhoz. Mindenkinek van pirosa, kékje, sárgája, zöldje, csak nem mindegy, hogy melyik árnyalat az, amelyik kiemeli az arcát vagy a szeme színét. Amióta én is foglalkozom színtanácsadással, ami abból áll, hogy színes kendőket teszünk a vendég arcához, gyakori, megdöbbentő tapasztalat, hogy általában mennyire nem ismerjük magunkat kívülről, így nem is tudjuk, mi áll jól igazán.

Ahogy sokszor azzal sem vagyunk tisztában, hogy mennyire intenzíven hatnak a színek, ezért sokszor automatikusan hordjuk a feketét vagy az aktuális divatszíneket. Köztük én is. Volt olyan vendégem, akinek odatettem az arcához egy színt, mire elmesélt egy történetet, hogy számára az adott szín mit jelent. Közben találkoztam olyannal is, akiből az adott szín egészen felkavaró érzéseket váltott ki. Míg másnak az adott erőt 1600 kilométer levezetéséhez, hogy aznap piros felsőt vett fel.

Az első plázában fél óra alatt pár tízezerért akár több divatos szettet is vásárolok magamnak a zoknitól a kiegészítőig. Ma is azt állítja, amit öt éve, amikor elkezdett alaposabban foglalkozni a fenntartható divattal, hogy a fast fashionnek máig alig van alternatívája?

Amennyiben a kérdést például az alapanyag-dilemma felől közelítem meg, az összes ismert hátrány ellenére jelenleg lehetetlen lecserélni a műszálas termékeket, mert momentán nem ismerünk rá innovatív, alternatív megoldást. Például próbáljon meg bárki  télen talpig pamutruházatban a szabadban sportolni anélkül, hogy megfagyna. Jó, létezik és kapható is merinó gyapjú tízszeres áron. Vagyis ezen a ponton joggal merül föl a kérdés, hogy mennyiben tekinthető valós alternatívának, amit az átlagember az álmaiban sem tud megfizetni.

Ettől függetlenül a közösségi oldalaknak hála egyre több az olyan csoport, amelyekhez csatlakozva ma már színnek, típusnak, testalkatnak, stílusnak, márkának megfelelően keresgélhetünk, és cserélgethetjük egymással a kiegészítőinket és a ruháinkat. Közben sokan szerveznek ruhacsere-akciót, indítanak mini Instagram-butikot, ahol a saját ruháikat árulják, de újabban már magyar fejlesztésű gardróbcsereoldalon és applikáción keresztül is csereberélhetünk.

Egy dolog a bemeneti oldal, hogy honnan és mennyit vásárolunk. Ám az legalább akkora dilemma, hogy mit kezdjünk a megunt, elkopott, használt ruhával.

Az olvasóim közül is rengetegen kérdezik, hogy mit csináljanak vele, és a rossz hírem az, hogy ezzel foglalkozni megint csak idő- és energiaigényes. Időről időre közzé is teszem az Instagram-csatornámon, hogy kik a magyar tervezők, akikhez el lehet vinni a használt ruhát, mert újból felhasználják valamilyen kreatív formában. Budapesten tudok kifejezetten farmergyűjtőpontokról, ahogy adományboltokban is leadhatjuk a használt ruhát. Ám itt fontos szabály, hogy ezek véletlenül sem hulladéklerakók, és csak szezonális alapon veszik be a ruhákat.

A megunt, de még bőven hordható használt ruhákat, cipőket, kiegészítőket én mindenekelőtt a családom, majd a barátok körében szoktam továbbadni. Ezen túl több olyan, bizományi rendszerben működő hazai üzletet is ismerek és ajánlok, ahol a ruhákat tovább tudják értékesíteni. Ha végül az említett opciók egyike sem működik, irány az adománybolt vagy a textilgyűjtő konténerek.

A kötetben felsorol nemegy olyan magyar tervezőt, aki már a középosztály számára is megfizethető áron készít ruhaneműt, kiegészítőt. Mennyire erős ez a trend?

Biztos vagyok benne, hogy egyre több ilyen tervező dolgozik az országban, ahogy szintén jó iránynak tartom, hogy támogatja őket az állam. Ugyanakkor az is meggyőződésem, hogy önmagában nem elég a tervezők mentorálása, ugyanúgy szükség lesz a lokális, a regionális háttéripar fejlesztésére is. Nem véletlenül halljuk nemegyszer a hazai tervezőktől, hogy például több ügyes kezű, tapasztalt varrónőre és más háttéripari szakemberre lenne szükségük. Az olvasóim visszajelzései alapján sokan szívesen vesznek hazait. Például nagyon hálásak voltak, amikor egy posztban összegyűjtöttem a magyar zoknimárkákat. Volt is meglepődés, hogy még van zokni- és fehérneműgyártás Magyarországon, ráadásul teljesen megfizethető áron.

Öltözködni egyébként jó dolog, szép és kényelmes ruhákat birtokolni boldogság. A könyv szintén nagy tanulsága számomra, hogy nincs egyetlen, üdvözítő út a fenntartható öltözködés felé. Gondolom, önben is folyamatosan érik, változik a fogalom. Most épp hol tart?

Hogy a tudatos, fenntartható öltözködés alapvetően arról szól, hogy amit a környezetbe bocsátunk vele, az nem lehet több, mint amennyit elbír a környezet. Vagyis a cél, hogy minél kevésbé ártsunk vele magunknak és a környezetnek. A téma szakértői a legtöbbször a márkák működésével összefüggésben beszélnek fenntarthatóságról, ám a fenntartható divat a hétköznapi ember számára ennél sokkal többet jelent, kezdve egészen onnan, hogy hol vásároljuk a ruhát, majd mivel és hányszor tisztítjuk, hogyan tároljuk, majd a végén, ha már nem kell, miként szabadulunk meg tőle. Egyébként ezekről is mind írok a könyvben, és adok hozzájuk remélhetőleg hasznos tippeket.

(Borítókép: Mengyán Eszter. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)