- Belföld
- Zöld Index
- kőrösi csaba
- ensz
- cop29
- klímaváltozás
- fenntartható fejlődés
- gdp
- áder jános
- kék bolygó klímavédelmi alapítvány
Kiabálás és kirohanás után sikerült megegyezniük a világ vezetőinek
További Belföld cikkek
- Feljelentették Menczer Tamást a pécsi gyermekotthonnál történtek miatt
- Hálapénzzel buktak le egészségügyi dolgozók Győr-Moson-Sopron vármegyében
- A szombathelyi börtönben is járt a Mikulás
- Halálos baleset történt Szentesen, miután egy furgon és egy teherautó összeütközött
- Direkt36: A titkosszolgálat Tiborcz István cége után kutakodott
Kőrösi Csaba az Index kérdéseire beszélt többek között:
- a COP29-ről;
- a kiabálást és egymásra mutogatást követő kompromisszumról, ami senkit nem tett boldoggá;
- a klímacsúcsokat érő kritikákról;
- valamint a GDP új módszertannal történő kiegészítéséről.
Milyen pozícióban vett részt a COP29-en?
Nem sokkal azt követően, hogy az azeriek elvállalták a COP szervezését, az elnökség felkért néhány embert, hogy legyenek az elnökség külföldi tanácsadó testületének tagjai. Közéjük tartoztam én is. Rendszeresen konzultáltam velük, többször jártam Bakuban.
Mekkora volumenű rendezvény egy klímacsúcs?
Képzeljen el egy óriási méhkast, ami akkora, mint egy futballstadion. Szó szerint egy stadiont és a környékét alakították át. Összesen 65 ezer ember regisztrált. Kora reggeltől késő estig folyamatosan nyüzsgött, dübörgött, zsongott a helyszín. Az emberek, mint a hangyasorok, reggeltől estig jöttek-mentek. Volt egy másfajta vibrálás is a levegőben: egyrészt felfokozott várakozások, másrészt erős félelmek és egymással szembefeszülő indulatok voltak érezhetők.
Milyen ügyek okozták a felfokozott várakozásokat?
A COP29 finanszírozási COP volt. Körülbelül tíz nagy témát kellett tárgyalni, de az elsődleges feladat a klímafinanszírozás újragondolása volt, tehát: ki kinek mennyit és miért fizessen? A legnehezebb tárgyalások mindig akkor vannak, ha pénzről van szó. A fejlődő országok azzal érkeztek, hogy nekik évente 1300 milliárd dollár külföldi finanszírozásra lesz szükségük annak érdekében, hogy szembe tudjanak nézni a klímaváltozással és következményeivel. A fejlett országok egészen más gondolattal rendelkeztek. Jelenleg a párizsi megállapodás értelmében a fejlett országok évente 100 milliárd dollár klímafinanszírozást kell hogy biztosítsanak nem specifikált formában.
A párizsi megállapodás óta teljesült ez a 100 milliárd dolláros vállalás?
2022 óta igen. 2020-ban már el kellett volna érni az évi 100 milliárdot, akkor még nem teljesült, 2022-ben igen, tavaly 122 milliárd dollár körül volt az összeg. A történet több sebből vérzik, az egyik a „fejlődő országok” meghatározása. A csoportot még a kiotói megállapodás rögzítette, ahogy azt is, hogy kik a fizetésre kötelezhető fejlett országok, de azóta a világ megváltozott. Nemcsak a tekintetben, hogy ki mennyire fejlett, hanem a kibocsátók körében is jelentős változás történt. Ma a világ legnagyobb üvegházhatásúgáz-kibocsátó országa Kína. A legnagyobb kibocsátók között – az Egyesült Államok mellett – olyan országok is vannak, mint India, Brazília, Irán, Indonézia vagy Oroszország. A hagyományos donorországok, a fejlett nyugati államok azt mondták, hogy mielőtt még egy konkrét számról beszélgetünk, mindenképpen bővíteni kell a hozzájárulók körét, attól függően, hogy ki milyen mértékben járul hozzá a klímaváltozáshoz.
Túl sokat kértek a fejlődő országok?
