Így már érthető, mi tartja meg Putyint is a hatalomban

Untitled-1.png
2022.12.09. 07:07
Vezérdemokráciák a világban – Macrontól Erdoganig és Trumpig –, ezzel a címmel jelent meg az Ad Librum Kiadó és a TK Politikatudományi Intézet gondozásában egy tanulmánykötet. Körösényi Andrással, a Politikatudományi Intézet kutatóprofesszorával, a könyv egyik szerkesztőjével, valamint több szerzővel, így Lakatos Júliával, a Méltányosság Politikaelemző Központ nemzetközi igazgatójával, Soós Eszter Petronella egyetemi adjunktussal, Franciaország-szakértővel, és Metz Rudolffal, a Politikatudományi Intézet tudományos munkatársával beszélgettünk a vezérdemokráciákról.

A Vezérdemokráciák a világban című kötet tizennyolc fejezeten keresztül kalauzolja az olvasót ezen a területen, az elméleti, fogalmi bevezetőt Körösényi András, Gyulai Attila és Illés Gábor adták, ezt követik a politikai vezetőket külön-külön tanulmányokban tárgyaló részek.

A könyvben különböző szerzőktől olvashatunk Sebastian Kurzról, Andrej Babisról, Emmanuel Macronról, Silvio Berlusconiról, Boris Johnsonról, Alekszandar Vucicról, Bojko Boriszovról, Carlos Menemről, Alberto Fujimoriról, Charles de Gaulle-ról, Donald Trumpról, Jair Bolsonaróról, Jaroslaw Kaczynskiról, Robert Ficóról, Evo Moralesről, Recep Tayyip Erdoganról, Hugo Chávezről, Vlagyimir Putyinról, valamint Angela Merkelről.

Tartalmában autoriter, formájában demokratikus

Körösényi András, a Politikatudományi Intézet kutatóprofesszora, a kötet egyik szerkesztője lapunk kérdésére onnan indította a plebiszciter vezérdemokrácia meghatározását, hogy az ilyen politikai berendezkedés középpontjában egy karizmatikus vezető áll, akinek sajátos viszonya van az őt támogató állampolgárokkal.

A vezető és a követők közötti viszony azon alapul, hogy elismerik a vezető legitim uralmát, enélkül nem működhetne a rezsim. A plebiszciter rezsimek tartalmukban autoriterek, formájukban demokratikusak

– húzta alá Körösényi András, hozzátéve: a demokratikus forma azt jelenti, hogy a rezsim létrejötte, működése a választási győzelemtől függ.

A demokrácia plebiszciterré válása során a demokratikus választások arra a kérdésre egyszerűsödnek, hogy a szavazók elfogadják-e a vezetőt. A választók konkrét politikai ügyekről történő megkérdezése például népszavazások vagy nemzeti konzultációk útján történik, és az ezekre adott, a hatalom álláspontjával egyetértő válaszok is a vezető legitimitását fejezik ki.

A plebiszciter vezérdemokráciában a demokrácia arra a kérdésre szűkül, hogy az állampolgárok elfogadják vagy elutasítják a vezető irányítását. Ebben van egyfajta vétójoguk, de a kormányzásban széles körű autonómiával rendelkeznek a vezetők, a közpolitika transzparens módon nehezen befolyásolható

– fogalmazott a kutató.

A plebiszciter vezérdemokráciákban, ahol az uralom a karizmatikus vezető rendkívüli képességeibe vetett hitet is jelenti, nem az intézmények, a jogrend vagy a bürokrácia legitimálják a kormányzást, hanem a vezetői innováció, a vízió és maga a vezetői karizma. Ebből fakadóan a politikai vezetés és azt körülvevő, korlátozó, hatalommegosztó intézmények között feszültség lehet.

Körösényi András kérdésünkre kitért arra is, hogy az ezredforduló környékét megelőző közel egy évszázadban pártdemokráciák jellemezték az európai politikát, a pártoknak meghatározó társadalmi csoportok voltak a támogatói, akiket képviseltek, ilyenek voltak például a munkáspártok, a kereszténydemokrata pártok, vagy a liberális pártok. A XX. század utolsó negyedében ez fokozatosan feloldódott, a pártlojalitás, a szavazói viselkedés stabilitása elporladt, pártok helyett vezetők kerültek a politika középpontjába. Ennek következtében a választási kampányok elsősorban a vezetőkről, és nem a pártokról szólnak, a vezetőknek vannak pártjaik, és nem fordítva.

