2024. június 22. 15:00
Georgia
Csehország
Volksparkstadion II. forduló
2024. június 22. 18:00
Törökország
Portugália
BVB Stadion Dortmund II. forduló
2024. június 22. 21:00
Belgium
Románia

Szinte semmi sem igaz abból, amit eddig hittünk Joseph Fouché rendőrminiszterről

Fouché Joseph Duke of Otranto
2024.05.21. 16:21
Ma 265 éve, 1759. május 21-én született Joseph Fouché rendőrminiszter, a francia titkosszolgálat létrehozója. A legendás politikus életútjáról, történelmi szerepéről Hahner Péterrel, a Rubicon Intézet főigazgatójával beszélgettünk.

Joseph Fouché a történelem egyik legrejtélyesebb alakja, aki sokak szerint talán a legnagyobb túlélőművészek egyike is volt.

Valóban szélkakas volt?

Hahner Péter szerint az 1780-as és az 1820-as évek között gyors ütemben váltották egymást a politikai rendszerek Franciaországban. Ez kisebb-nagyobb megalkuvásokra és fordulatokra kényszerítette mindazokat, akik tartósan a közéleti pályán kívántak maradni, egyszerre szolgálva hazájukat, az egymást váltó államfőket és saját érdekeiket. Mint mondja, 1815-ben megjelent Párizsban egy Dictionnaire des girouettes, vagyis Szélkakasok lexikona című kötet, amely 443 oldalon át sorolta fel azokat a személyiségeket (a címlap tanúbizonysága szerint „államférfiakat, írókat, tábornokokat, művészeket, szenátorokat, énekeseket, püspököket, prefektusokat, újságírókat, minisztereket stb. stb. stb.”), akik több rendszerben is hivatalt vállaltak.

Vagyis Fouché és Talleyrand, a két „túlélőművész”, valamint a kor többi közszereplője között a különbség nem minőségi, hanem fokozati.

Nem állíthatjuk – folytatja a történész –, hogy ők minden rendszert kiszolgáltak, a többiek pedig nem – csak gyorsabban ismerték fel a váltás szükségességét kortársaiknál, és határozottabban álltak az új rendszerek mellé. Egyszerűen jobbak voltak abban a „sportban”, amelyet minden közszereplőnek „űznie” kellett, ha a pályán kívánt maradni. Akik pedig a legtovább maradtak a hatalom közelében – mint Fouché és Talleyrand – azokat tekintették a legnagyobb szélkakasoknak. Rossz hírüket annak köszönhetik, hogy 1814-ben és 1815-ben vezető szerepet vállaltak I. Napóleon két lemondásának kikényszerítésében. Vagyis élesen szembefordultak azzal a személyiséggel, akit egy 1980-as és egy 1999-es felmérés során a megkérdezett franciák hazájuk második legjelentősebb politikusává nyilvánítottak (de Gaulle után). A Napóleon iránti rajongás néha még a XX. században is kifejezetten vallásos köntösben jelent meg. A császár Szent Ilona szigetén feljegyzett emlékeit 1981-ben is ilyen alcímmel adták ki: Par les quatre évangélistes LAS CASES, MONTHOLON, GOURGAUD, BERTRAND. (A négy evangélista által...) Bármennyire is ironikus ez a cím, mégiscsak arra enged következtetni, hogy akinek evangélistái vannak, annak Júdásainak is kell lennie.

Az ellenség vezérkarában

A kutató legendának nevezi azt az állítólagos cselszövését, hogy a waterlooi ütközet előtt a hadjárat tervét titokban megküldte Wellingtonnak, de magát minden eshetőségre bebiztosítva arról is gondoskodott, hogy a futár csak a csata után érkezzék meg. Ezzel szemben Napóleon Elbáról való visszatérése után, 1815-ben Fouché rendőrminiszterként csatlakozott Napóleon előreláthatólag rövid életű kormányához. Egyrészt mert mérsékelni kívánta a szélsőséges intézkedéseket, másrészt azért, hogy előkészíthesse a békés átmenetet abba az államformába, amelyet a francia társadalom többsége kívánt, és amelyet a nagyhatalmak is elfogadtak: az alkotmányos monarchiába. Harmadrészt pedig azért, mert azzal áltatta magát, hogy így képes lesz liberális, parlamentáris irányba módosítani az 1814-es politikai berendezkedést. Legfőképpen azonban azért, mert

képtelen volt távol maradni a hatalomtól, ugyanolyan szüksége volt a politikai tevékenységre, mint az oxigénre.