A fejlődő országok azzal a szándékkal érkeztek, hogy legyen 1300 milliárd dollárjuk évente, és ennek a többsége a fejlett országokból, kormánytól kormányig szóló adomány formájában teljesüljön. A fejlett országok azt mondták, hogy bár komolyak a kihívások, de az ekkora volumenű növekedés sok lesz, miközben a fejlődő országok mellett a fejletteknek is komoly problémákkal kell szembenézniük. Be kell látni, hogy ennyi pénzzel nem rendelkeznek a fejlett országok kormányai erre a célra. A fejlődőknek az volt a fő érve, hogy a világban van több mint 400 billió dollárnyi pénzügyi vagyon, amit meg lehet csapolni. Ez viszont nem tulajdonos nélküli vagyon. Nyugati részről végig arról szólt a beszélgetés, hogy bármekkora összegben is állapodnak meg, annak mindenképpen egy összetett módszerrel kialakított forrásnak kell lennie. Egyrészt lesznek benne kisebb mértékben kormányzati adományok, másrészt nagyobb mértékben ehhez kapcsolódó magántőke-befektetések, valamint ezeket támogathatják a nemzetközi fejlesztési bankok és filantróp szervezetek. Nagyon messze voltak egymástól az álláspontok, válság volt, kirohanás volt, kiabálás volt, egymásra mutogatás volt, míg végül megszületett egy kompromisszum. Mindenki boldogtalan vele, de van kompromisszum.
Az évi 300 milliárd dolláros kompromisszum?
Igen. Az nincs specifikálva, hogy ki fogja letenni az asztalra ezt a pénzt. Nyugati felfogás szerint ebben lesznek kormányzati pénzek, magántőke-befektetések és más források is. A fejlődő országok azt szeretnék, hogy legalább ez a 300 milliárd dollár kormányzati kézből kormányzati kézbe átadott, szabad felhasználású forrás legyen.
A fejlődő országokban lehet követni ennek a pénznek az útját?
Itt van a kutya elásva. Eddig sem volt szabad felhasználású a 100 milliárd. A donorországok mindig ahhoz ragaszkodtak, hogy legyen egy klímaváltozáshoz alkalmazkodó terv a fogadó országokban. Ezekhez a tervekhez hozzák létre a megfelelő szabályokat. A szabályok legyenek átláthatók, és a pénz útja legyen követhető. Ráadásul minden egyes adományozott dollár szolgálja a kibocsátáscsökkentést is. A fejlődő országok nem igazán szerettek volna ebbe az irányba elindulni. A másik, amit szerettek volna elérni, hogy ne csak a kibocsátáscsökkentésre koncentráljon a finanszírozás, hanem az alkalmazkodásra is. A klímaváltozásnak vannak már olyan elkerülhetetlen következményei, amelyekhez alkalmazkodni kell. A fejlett országok azt mondják, hogy a források egy részét lehet majd alkalmazkodásra fordítani, de ez többségében nemzeti kompetencia kell hogy legyen.
Mikor realizálódhat a 300 milliárd dollár?
Nem vagyok jós, de biztos szükség lesz néhány évre, amíg a jelenlegi 100-120 milliárdos szint fel tud menni háromszázra. Már csak azért is, mert a hagyományos donorországok jelentős része nagyon komoly adósságproblémákkal néz szembe. Huszárvágással nem fognak felugrani 300 milliárdra, de 2035-ig el kell érni.
Egy javaslat, ami nem kapott nagy visszhangot
Volt sikertörténete a klímacsúcsnak?
A párizsi megállapodás egyik része, hogy a karbonpiacokat működőképessé kell tenni. A karbonpiacok azt szolgálják, hogy a kevésbé fejlett országokba áramoljon a tőke, és emögött legyen egyfajta együttműködés. Ha egy fejlett ország létrehoz egy olyan projektet egy fejlődő országban, ami ott szén-dioxid-kibocsátást tud csökkenteni vagy megelőzni, akkor ezzel a saját kibocsátását, úgymond, ellentételezi egy bizonyos mértékben. 10 éve zajlott ezeknek a szabályoknak a reszelgetése, de soha nem jutott a végére a világ. Bakuban pontot lehetett erre tenni. Kétfajta karbonpiac lesz a világon, az egyik kétoldalú alapon, amikor az egyik ország a másikkal együttműködve olyan projekteket hoz létre, amelyeknek az elszámolását kétoldalú alapon meg tudják tenni szén-dioxid tekintetében. A másik, hogy lesz egy globális szén-dioxid-piac. Helyi és regionális szén-dioxid-piacok már léteznek, ezek globális elszámolási rendjére született megállapodás.