A politika perszonalizálódott, a közvetítő intézmények szerepe háttérbe szorult. A sajtó is inkább a vezetői performanszra, cselekvésre fókuszál, sokkal kevésbé a tartalmi politikára. Az is látható, hogy a vezetők sokszor képesek identitásalapon támogató tábort toborozni, és ezek más jellegűek a korábbi párttáborokhoz képest. Top-down viszonyról beszélhetünk, a vezetők versenye folyik, az állampolgárok nem annyira választanak, mint inkább elfogadják vagy elutasítják a vezetőt. Tiltakozásokkal, tüntetésekkel lehet befolyásolni a politikusok autonómiáját, de alapvetően felülről lefelé irányul a működés

– részletezte a kutató, megjegyezve, hogy ez egy általánosabb trend, ami segíti a vezérdemokráciák kialakulásának lehetőségét.

A trend viszont nem jelenti azt, hogy szükségképpen minden országban plebiszciter vezérdemokrácia alakulna ki, ráadásul ezek között is előfordulnak radikálisabb, valamint mérsékeltebb rezsimek, ahogy az a könyvből is kiderül.

Körösényi András egy konkrét példát is említett: Angela Merkel, aki bár személyében kiemelkedett, a korábbi korszak hagyományainak megfelelő intézményi működést próbálta fenntartani, és nem alakított ki plebiszciter rezsimet. A német politikai kultúra az erős intézményi korlátokkal együtt megmaradt a centrum körüli mérsékeltek konszenzuskereső útján.

Emmanuel Macron is hajlamos rá?

Soós Eszter Petronella egyetemi adjunktus, politológus, Franciaország-szakértő, aki Örökség és újítás: Emmanuel Macron címmel jegyez tanulmányt a könyvben, a francia politika perszonalizációjáról szóló kérdésünkre kifejtette, hogy a ma is működő köztársaság egy személy köré épült, ő Charles de Gaulle. Ennek volt egy történelmi legitimációja, ami abból építkezett, hogy széles körben úgy értékelték, De Gaulle megmentette Franciaországot a világháborúban, majd tudatosan használta a saját legendáját. Ebből a tradicionális legitimációból később intézményi legitimáció lett, ami 1962-ben a közvetlen államfőválasztással alkotmányos szintre emelkedett.

De Gaulle tudta, hogy az utódai mögött nem lesz hasonló történelmi háttér, ezért más típusú legitimációira lesz szükségük. Az egész politikai rendszer az elnök személye köré van építve, ő jeleníti meg a közjót. A parlamenti és az elnöki mandátum szinkronba hozásával pedig azt érték el, hogy az elnökválasztás eredménye meghatározza a parlamenti erőviszonyokat is. Ami szintén a perszonalizáció jele, ha érkezik egy politikai vállalkozó, akkor az ő személyes sikere az egész pártrendszert át tudja rajzolni

– folytatta Soós Eszter Petronella, hozzátéve: a perszonalizáció erős történelmi háttérrel rendelkezik, valamint a média is épít erre.

A politológus a francia pártok helyzetét paradoxnak nevezte, mert technikai értelemben hiába van jól megszervezve egy párt, ha nem képesek elnökképes személyeket felmutatni, jelentőségük a szervezettségük ellenére elhalványul. A régi, jól szervezett kormányzó pártok, amelyeknek megvolt a politikai alkotmányos szerepe, szenvednek, megjelentek viszont a perszonalizált pártok, amelyek viszonylag gyenge szervezettséggel is komoly közjogi pozíciókat tudnak elfoglalni. Emmanuel Macron pártja, az En Marche! – amit később átkereszteltek Renaissance-ra – szűk belső demokráciával, felülről szervezett párt, a legfontosabb választást mégis meg tudták nyerni.

Soós Eszter Petronella a Nemzeti Tömörülést is perszonalizált pártnak nevezte. Marine Le Pen elnökképes jelöltnek tűnő politikusként kézben a tartja pártot még akkor is, ha taktikai okokból átadta a pártvezetést másnak.

