Svájci melóról álmodik a vajszlói nyomor

Szentlőrinc a közelgő vasárnap délelőtti, Kozármisleny elleni baranyai derbi lázában ég, írhatnánk, ha a hetvenes években lennénk, és a Népsportot tudósítanánk, de 2024 novemberét írjuk, és az Indexnek írunk riportot, továbbá Szentlőrinc nem ég semmiben, legkevésbé a Kozármisleny elleni derbi lázában. Merthogy bárkivel is elegyedünk szóba a szentlőrinci vasútállomás környékén, fogalma sincs az illetőnek, hogy NB II-es rangadót rendeznek itt vasárnap délben. Waltner Róbert mester ötödik helyen álló csapatának menetelése a jelek szerint nem éri el a helyiek ingerküszöbét. 

No persze ne legyünk igazságtalanok, az első két atyafi, aki megszólítok, általam ismeretlen nyelven beszélget egymással. Némi támpontot nyújt a magam korabeli férfiak hovatartozását illetően, hogy egyikük sárga hátizsákján a Masters World Championship, Tampere felirat virít, és amikor érdeklődöm a sportág iránt, rávágja: 

Orienteering.

Vagyis magyarul tájfutás, tudják, az a sportág, amikor erdőben bolyong a futó, iránytűvel a kezében. 

Finn borászok a szentlőrinci váróban

Tehát két idősödő finn férfiút sodort az utunkba a jó szerencsénk Tampere városából, akiknek a szomszédos Szigetváron van háza, mindkettejüknek egy-egy, és szőlőt termesztenek, no meg természetesen a szőlőből bort készítenek. Szigetvár ugyan már nem a villányi borvidék része, de úgy látszik, ott is jóféle szőlő terem. 

Tizenöt éve vásároltam meg ezt a kis birtokot, amikor feleségül vettem egy szigetvári magyar hölgyet, innen a kapcsolat 

– világosít fel egyikük. „Most éppen hazafelé tartok Tamperébe, mindjárt itt az Intercity Budapest felé, aztán repülőre szállok. Tényleg ott volt 2018 szeptemberében Tamperében, amikor 1–0-ra megvertük Magyarországot Eb-selejtezőn? Nahát! És Pukki góljára is emlékszik?” Bólintottam.

Fusson, akinek nincs bora, ez a fekete zongora

A mérkőzést már a takaros állomásépületben vitatjuk meg északi nyelvrokonunkkal, mondjuk, tudnék örülni egy büfének, szívesen meginnék egy kávét, de nincs hol. Szentlőrincen muzikális emberek élhetnek, a váróterem előtt viharvert zongora áll, felnyitom a fedelét, egy-két billentyű hiányzik, próbaképpen ráütök az egyikre, nem szól semmi, úgy tűnik, kilopták a húrokat a szerkezetből. A zongora tetején és mellette a földön egy-egy nyitott fedelű vulkánfíber bőrönd, a bőröndökben növények.

A félreeső magyarországi vasútvonalakat feltérképező riportsorozatunk negyedik állomásának kiindulópontja Szentlőrinc, vagy ahogy régen nevezték: Baranyaszentlőrinc. Megkülönböztetendő Pestszentlőrinctől.

A vasútvonal elődjét a Szentlőrinc–Szlatina HÉV-társaság építette, az egykor 92,5 kilométer hosszú vonal a Dél-Dunántúl és a Dráva–Száva köze között teremtett vasúti összeköttetést. A Pécs–Barcsi Vasúttársaság akkori néven Baranya-Szentlőrinc állomásától (mai nevén, ugye, Szentlőrinc) induló vonalat két részletben helyezték üzembe. A Szentlőrinc és Sellye közötti vonalszakaszt 1895. május 21-én, a Sellye és a ma már Horvátországhoz tartozó Nasice közöttit pedig ugyanazon év december 23-án. A síkvidéki vasúton rengeteg műtárgy épült, a legjelentősebb a 460 méter hosszú Dráva-híd volt. 

Trianon itt is bekavart

Ahogy ez mindhárom korábbi riportunkban is tetten érhető volt, a trianoni békeszerződés a Dráva vonalában kettévágta a vasútvonalat, a vonatok ezután csak Drávasztára-Zaláta állomásig közlekedtek. A kilenc kilométer hosszú Sellye–Drávasztára-Zaláta szakaszon a forgalom 1970. december 31-én megszűnt, a pályát 1972-ben elbontották, ma Sellye után nincs már sín. Napjainkra csak a Szentlőrinc és Sellye közötti 24 kilométer hosszú vonalszakaszon maradt vasúti személyszállítás.

Három éve felújították a vonalat, valamint ezzel egy időben valamennyi közbenső állomáson és megállóhelyen feltételes megállási rendet vezettek be. No és az állomásokat ellátták fedett biciklitárolókkal, ami óriási segítség az otthonról a vasútig kerékpárral közlekedőknek, délután munkából hazatérve felpattanhatnak kikötött drótszamarukra.

Útitervünk némiképp eltér a korábban megszokottól. Jól bevált szerkesztőségi Dacia Dusterünkkel lemegyünk Szentlőrincig, ott felszállunk a 11.35-ös vonatra, elmegyünk Sellyére, ahol már Nagy Attila barátunk, az Ormánság fővárosának polgármestere vár ránk, átsétálunk a buszmegállóhoz, és a Volánbusz járatával visszabumlizunk Szentlőrincre. Hogy miért választottuk ezt az öszvér megoldást?