Melyik az a terület, ahol egyáltalán nem sikerült előrelépni?
Az egy évvel ezelőtti klímacsúcson született arról megállapodás, hogy a fosszilis energiahordozókat meg kell haladni. Arról nem született döntés, hogy milyen ütemben, hány év alatt, de közmegegyezés volt arról, hogy a gazdaságokat másik energiabázisra kell állítani. Bakuban ezt lehetett volna részletezni, továbbfejleszteni, viszont rendkívül erős visszalépés történt. Szaúd-Arábia vezetésével alapvetően az olajtermelő országok blokkja mindent irtott, ami a további kibocsátások csökkentését célzó befektetésekről, szabályokról szólt. Ami még érdekes volt a tárgyalások során, hogy sok figyelmet kapott az élelmiszer-termelés biztonságával, a klímaváltozás miatt átalakuló feltételeivel és az élelmiszer-termelés kibocsátásának csökkentésével foglalkozó tematikus nap. Ez még vissza fog térni az életünkbe. Hosszú távon biztos, hogy az agrárium a nagy kibocsátók közül a nagy elnyelők közé fog tartozni, ha úgy tudjuk alakítani a technológiát. Egyébként létezik már olyan magyar találmány, ami jelentősen csökkentheti a kérődzők metánkibocsátását.
Az orosz–ukrán háború mennyire szorította háttérbe a klímaváltozással kapcsolatos együttműködéseket?
Volt egy érdekes kezdeményezése az azeri elnökségnek, ami nem kapott túl nagy nemzetközi sajtóvisszhangot. Tűzszüneti és békefelhívást tettek közzé még a COP előtt, hogy a politikai, gazdasági, technológiai, pénzügyi erőket ne a háborúkra, hanem a klímaváltozás elleni küzdelemre fordítsák. Jelenleg 56 fegyveres konfliktus zajlik a világban. A kezdeményezés nem sok rezonanciát váltott ki a médiában, talán sokan egy kicsit naivnak is gondolták, pedig fontos, 130 ország csatlakozott hozzá a 196-ból. A legnagyobb konfliktus az 56 közül az orosz–ukrán háború. Érezni lehetett a hatását, de a tárgyalások hangulatára nem ez gyakorolta a legnagyobb hatást. Volt ugyan olyan nap, amikor tételezték, hogy az Ukrajna elleni háborúnak milyen klímahatásai és környezeti hatásai vannak. Szívbe markoló eredmények jöttek ki. Ennél még nagyobb hatással volt a tárgyalókra az amerikai választások kimenetele. Volt egy általános szorongás annak mentén, hogy Donald Trump egyszer már kivezette az országát a párizsi megállapodásból; mi lesz január után?
Mire számítanak?
A feltételezés jelenleg még hezitáló. Voltak, akik úgy gondolták, hogy meg fog ismétlődni az, ami nyolc évvel korábban történt, tehát kivezeti az Egyesült Államokat a párizsi klímamegállapodásból. Volt, aki ennél nagyobb aggodalomnak adott hangot, miszerint Trump az egész klímavédelmi ENSZ-rendszerből vonhatja ki az országát. Ez pedig minden tárgyalási fordulón éreztette hatását, de érdekes módon nem csak a rossz irányban. A kínaiak nem szoktak a klímabajnokokhoz tartozni, viszont Bakuban először tapasztaltam, elkezdték sürgetni, hogy pénzügyi, kibocsátási és jogi keretekben is mielőbb legyen megállapodás. Ebben van geopolitika. Ha a fejlődő országok, amelyek egy tárgyalótömböt képeztek, szembefordulnak a fejlett országokkal, és rá lehet mutatni az Egyesült Államokra mint főmumusra, akkor kihez lehet fordulni megoldásért? A legnagyobb gazdasággal rendelkező országhoz, Kínához. Ez a játszma végigkísérte a tárgyalásokat.
Önnek mi a várakozása a leendő Trump-adminisztrációval kapcsolatban?