A politológus kitért arra is, hogy a 2022-es választások után újra nagyobb szerepe lehet a pártoknak:

Macron az újraválasztásánál erősnek tűnt, utána nem teljesen világos okokból nem igazán kampányolt a nemzetgyűlési választás előtt, ahogy egyébként Le Pen sem. Macronéknak nem lett abszolút többsége, ezzel a politika súlypontja áthelyeződött a parlamentbe, ahol megnőtt a pártok jelentősége, különösen azoké, amelyekkel lehet tárgyalni. Ez viszont nem egyenlő azzal, hogy átalakulna a rendszer, volt már ilyen felállás a köztársaság életében, vannak erre bejáratott módszerek, az elnök egy évvel a választás után akár fel is oszlathatja a nemzetgyűlést. Macron ezen akkor gondolkodhat el, ha úgy látja, hogy jól áll, de jelenleg semmi nem ígéri azt, hogy elsöprő győzelmet aratna.

Végül arra is kíváncsiak voltunk, hogy a francia politikában felfedezhető-e a hajlam a plebiszciter vezérdemokrácia irányába történő elmozdulásra. Soós Eszter Petronella rámutatott: van hagyománya, hogy a különböző közvetítőket, a parlamentet, az érdekszervezeteket kikapcsolják a vezető és a nép közötti kapcsolatból.

De Gaulle ezt népszavazásokkal tette, Macronnál is megfigyelhető hasonló, ilyen volt például a Grande Marche, melynek során megkérdezték az embereket, és bár nem volt reprezentatív, a politikai legitimáció szempontjából volt jelentősége. Ide sorolható a Grand Débat is, ami a sárgamellényes mozgalomra érkezett válaszként, és szintén a választókkal történő közvetlen kapcsolatról szólt

– fogalmazott a Franciaország-szakértő.

Donald Trump és a korlátok

Donald Trump: egy radikális kísérlet a vezérek demokráciájában címmel jegyez tanulmányt a könyvben Lakatos Júlia, a Méltányosság Politikaelemző Központ nemzetközi igazgatója, valamint Metz Rudolf, a Politikatudományi Intézet tudományos munkatársa.

Lakatos Júlia kérdésünkre kifejtette, hogy

az amerikai politikai rendszer a fékekkel és ellensúlyokkal arra a koncepcióra van felfűzve, hogy se az elnöknek, se más intézményeknek ne legyen akkora hatalma, amivel képes lenne egyedül megváltoztatni a rendszert. A rendszer együttműködésre van tervezve, az elnök esetében kifejezetten arra, hogy meggyőzzön másokat az elnöki politika támogatásáról.

Donald Trump megpróbálta maximalizálni a lehetőségeit, és átalakítani a rendszert, de Lakatos Júlia leszögezte, hogy ez nem tudatos plebiszciter vezérdemokrácia-építés volt, és legalább két tényező akadályozta is az átalakulást. Az egyik akadálynak Donald Trump személyiségét nevezte. Azok a képességek, amelyek segítették az üzleti életben, illetve lehetővé tették az elnökké válását, szemben álltak azokkal, amelyek szükségesek lettek volna ahhoz, hogy a saját koncepciójához mérten sikeres elnök legyen. Trump nem tudta megváltoztatni a rendszert, a legtöbb nagy figyelmet generált intézkedése politikai intézkedés volt. A másik akadályt az amerikai intézmények, valamint a fékek és ellensúlyok rendszere jelentette.

Lakatos Júlia arra is felhívta a figyelmünket, hogy nem Donald Trump az első amerikai vezető, aki a plebiszciter vezérdemokrácia irányába mozdult, ennek voltak jelei például Franklin D. Rooseveltnél és Ronald Reagannél is. Trump esetében adott volt a nagyfokú elégedetlenség a politikai elittel szemben és a válsághelyzet, ami megnyitotta az elfogadást az amerikai társadalom egy részében arra, hogy valaki kihasználja a közeg adta lehetőségeket.

Donald Trump elnök Twitter-használata – amit intézkedések és személycserék bejelentésére is használt – egyike volt azoknak a jelenségeknek, amelyek a plebiszciter vezérdemokráciára utaltak.

A karizmatikus vezetés, a közvetlen kapcsolat keresése a választókkal és az intézmények megkerülése, ezekben sikeres volt Donald Trump, és nem is nagyon tudott vele mit kezdeni a rendszer. Vannak viszont olyan, a plebiszciter vezérdemokráciához tartozó kritériumok, amelyek nem valósultak meg. Hiába volt Trumpnak közvetlen kapcsolata a választókkal, és követői akár a Capitolium megrohamozására is hajlandók voltak, az intézmények korlátozó ereje miatt a törvényeket nem tudta megváltoztatni

– hangsúlyozta Lakatos Júlia.