Bonapartista szempontból mindez a legsötétebb árulás, hiszen azzal a tervvel lépett be Napóleon utolsó kormányába, hogy minél gyorsabban az ellenfeleit juttatja hatalomra. Ha azonban nem tekintjük Franciaország végzet által kijelölt vezetőjének Napóleont, hanem elismerjük, hogy visszatérése nem szolgálta hazája érdekeit, és reálisan felmérjük, hogy semmi lehetősége sem volt 1815-ben hatalma megőrzésére, akkor Fouché terveit egy felelősségteljes államférfi programjának is tekinthetjük – vélekedik a Rubicon Intézet főigazgatója, aki szerint Fouché nem a társadalom többségének akaratát képviselő, választásokkal létrehozott kormányt készült belülről megsemmisíteni, hanem egyetlen ember hatalmi törekvésein alapuló, katonai erőszakkal létrehozott rendszerét, amely újra kirobbantotta, és fennmaradása esetén tartósította volna a háborút egész Európa ellen. Nem egy jóhiszemű, jóindulatú államfő kormányába lépett be, aki megbízott benne. Egy ellenségének a vezérkarában foglalt helyet, aki egyrészt hazudott neki (azt állítva, hogy osztrák és brit egyetértéssel hagyta el Elbát), másrészt pedig csak az alkalmat leste, mikor számolhat le vele. Nem csoda, ha Fouché minden oldalról biztosítani próbálta magát, és nemcsak a királypárttal vette fel titokban a kapcsolatot, hanem Metternichhel és Wellingtonnal is. A lord jóindulatát azzal érdemelte ki, hogy rendőrminiszterként a császárság idején kiszabadította Wellington egyik rokonát, akit Franciaországban foglyul ejtettek. Guizot így emlékezett Fouchéra ebből az időből:

Senki sem testesítette meg nála jobban a vakmerő, ironikus, cinikus közömbösséget, a rendületlen hidegvért, a tevékenység és fontoskodás mértéktelen szükségletével... Jakobinus prokonzul korszakából megőrzött bizonyos független merészséget, és úgy vitatkozott és üzletelt halkan a rendszer valamennyi lehetséges örökösével, mint egy érdektelen orvos a reménytelen beteg ágya mellett.

„A farkasokkal együtt kell üvölteni”

Hahner szerint egyetlen francia szótár vagy honlap sem tulajdonítja Fouchénak azt a kijelentést, hogy „a farkasokkal együtt kell üvölteni”, sőt olyan is akad, amely szerint már a XV. században ismert volt ez a mondás. 

De nem is mondhatta volna, mert mindig megmaradt önállóan gondolkodó politikusnak.

A király halálára szavazott 1793-ban, de hangzatos kiáltványai és szigorú szónoklatai dacára egész pályafutása során egyre sokasodtak a futni hagyott gyanúsítottak és a megkímélt emberéletek. Konventbiztosként Lyonban nem tudta megakadályozni, hogy a helyi fanatikusok kivégeztessenek mintegy 1800 embert. De amint megtehette, fékezni próbálta a terrort, ezért is hívták vissza Párizsba. 1794 júniusában, a terror esztelen tombolása idején pedig bátran szembeszállt Robespierre-rel. Megválaszttatta magát a Jakobinus Klub elnökének, s Robespierre egyik fenyegető szónoklata után még az ülést is feloszlatta. A direktórium rendőrminisztereként (1799) békítő gesztusokat tett: személyesen zárta be a jakobinusok új klubját, lehetővé tette egyes emigránsok hazatérését, megnyugtatta a papokat, és támogatásban részesítette az éhező munkásokat, hogy ne álljanak a lázongók mellé.

A konzulátus és a császárság rendőrminisztereként (1799–1802, 1804–1810, 1815) jóval önállóbbnak és határozottabbnak bizonyult, mint ahogy azt Napóleon szerette volna. Leváltását is annak köszönhette 1810-ben, hogy önálló tárgyalásokba kezdett az angolokkal a háború mielőbbi befejezéséről. Vagyis megpróbálta végrehajtani azt, amire Napóleon képtelennek bizonyult: békét biztosítani Európa számára. A waterlooi vereség (1815) után mesteri tárgyalásokkal sikerült lemondatnia a császárt, elkerülnie a további harcokat, és lehetővé tennie az európai nagyhatalmak számára egyetlen elfogadható megoldást: XVIII. Lajos király békés visszatérését Párizsba.