Nem akarok találgatni, inkább a saját reményemet mondom. A klímapolitika a piacok átalakítását is jelenti. Ha a piacok átalakításáról beszélünk, a jövőbeli szabályok és piaci pozíciók megváltozhatnak. A 21. században azok lesznek a legsikeresebbek, akik a klímaváltozás elleni vagy szélesebben a fenntartható fejlődést elősegítő technológiák piacán kontrollpozícióba tudnak kerülni. Azt remélem, hogy az Egyesült Államok ezt belátja, és nem akar kivonulni azokról a piacokról, amelyek meghatározók lesznek. Jó néhány olyan szegmens van már, ahol Kína döntő szerephez jutott. Elég csak arra gondolnunk, ha Európában – beleértve Magyarországot is – napelemet szeretnénk vásárolni a házunk tetejére, akkor 95 százalékos valószínűséggel kínai terméket kapunk. A tárolóegységek többsége is kínai. Az elektromos autók piacán is egyre erősebb pozícióban vannak a kínai gyártók.
Mennyire vannak egyensúlyban a klímaváltozással összefüggő kihívások és az azokra adott válaszok?
Nagyon jó képet nem tudok adni önnek. Történelmi csúcsponton vagyunk az üvegházhatású gázok kibocsátásában. Nemcsak a kibocsátás nőtt, hanem a felszíni átlaghőmérséklet növekedésének üteme is. Párizsban az volt az egyik cél, hogy ne lépjük át a 2 Celsius-fokos emelkedést az ipari forradalom szintjéhez képest, sőt lehetőség szerint maradjunk másfél fok alatt. Úgy tűnik, hogy ebben az évben elértük, talán túl is léptük a másfél fokot. Ha radikális változás nem történik, már 2050 előtt átléphetjük a 2 Celsius-fokot is. Az évszázad végére ezen a pályán maradva 2,7-3 Celsius-fokos lehet a növekedés az ipari forradalom idején mért felszíni átlaghőmérséklethez képest. Lesznek a világnak olyan részei, ahol a mezőgazdasági termelés lehetetlenné válik, és az emberi élet a ma ismert formájában lehetetlen lesz, vagy nagyon megnehezedik. Már most látható, hogy jelentős területeken megszűnt az élelmiszer-termelés, és elindult a népvándorlás, pedig még „csak” másfél foknál tartunk.
Ha tudjuk, hogy hova vezet a pálya, amin vagyunk, miért nem változtatunk az irányon?
Talán egy jó ideig sokan nem is vették komolyan, hogy a klímaváltozás mekkora kihívás az emberek biztonsága szempontjából, amikor pedig elkezdték komolyan venni, már olyan mennyiségű volt az üvegházhatású gázok aránya, hogy öngerjesztő folyamatok indultak be. Kicsit későn ébredtünk. A másik, ami valamennyire érthető, de nem megmagyarázható: mindaddig, amíg személyesen nem tapasztalja az ember, hogy az én életmódomra is hatással van, addig nem veszi komolyan. Volt egy felmérés arról, hogy egy állampolgár mennyit lenne hajlandó a klímavédelemre fordítani. Ha ez anyagi ráfordítást jelent, akkor átlagosan 5 százalékot. Nagyon minimális személyes anyagi ráfordítást vagyunk hajlandók elviselni egy jövőbeli változás megakadályozása érdekében. A harmadik, hogy rendkívül eltérő a kitettsége az országoknak. Azok, amelyek már létükben érzik fenyegetve magukat, érthető módon hangosak, de jellemzően nem ők a legerősebbek. A legerősebb országok sokkal nagyobb gazdasággal, nagyobb tőketartalékokkal, nagyobb technológiai tartalékokkal rendelkeznek. Úgy érezhetik, hogy ugyan szükség van változásra, viszont nem létjellegű kihívásról van szó, ezért nem radikálisak a lépéseik. Az is fontos szempont, hogy a társadalmi következmények csak az elmúlt években kezdtek jelentkezni. A szíriai polgárháború hátterében jelentős részben a mezőgazdasági termelés ellehetetlenülése állt. A Száhel-övezetből milliók indultak el, Közép- és Dél-Amerikából is karavánok tartanak Észak-Amerika felé, aminek nem csak a bűnözés az oka. Az egyik legnagyobb probléma az, hogy bár ismerjük a kihívásokat, de amikor forintosítani, dollárosítani, eurósítani kell a lépéseket – különösen, ha a saját pénztárcánk kerül az asztalra –, akkor mindenki hátrahőköl.
„Legalább 15 éve nem volt magyar miniszterelnök a COP-on”
A COP-ot az elmúlt években több kritika érte, kezdve azzal, hogy egyáltalán szükség van-e minden évben egy ekkora volumenű rendezvényre. Megalapozott ez a kritika?