Metz Rudolf, a Politikatudományi Intézet tudományos munkatársa az Egyesült Államok politikai rendszerével kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy az kicsit kilóg a sorból, mert az alkotmányos szerkezet alapvetően azt a helyzetet állítja elő újra és újra, hogy a vezetők kiemelkednek.

A hatalmi ágak annyira el vannak választva egymástól, hogy áthidalhatatlanok, így sok vezérdemokráciája jön létre. Ebben próbált Donald Trump radikális vagy központosított vezérdemokráciát építeni, aminek megvoltak a korlátai

– világított rá Metz Rudolf.

A kutató Lakatos Júliához hasonlóan kiemelte, hogy Donald Trump személyisége és brandje is a karizmatikus képről szól, ráadásul ebben nem is kellett az elnöki pozícióból fakadó intézményesített tekintélyre támaszkodnia.

Metz Rudolf úgy látja, hogy Trump brandjének része volt a hősiesség látszata is, a volt elnök mindig igyekezett az általa képviselt csoport szemében hősnek mutatkozni. Ezt úgy tudta elérni, hogy olyan ügyeket tartott szem előtt, amelyek korábban kevésbé voltak fókuszban, ilyen például a falépítés a mexikói határra. Az ilyen ügyek fontos kötődési pontot adtak a követői bázisnak.

További fontos jellegzetességei a plebiszciter képviseletnek a folyamatos nagygyűlések és a Republikánus Párt elfoglalása. Trump nagy energiát fektet abba, hogy folyamatosan kampányoljon, a nagygyűlések pedig meg tudták teremteni azt a kapcsolatot, azt a közös identitást, amelynek középpontjában az ő személye áll. A pártot illetően jól játszik az az építkezés, amiben a saját elnöki tőkéjét fektette abba, hogy a republikánusokat a saját képére formálja, és a saját, hűséges embereit juttassa pozíciókhoz, bár ez nem újdonság a korábbi elnökökhöz képest. Az elnöki adminisztrációban ebben a tekintetben kevésbé tudta érvényesíteni a hatalmát, mint a párton belül

– részletezte a kutató.

Vlagyimir Putyin nem vezérdemokráciát épített?

Metz Rudolf a Donald Trumpról szóló részen túl egy másik tanulmánynak is szerzője a könyvben, ennek címe A látszat-vezérdemokrácia: a putyini politikai rezsim anatómiája.

A Vlagyimir Putyin vezette Oroszországról szóló résszel kapcsolatban Metz Rudolf kérdésünkre arról beszélt, hogy

a vezérdemokráciáknak van autoriter eleme, vannak vezetőik, és van formális demokratikus elem, ami a szabad politikai verseny és a választások. Putyin esetében azt lehetett látni, hogy ez a demokratikus elem nem, vagy csak látszólagosan jelenik meg. A kulcs az, hogy a rendszer mindig megpróbálja megteremteni a többségi támogatottságot, de más vezérdemokráciákhoz képest olyan eszközöket is bevet, amelyek erősen korlátozzák a nyílt versenyt, ilyen például a választási rendszer átírása, a szatellit pártok szerepe, vagy önmagában a pártrendszer és képviseleti intézmények hangsúlytalansága.

A kutató megjegyezte, önmagában az, hogy Vlagyimir Putyin személye kiemelkedik az orosz politikában, és a rendszert a saját képére formálta, nem jelenti azt, hogy vezérdemokrácia van.

Metz Rudolf szerint Oroszországban inkább autokratikus rendszerről van szó, „de óvatosan kell kezelni a fogalmakat, akik Oroszországot a saját természete felől kívánják megérteni, ők elsősorban stabilokráciaként hivatkoznak rá, ami abba az irányba mutat, hogy az országban a politikai vezető abban az esetben szinte bármit megtehet, ha képes megőrizni a belső politikai stabilitást, és képes újra megteremteni az ország nemzetközi nagyságát”.

(Borítókép:  Emmanuel Macron, Donald Trump és Vlagyimir Putyin. Fotó: Benjamin Girette / Bloomberg / Getty Images / Brandon Bell / Getty Images / Florian Gaertner / Photothek / Getty Images)



  • Hírek
  • Bankszámla