Fouché és Talleyrand

Hahner túlzásnak tartja, hogy Napóleon másik bizalmasával, Talleyrand-nal nemcsak a hatalomért versengtek, de személyesen gyűlölték is egymást. Annyi bizonyos szerinte, hogy kémeik olykor rivalizáltak egymással, Fouché valamivel tovább ragaszkodott a konzulátus idején a köztársasági államformához, mint Talleyrand, s 1815-ben Talleyrand nem védelmezte meg Fouchét a bukástól. A legfontosabb kérdésekben, a forradalom örökségének megőrzésében, valamint a béke biztosításának szükségességében tökéletesen egyetértettek, és ennek érdekében pályafutásuk során mindvégig együtt tudtak működni.

A konzulátus idején mindketten támogatták Bonapartét, s közösen próbáltak felkészülni esetleges vereségének vagy halálának következményeire. 1808-ban mindketten elhibázott lépésnek tekintették a spanyol háborút, s újra közösen próbálták előkészíteni Napóleon utódjának békés hatalomátvételét.

Talleyrand-t a kegyvesztése idején Fouché értesítette az államtanács vitáiról, Fouché 1810-es kegyvesztése idején pedig Talleyrand nyíltan a védelmére kelt ugyanebben az államtanácsban.

1814 és 1815 folyamán mindketten egyetértettek abban, hogy Napóleon császárságának lehetőleg minél gyorsabban véget kell vetni, s a forradalom vívmányait nagyobb tiszteletben tartó képviseleti rendszert és alkotmányos monarchiát kell a helyére állítani. Mindketten helyet kaptak a második restauráció első kormányában, s amikor Fouché helyzete tarthatatlanná vált, Talleyrand gondoskodott róla, hogy méltóságteljesen távozhasson. Nem nevezhetjük tehát ellenségesnek kapcsolatukat, hiszen politikai pályafutásuk során az együttműködés gesztusai jóval gyakoribbak és jelentősebbek voltak, mint a rivalizálás pillanatai. Vérbeli, hivatásos politikusok voltak, akik egy konfliktusokkal alaposan megterhelt korszakban szinte elkerülhetetlen kisebb súrlódásaik dacára is mindig készen álltak arra, hogy szükség esetén összefogjanak egymással a közös cél – a forradalom eredményeinek védelme – érdekében.

Nem a rendőrállam volt az ideálja

A beszélgetésnek ezen a pontján megjegyezzük, hogy Fouché munkássága a későbbi korokban is hivatkozási alap lett: például Sztálin is elismerően beszélt a ravaszságáról, Jezsov, az NKVD vezetője pedig azzal a váddal állította félre és végeztette ki elődjét, Jagodát, hogy „fouchéi politikát folytat”.

A történész a szovjet vezetők Fouché munkássága iránt megkülönböztetett érdeklődését azzal magyarázza, hogy Stefan Zweig 1928-as szovjetunióbeli látogatásának köszönhetően orosz fordításban is napvilágot látott az életrajza, s így az 1930-as években a szovjet vezetők gyakran emlegették Napóleon rendőrminiszterét. De azért ne feledjük – teszi hozzá –, hogy Jagoda véres kezű hóhér volt, aki relikviaként őrizte a Zinovjev és Kamenyev agyából kioperált golyókat. Fouché pedig azt követelte, hogy a rendőrség uralma legyen finomabb, maradjon a háttérben:

A rendőrségnek meg kell előznie a bűnöket, hogy egyáltalán ne kelljen büntetnie... Legyenek figyelmesek és komolyak, de sohase akadékoskodók vagy durvák. Tartassák tiszteletben a rendőri felügyeletet, hogy mindenki érezze: csakis a hazára van gondja.

Vagyis Fouchénak nem a rendőrállam volt az ideálja, hanem egy olyan belügyminisztérium, amely ellensúlyozhatja az igazságszolgáltatás lassúságát. Ezt azonban olyan óvatosan és bölcsen kell megtennie, hogy inkább akadályozza meg a bűn elkövetését, mint büntesse azt. Jobb szeretett figyelmeztetni, mint büntetni, szívesebben engedte szabadon az embereket, mint amilyen szívesen letartóztatta. A kínvallatást tiltotta, és olykor egyes vizsgálatokat is leállított.