Igen, de nem csak az én meglátásom van ebben. Ban Ki Mun volt ENSZ-főtitkár és Christiana Figueres korábbi UNFCCC-elnök közzétett egy nyílt levelet azzal a felütéssel, hogy a COP-oknak ebben a formában lejárhatott az ideje. Nem biztos, hogy egy ekkora tömegrendezvény jól szolgálja a klímavédelmet. Áder János régóta mondja, hogy 65 ezer ember nem tud dönteni, a döntést sokkal kisebb körben, érdemi viták után lehet meghozni. Ban Ki Munék azt is felvetették, végig kellene gondolni, hogy az utóbbi néhány évben mindig olyan országban volt a COP, amely jelentős fosszilisenergia-termelő. Iszonyú nagy összegbe kerül egy COP mai formában történő megrendezése, sok száz millió dollárba. Sokan azért is kétségbe vonják a jelenlegi COP-formátum folytatását, mert a legnagyobb vagy a második legnagyobb „delegáció” az olajvállalatok különböző lobbistáinak csoportja. Most körülbelül 1800-an voltak. Jó-e az a klímaváltozással kapcsolatos csúcstalálkozó, amelyet sokan éppen az ellenkező célra próbálnak használni?
Ez azt jelenti, hogy hamarosan búcsúzhatunk a COP-tól?
Mindezek ellenére arra számítok, hogy marad a COP jelenlegi formája, mégpedig azért, mert az odasereglő emberek többsége civil. Ha a civileknek azt mondjuk, hogy nem mehetnek oda, és nem fejthetik ki a véleményüket, nem demonstrálhatnak, akkor abból valószínűleg akkora felháborodás lenne, hogy azt kevesen tudnák kezelni. A másik, önzőbb szempont, ezek a nagy rendezvények – akárcsak az olimpia és a világbajnokságok – bizonyos értelemben politikai rendezvénnyé váltak, egy nemzet önmaga megmutatásának fórumává. Ha egy rendező sok pénzt szán egy eseményre, akkor az az elvárása, hogy megmutassa a saját értékeit.
Felmerült, hogy valamikor Budapesten is legyen klímacsúcs?
Úgy tudom, hogy ez a gondolat korábban már kétszer is felvetődött. A COP-ok regionális körforgása úgy néz ki, hogy az ENSZ-ben van öt nagy területi csoport, Magyarország a kelet-európai csoportba tartozik, ami még a hidegháború idejéből maradt fenn. A rendezés joga körbejár a nagy területi csoportok között. Ez alkalommal a kelet-európai csoportnak volt joga rendezni. Az azeriek egyébként 10 hónappal ezelőtt, rábeszélésre vállalták el az eseményt, pedig általában két évig tart a felkészülés. A bolgárok visszaléptek, mert az oroszok azt mondták, megvétóznak minden uniós helyszínt.
A magyar kormány miniszterelnöki szinten képviseltette magát az eseményen, Orbán Viktor beszédet mondott. Magyarországnak milyen a megítélése a COP-okon?
Legalább 15 éve nem volt magyar miniszterelnök COP-on. Magyarország nem nemzeti minőségében tárgyal a COP-okon. Az EU tagállamai tárgyalótömbként vesznek részt. Van belső koordináció, de a tárgyaló fél a 27 ország nevében az Európai Bizottság. Az EU talán a legelőremutatóbb, legrugalmasabb, leginkább klímabarát álláspontot képviseli a nagy tárgyalócsoportok között. Ha megnézzük a szabályozási rendszert, a törvényeket, a karbonpiac működtetését, az energiarendszerek dekarbonizációjának támogatását, akkor az EU ebben a világ éllovasa. Sok tekintetben nem az, geopolitikai értelemben az Európai Unió nem számít igazán nagy játékosnak, gazdasági értelemben is inkább visszaszorulóban van, de a fenntartható fejlődésben és klímapolitikai kérdésekben egyértelműen a világ éllovasa. Magyarország pedig ennek a szövetségnek a tagja.
Áder Jánosék nagy projektje
Áder János volt köztársasági elnök, a Kék Bolygó Klímavédelmi Alapítvány kuratóriumi elnöke a World Science Forumon a GDP-t kiegészítő módszertanra tett javaslatot. Mi a baj a GDP-vel?
