Nem hagyott vagyont maga után a korrupcióellenes vasminiszter

Baross Gábor 1848. június 6-án született a Trencsén megyei Pruzsinán. A köznemesi családból származó fiatalembert jogi tanulmányai után, 1870-ben egyik szolgabíró nagybátyja javaslatára aljegyzővé nevezték ki, nem sokkal később főjegyzőnek választották. A megye kormánypárti főispánjának kezdeményezésére 1875-ben került be a képviselőházba, ahol akkortájt sok fiatal képviselő tevékenykedett. Szálfatermete és barna bőre miatt a jó humorú, ugratásra mindig kész társai „tót szerecsennek” nevezték el.

Tűzzel-vassal harcolt a korrupció ellen

Aztán 1882 nyarán Tisza Kálmán miniszterelnök kérésére Nyugat-Európába utazott, ahol a közigazgatási bíróságok működését tanulmányozta német, belga, francia városokban. Egyetlen tudományos cikkét is a közigazgatásról írta, amelyben összehasonlította az amerikai „népies kormányzást” a magyar önkormányzatisággal. Miközben érdeklődése és képviselői munkája is a közigazgatási ügyek felé terelte, Tisza némi meglepetésre 1883-ban a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium államtitkárává nevezte ki. Baross a központosított ügyintézés híveként a magyar miniszteriális gyakorlatban különleges formát alakított ki: a miniszter elé kerülő összes ügyben személyesen referált. Kezdeményezésére és személyes részvételével dolgozták ki a magyar királyi postatakarék-pénztárról szóló törvényt, amelynek hatályba lépésétől a kis települések lakói is pénzintézeti szolgáltatásokat vehettek igénybe a helyi postahivatalokban. Neve egy csapásra országszerte ismertté vált. Meggyőződéssel vallotta:

Minden ember annyit ér, amennyit a köz javára tesz.

Saját magával szemben is magasra helyezte a lécet. Mégis ellentmondásos személyiségnek tartották. Nagyra értékelték akaraterejét, rosszallták kíméletlen vezetői stílusát, de elolvadtak lebilincselő szívélyességétől. Egy kérdésben viszont nem ismert megalkuvást: tűzzel-vassal harcolt a korrupció ellen. Személyesen is példát mutatott, hiszen amikor 44 évesen elhunyt, feleségének és két kiskorú gyermekének nem hagyott hátra vagyont.

Átalakította a vasúti zónadíjszabást

Tisza annyira elégedett volt államtitkárával, hogy 1886-ban a leköszönő miniszter helyére Barosst javasolta, aki nagy lendülettel folytatta a magánvasutak államosítását, hiszen 1882-ben az ország 7204 kilométeres vasúthálózatából mindössze 2409 kilométert birtokolt a Magyar Királyi Államvasutak, a többit más vasúttársaságok üzemeltetették. Minisztersége idején négy nagy vasúti társaságot kapcsolt a MÁV hálózatához. 

Átalakította a vasúti zónadíjszabást, lényegesen mérsékelte a személyszállítás viteldíjait. A tarifák csökkenéséből eredő veszteségeket már az első évben ellensúlyozták a forgalom növekedéséből származó bevételek. Az áruforgalom növelése érdekében fejlesztette a folyami és a tengerhajózást, szabályoztatta az Al-Dunát, nevéhez fűződik a Vaskapu átalakítása is.

Egyik szívügye volt a fiumei kikötő modernizálása. A tengeri kikötőig vezető vasútvonal kiépítése építészeti bravúrnak számított. 1890-re villanyvilágítással szerelték fel a kikötőt, hogy a hajók éjszaka is rakodhassanak.

1891-től az ország a közép-európai időzónába került, ami megkönnyítette a hazai és nemzetközi menetrendek összehangolását, átláthatóvá és tervezhetővé, sokkal népszerűbbé téve a vasúti utazást.

Megalkotta az első modern úttörvényt is, megváltoztatva a közutak addigi osztályozását, rendet teremtett az út- és hídvámok évszázados káoszában.

Nem volt népszerű a vasutasok körében

A kortársak a „vasminiszter” jelzővel illették, amely munkabírására, Bismarckéhoz hasonló magasságára, illetve a vasutakhoz fűződő kapcsolatára is utalt. Egyébként a vasutasok körében nem volt népszerű, mert elvette az automatikus fizetési előrelépést az államvasút dolgozóitól, szigorúan és személyesen ellenőrizte a vasúti alkalmazottakat. Közvetve ez okozta a halálát is, hiszen a Vaskapunál folyó építkezésen jártakor kapott hastífuszt, majd mellhártyagyulladást. 1892. május 9-én hunyt el Budapesten. A Magyar Hírlap publicistája 1892. május 12-én így írt róla:

Baross előtt a közlekedési minisztérium óriási teher, megmérhetetlen súlyú szikla volt, mely a teher viselőit, az idő szerinti minisztereket tehetetlenekké, mozdulatlanokká tette és legtöbbször agyonlapította. Az ország közlekedési miniszterei voltak egész Baross Gáborig a kormányhatalom legszánalmasabb alakjai. Tehetetlen mártírok, tettre képtelenek, csak szenvedésre alkalmasak. Rövid pár év alatt az ország hatalmának jó felerészét egyesítette e tárcza keretében Baross Gábor a kezében. Kíméletlenül kergette el azokat, akik vagy ellene akartak menni, vagy vele nem mertek indulni. Az ország nagy érdekeit kiragadta az ügyefogyott, hátráló kezekből és energikusan ő vette az intézést mindenütt a kezébe.

1898-ban állították fel a Keleti pályaudvar előtti, róla elnevezett téren a bronzszobrát, Szécsi Antal alkotását, amely ma, többszöri áthelyezése után, eredeti helyén áll. Napjainkban csak a fővárosban tizenhárom közterület viseli a nevét.

(Borítókép: Baross Gábor. Fotó: MTVA Sajtó- és Fotóarchívum)