Jezsuita blog: Ha az egyháziak kimondanák az igazat, lefagyna az állami arcról a mosoly

Mint Koronkai Zoltán írta, a 2010-es kormányváltás óta új fejezet nyílt az állammal való kapcsolatokban, az ország vezetői stratégiai partnerként kezdtek tekinteni az egyházakra, számukra a kereszténység értékként jelent meg.

Úgy véli, a magyar állami, kormányzati vezetők itthon és külföldön egyaránt hangoztatják a kereszténység fontosságát, és a kormány számos törekvése átfedést mutat a katolikus egyház szociális tanításával. Ugyanakkor kiemelte, hogy a politikai hatalom megszerzése és megtartása érdekében használt módszerek nem feltétlenül állnak összhangban a keresztény etikai elvekkel. 

A politikai valóság gyakori tapasztalata az elhasználódás, a politikai kurzusok nem tartanak örökké, és a keresztény politika is amortizálódhat. A keresztény politikából való kiábrándulás pedig rávetülhet az egyházra is, amelyet szerves kapcsolatban állónak látnak az állammal

– írta.

Pozitívumként említette, hogy az elmúlt években az egyházak sok támogatást kaptak az állam részéről. A hitéleti tevékenységet is támogatták, emellett jelentősen bővült az egyházi szociális és különösen az oktatási intézményrendszer.

A mellékhatások

Ugyanakkor a szerző kifejtette: a legjobb szándékkal adott orvosságoknak is megvannak a kockázatai és mellékhatásai, úgy az egyháztámogatás jelenlegi formájánál is megfigyelhető hasonló jelenség. Az egyik mellékhatás szerinte a figyelem fókuszának anyagiassá válása. Úgy véli, a papok lelki egészségét illetően nem áll jól az ország, ugyanis figyelmüknek jelentős részét az építkezésekkel kapcsolatos ezernyi tennivaló kötötte le. Továbbá a hívő közösségek elkényelmesedését is megemlítette, ami a könnyen jövő állami támogatások miatt történhetett meg, hiszen „majd állami pénzből minden megoldódik”.

A fakultatív iskolai hitoktatást is negatívumként hozta fel a szerző. Mint írta, van ennek jó oldala is, ám a hitoktatók egy szekuláris iskolai közegben komoly nehézségeket tapasztalnak. „A legnagyobb gond az, hogy az iskolai hitoktatás elterjedésével a legtöbb helyen megszűntek a plébániai hittanórák, ahol pedig a közösségépítés folyt, és élő kötődés jött létre a fiatalok és a templom között.” Úgy véli, nyertünk valamit, de közben rengeteget veszítettünk.

A kormány szociális érzékét illetően jó véleménnyel van a szerző, kiemelve a munkaalapú társadalom jelentőségét, hiszen jobb munkalehetőséget teremteni, mint a rászorulókat a segélyezettség passzív állapotában tartani.

A 2019-es püspökkari körlevélben azt írják, „egész Európában nálunk a legjobbak az iskolázottsági mutatók a roma lakosság körében”, ugyanakkor azt is kimondják benne, hogy „korlátokat kell szabni annak, hogy a Föld vagyona kevesek kezében koncentrálódjon”. A szerző kiemelte, hogy ma a mezőgazdaságban a földbirtokok kevesebb ember kezében koncentrálódnak, mint a 30-as években a félfeudális nagybirtokrendszer korában. A tanárok helyzetére is kitért, szerinte a kormány az iskolákban tanító pedagógusokban már nem feltétlenül lát partnert. Úgy véli, hogy csak idő kérdése, és az egyházi iskolákban is nagy gond lesz a pedagógusok megtartása.

Problémaként említette azt is, hogy „egyházaink ritkán szólalnak meg társadalmi kérdésekben”, pedig az egyház erkölcsi iránymutatása segítség volna az egészségesebb társadalom felé vezető úton. A közbeszéd állapotát hozta fel példaként, ugyanis „évek óta háborús retorikában élünk, állandóan új ellenségképek tűnnek fel”. 

Ez az egybites gondolkodás éppúgy jellemző a kormányra, mint az ellenzékre és a támogatóik jó részére

– fejtette ki, hozzátéve, hogy visszaszorulóban vannak a párbeszéd terei, és a másik személyének lejáratása, a karaktergyilkolás lett általános. Példaként hozta fel Hodász Andrást, aki fiatalok tízezreit volt képes megszólítani a katolikus ortodoxiát képviselő üzeneteivel, azonban a politikai tartalmú megnyilvánulásai miatt a kormányközeli média szétszedte.

Miért nem fogalmaz meg az egyházi ember kritikát?

Koronkai Zoltán úgy fogalmazott, félelem tapasztalható sokakban, hogy politikai véleményük miatt majd megütik a bokájukat, vagy elesnek valamilyen támogatástól. 

A jobboldali sajtóban jogosan kritizálják a nyugati politikai korrektség gyakorlatát vagy az amerikai woke ideológia veszélyeit, de más téren, más kérdésekben mintha hasonló jelenségek uralkodnának nálunk is

– fejtette ki.

A szerző azt is megemlítette, hogy sok egyházi ember azért nem fogalmaz meg kritikát, mert nem szeretne muníciót adni az ellenzéknek, és hozzájárulni egy olyan politikai fordulathoz, ami esetleg a mostaninál is nagyobb problémákhoz vezetne. „Talán mi, egyháziak is félelmet érzünk, hogy ha kimondanánk, amit látunk, és amit egymás között azért ki is mondunk, akkor lefagy majd az állami arcról a mosoly, és véletlenül pont a mi intézményünkhöz nem érkezik meg időben a felújításhoz szükséges pénz” – hangsúlyozta.

(Borítókép: Robert Alexander / Getty Images)