Amikor Simon Kuznets kifejlesztette a GDP-t mint mérőeszközt, többször figyelmeztetett arra, hogy ez jól tükrözi az anyag- és áruforgalmat, lehet következtetni belőle egy ország gazdasági teljesítményére, de ez nem a fejlődést mutatja. Azóta világossá vált, hogy a GDP hasznos mérőszám, nem is szeretnénk kivezetni, viszont sok olyan terület van, ami az emberi jóllét szempontjából kulcsfontosságú, és a GDP nem tudja mérni. Ilyen például a társadalmon belüli egyenlőtlenségek alakulása. Ilyen például az, hogy hogyan gazdálkodunk a természeti erőforrásokkal. Ahogy az is, hogy a humán tőkét hogyan tudjuk fejleszteni. Ha sorra veszem azokat a kérdéseket, amelyek az emberi fejlődés és jóllét szempontjából fontosak, akkor ezek több mint ötven százalékát jelenleg nem méri a GDP. Amikor az ENSZ-ben az országok vezetői elfogadták a 17 fenntartható fejlődési célt, akkor arról döntöttünk, hogy egy fenntartható fejlődési fordulatot fogunk leírni. A program akkor 15 évre szólt. A megvalósítása hosszabb lesz, de ez a változás sokkal nagyobb, átfogóbb és integráltabb jellegű, mint amit a GDP mérni tud.
A fenntartható fejlődési fordulatot mérné ez a módszertan?
Arra a nagyon egyszerű kérdésre ma nem tudunk pontost választ adni, hogy hol tartunk a fenntartható fejlődési fordulatban. Nincs olyan tudományos megalapozottságú módszertanunk, amit közösen elfogadtunk, és ami annyira rugalmas, hogy a különböző fejlettségű, adottságú országok esetében is alkalmazható. Ennek hiánya már égető. Ez nem új felfedezés, a létrehozásának szándéka korábban megfogalmazódott. Az idei szeptemberi Summit of the Future is rögzítette, hogy szükség van egy olyan módszertanra, amellyel okosabbak leszünk. Erre tett egy próbálkozást egy olyan magyar kutatócsapat, amely három magyarországi műhely munkájából táplálkozott.
Pontosan hogyan működne a módszertan?
Három nagy lába van, az egyik a „fenntartható GDP”, amit eredetileg az MNB fejlesztett ki. Ennek lényege, hogy a fejlődésünk során akkor vannak jó kilátásaink, ha többé-kevésbé egyensúlyban mozgunk. Ebben van pénzügyi, társadalmi és környezeti megfontolás. A fenntartható GDP méri, hogy ezek közül melyikben vagyunk pluszban, valamint mínuszban. A másik láb a „fenntartható teljesítmény keretindikátor”, aminek előképét a Hétfa Kutatóintézet dolgozta ki. Ez tartalmaz természeti, gazdasági, társadalmi és humán adatokat. Erősen koncentrál a természeti erőforrásokkal való gazdálkodásra, valamint méri az externáliákat és azok hatásait. A harmadik láb a „GDP-n túli jólléti mutató”, amely a Makronóm Intézet korábbi számításaira épül. Ez elsősorban a társadalmi jóllét összetevőit vizsgálja. A hármat együtt alkalmazva tudunk alkotni egy olyan képet, ami meglehetősen pontosan leírja a fejlődési pályát, és előre jelzi a gondokat. Ez a módszertan rugalmas, a legkülönbözőbb országokra alkalmazható. Ugyanakkor nem az a cél, hogy egy szépségversenyben rangsort állítsunk. Leginkább azt szolgálja, hogy önmagammal összehasonlítva milyen a teljesítményem az öt vagy tíz évvel ezelőttihez képest, valamint mi várható az elemzett adatok alapján a következő öt évre. Pragmatikus segédeszköz a politikai döntéshozatalhoz és gazdaságtervezéshez.
A GDP-hez hasonlóan százalékos adatokat látnánk a módszertan különböző lábaihoz sorolva?
Igen. A három különböző adat együttes mozgása adja meg, hogy körülbelül mire számíthat egy ország. Olyan, mint egy háromlábú szék. Ha mindhárom lába ugyanolyan hosszú, akkor egyensúlyban van, de ha csak az egyik is rövidebb, már gond van.
Van politikai akarat ennek bevezetésére?