A kígyó szerepét osztotta rá az utókor

Arra a közbevetésünkre, hogy Stefan Zweig mennyire ragaszkodott a tényekhez, illetve mit adott hozzá Fouché portréjához, Hahner mindenekelőtt rögzíti: Stefan Zweig író volt, nem történész.

Nem egy történelmi személyiség elmélyült elemzésére vállalkozott, hanem egy ifjúkorától fogva ravasz, számító, önző és visszataszító híresség életútját vázolta fel – szellemesen, röviden, elfogultan és felületesen.

Mindezekre a kutató több példát is említ. Konventbiztosi megnyilvánulásai alapján Zweig például kijelentette, hogy Fouché „a legszélsőbb kommunista elveket hirdette”. Valójában nem a gazdagokat, hanem az „önző gazdagokat” támadta, nem a magántulajdont, hanem a „fölösleget”. Az író szerint Lyonból való távozása előtt Fouché kivégeztette a hóhérokat is. Valójában csak több mint két héttel Fouché távozása után végezték ki őket. Zweig alaposan felnagyította Fouché szerepét Robespierre megbuktatásában is. Az Egyenlők összeesküvéséről Zweig egyáltalán nem vett tudomást, mert ha ismerteti, nem állíthatta volna, hogy a kommunista Babeuf „Fouché szavaiért és politikájáért” fizetett „a vérével”. És Babeuföt nem „egy kaszárnya udvarán” lőtték agyon, ahogy Zweig állította, hanem egy hosszadalmas bírósági eljárás és halálos ítélet után végezték ki – guillotine-nal.

Még egy apró, de jellegzetes „csúsztatásra” is felhívja figyelmünket interjúalanyunk. Arról, hogy Fouché megkapta Napóleontól Otranto hercege címét, Stefan Zweig így írt: „Nemcsak címet, de címert is kap, vadonatúj címert, amelynek a rajza nagyon jellemző a gazdájára. Nem lehet tudni, hogy a címer tervezésével megbízott heraldikus Napóleon utasítására járt-e el, vagy pedig saját szakállára követte el a jól sikerült pszichológiai tréfát – de tény az, hogy az otrantói herceg címere aranyoszlopra tekerődző kígyót ábrázol: az aranyoszlop Fouché telhetetlen kapzsiságát, a kígyó pedig diplomatikus hajlékonyságát jelképezi. Napóleon heraldikusai szellemes emberek lehettek. Találóbb címert el sem lehet képzelni Fouché számára.”

A híres író ezúttal is tévedett.

Fouchénak már azon a grófi címerén is ezüst kígyó tekeredett fel egy ezüst oszlopra, amelyet 1808-ban, a császári nemesség létrehozásakor kapott, ugyanis minden szenátornak ez az ábra volt a címerében, akár híresek voltak fondorlatosságukról, akár nem. Amikor Otranto hercege lett belőle, az ezüst kígyót kiegészítették egy ezüst oroszlánfejjel. „Természetesen egyetlen életrajzíró sem említi meg, hogy ezt az oroszlánt akár Fouché bátorsága szimbólumának is tekinthetnénk. Őrá a kígyó szerepét osztotta ki az utókor” – világít rá egy újabb ellentmondásra a Rubicon Intézet főigazgatója.

Hahner Péter történész (1954) a Rubicon Intézet főigazgatója. 1977-ben a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár–magyar szakán, 1980-ban levelezőként az ELTE magyar kiegészítő szakán, 1985-ben az ELTE történelem szakán szerzett diplomát. 1981–1985 között az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének szerkesztője. 1985-től 2018-ig a pécsi egyetemen oktatott történelem szakon, 2001 és 2016 között tanszékvezetőként. 1987-ben védte meg A francia forradalom historiográfiája című doktori disszertációját, míg 1996-ban a Thomas Jefferson és a francia forradalom című PhD-értekezését. Lefordított hat angol és francia nyelvű történettudományi szakkönyvet. Huszonnégy önálló kötete jelent meg, köztük A Bastille bevétele (1985), A nagy francia forradalom kisenciklopédiája (1989), A Bastille-tól Waterlooig (1989), a Franciaország története (2002), valamint az Államférfiak. Fouché és Talleyrand párhuzamos életrajza (2015).

(Borítókép: Joseph Fouché. Fotó: Wikipédia)