Komoly érdeklődés van rá. Mielőtt bemutatta volna elnök úr és Bartus Gábor (utóbbi a technikai részleteket) a fórumon, konzultáltunk japánokkal, amerikaiak és kínaiakkal. Volt már bizonyosfajta visszajelzésünk a világból. Azt pedig a politikai akarat rögzítésének tekintem, hogy a világ vezetői korábban megegyeztek egy új módszertan szükségességéről.
Gyakorlati lépés is történt a vezetők részéről a megvalósítás irányába?
Nem elegendő. A legtöbb vezető számára a GDP nagyon jól megfogható, könnyen kezelhető szám, még arra is használják, amire nem való. Elárulok egy titkot. Amikor az ENSZ közgyűlésének elnöke voltam, többször beszélgettem erről António Guterres főtitkárral. Volt egy olyan terv az ENSZ-ben, hogy 2027 körül a statisztikai bizottság vezetésével talán lesz egy kidolgozott módszertan, miközben arról volt szó, hogy 2023-ban a fenntartható fejlődési célok végrehajtásáról tartunk egy csúcstalálkozót. Jeleztem, problémásnak tartom, ha azt várjuk a világ vezetőitől, hogy a végrehajtásra szánt idő felénél megtartott csúcsértekezleten újra kötelezzék el magukat arra, amit 2015-ben elhatároztunk, miközben a döntést nagyon rosszul hajtottuk végre. A félidőben 15-16 százalékon állunk, de szavunkat adjuk, hogy a második félidőre hatékonyabbak leszünk. Azt kérdeztem a főtitkár úrtól: mi lesz, ha ezt nem hiszi el senki? Mi az az érv, ami alapján megalapozottan azt mondhatjuk, hogy innentől kezdve majd jobban teljesítünk a fenntarthatóságban, hiszen emberéletek múlnak ezen. A főtitkár ezután kiadta a statisztikai bizottságnak, hogy az új módszertant 2023 szeptemberére meg kell csinálni. Egy hónap múlva visszajött a csapat, és közölték, hogy addigra ez lehetetlen. 2024 szeptembere lett a következő céldátum. Amint látja, végül a 2024. évi Summit for the Future eredménye, a Pact for the Future továbbra is elvégzendő feladatként jelölte meg. Áder János koordinálásával már korábban megpróbáltuk elindítani ezt a munkát. Részben ezért is voltam ilyen vehemens a főtitkárnál. Most úgy döntöttünk, hogy mivel nincs konszenzusközeli gondolkodás a kérdésről, ki kell ugrasztani a nyulat a bokorból. Magyarországon az elmúlt másfél, két évben három műhely is komoly eredményeket ért el. A Nemzeti Banknak, a Makronóm Intézetnek és a Hétfa Kutatóintézetnek is komoly koncepciója van. Mi pedig azt mondtuk, ha azt szeretnénk, hogy a világon induljon el a közgondolkodás erről, akkor először Magyarországon kell összerakni ezeket a gondolatokat. Egy éven keresztül dolgoztunk rajta. Ezt mutatta be az elnök úr a World Science Forumon.
A magyar kormánnyal kommunikálnak a módszertanról?
Igen.
Milyen a fogadtatása?
Ha az lenne a következő kérdése, hogy mikor vezethetik be, akkor kicsit visszafordítanám a dolgot. Amikor megalkották a GDP-t, körülbelül huszonöt évig tartott, mire el tudták fogadtatni globális léptékben. Most nincs huszonöt évünk. A fenntarthatósági fordulatot ennél rövidebb idő alatt kell megcsinálni, vagy túl nagy ára lesz. Ezért nem az az elsődleges kérdés, hogy mikor épülhet be a magyar költségvetési tervezésbe. Természetesen ez is fontos kérdés, a magyar gazdaság tervezői és a parlament tagjai is láthatják, hogy ezzel jól járnánk, ettől gyarapodhat a nemzeti vagyon, és kisebbek lehetnek a megrázkódtatások az előttünk lévő egyensúlytalanságok előrejelzésével. Első lépésként egy nemzetközi, alkotó jellegű vitát kell generálni, ami kialakítja a mindenki számára jól értelmezhető, elfogadható módszertant. Az ENSZ vezetői már kérték, hogy vigyük el New Yorkba a kidolgozott módszertant, és mutassuk be, kezdődjön el a tartalmi vita. Ez egy magyar siker.
(Borítókép: Kőrösi Csaba 2024. november 25-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)