Ugyan nem részletezte, hogy miért, de váltig állította: nem fogjuk megbánni a buszozást. Lelke rajta.

Szóval, felpattanunk az egyetlen motorkocsiból álló „szerelvényre”, amely négy perc késéssel indul, de ennyi simán belefér. Ilyenkor déltájt alig lézengenek hatan-nyolcan a kocsiban, két ünneplőruhás fiatalembert szólítok meg, mintha érettségiző diákok lennének.

„Szigetváron járunk a Zrínyi Miklós Gimnáziumba, negyedikesek vagyunk, onnan, Szigetvárról jöttünk vonattal, és át kellett szállnunk a Szentlőrinc–Sellye járatra, mert nincs közvetlen összeköttetés Szigetvár és Sellye között. Viszonylag jól tanulunk. Érettségi után szakmát szeretnék a kezembe, műtősegéd lennék, bár korábban rendőr szerettem volna lenni” – mondja egyikük, Balogh László, amihez vele szemben ülő társa, Sárközi Zoltán Marcell annyit tesz hozzá, hogy ő meg autószerelő lenne. 

Sellye reménye a savanyúságosüzem

Laci megjegyzi, hogy nemrégiben felújították a pályát, kicserélték a talpfák egy részét, így most már 60 km per órás sebességgel is tud száguldani a motorvonat. Majd szóba kerül az érettségi utáni életük.

Én szeretnék felköltözni Budapest környékére, mondjuk, Biatorbágyra, mert itt Sellyén, ahová valósi vagyok, kevés a munkalehetőség, bár most nyílt egy savanyúságosüzem, ahol káposztát savanyítanak. De hát az nekem nem perspektíva

– mondja Laci.

Átülök a szomszédos ülésre, szembe a termetes, 55-60 körüli kalauzzal. „Nem nyilatkozhatom!” – szakad ki belőle reflexszerűen, de aztán mosolyogva hozzáteszi: „Beszélgetni azért beszélgethetünk, nem?”

De még mennyire! Gyorsan megtudom, hogy 350 lóerős MAN dízelmotor hajtja a kocsinkat, 100 kilométeren mindössze 25 litert fogyaszt.

Ennél kedvezőbb megoldás nincs

– mondja inkognitóját megőrző újdonsült ismerősünk, majd folytatja. „Kíváncsi vagyok, mennyi jut erre a vonalra abból a 10 800 milliárd forintból, amit Lázár János miniszter úr belengetett a következő tíz évre. Egyébként, ha nem is rohamtempóban, de azért folyik a vonal csinosítása. Nézze meg, minden megállóba telepítettek biciklitárolókat, ez azért nagyon fontos.”

Ömlik a kalauzból a szó.

„Ami élelmiszeripar itt volt a rendszerváltás előtt, azt mind megszüntették. A konzervgyárakat megvették a multik, aztán azonmód be is zárták. Pedig a KGST-piacra továbbra is lehetett volna termelni, no de a párttitkárokból, igazgatókból, tanácselnökökből lett menedzsment akkor hogyan kaszálhatott volna tíz- meg százmilliókat?! Manapság már senki sem dolgozik itt az Ormánságban, bejárnak Pécsre meg Mohácsra az itteniek, a baj csak az, hogy nincs Szentlőrincen közvetlen csatlakozás visszafelé, délután egy órát kell várniuk a melósoknak – mondja a vasutas. –  Nagyrészt, sőt szinte kizárólag romák, nincs velük baj, nem rúgnak be a vonaton, bár szeretnek énekelni és zenét hallgatni, de ha szólok nekik, azonnal lehalkítják a muzsikát” – teszi hozzá.  

Gyorsan lepereg a fél óra, mindössze ennyi a menetidő, de hát csupán 24 kilométer a Szentlőrinc és Sellye közötti távolság. 

Botlatókő a sellyei utcán

A peronon már vár bennünket a polgármester, átsétálunk az ötszáz méterre lévő buszmegállóhoz, hamarosan indul a járat vissza Szentlőrincre, legalábbis akkor még úgy hisszük. A főutcán egykor szebb napokat látott házak, Nagy Attilától megtudjuk, ezek nagyrészt a háború után kitelepített svábok valaha takaros kúriái.

Nézze, ez itt egy botlatókő!  

– mutat a földre a polgármester, és valóban, kis, négyzet alakú fémlemezen egy név és egy dátum. „Ebben a házban lakott a városkánk zsidó orvosa, ő is Auschwitzban végezte, ahogy a hitsorsosai is, mert Sellyének volt egy zsidó közössége a háború előtt. Néhány évvel később a svábokat is elüldözték, kitelepítették, szörnyű ezt kimondani, de a város legdolgosabb, legműveltebb, leginkább vállalkozó kedvű rétege tűnt el 1944 és 1953 között.”

Sellyének és környékének jót tett az Ős-Dráva Program, amely 600 négyzetkilométeren újjáélesztette az ökoszisztémát, de ettől még nem keletkeznek munkahelyek a városban. 

Sajnos, folyamatosan csökken Sellye lakossága, a 3400-as, rendszerváltás előtti csúcsról mára 2600-ra apadt a lélekszám.

De már be is röffentette a busz motorját a sofőr, indulunk Szentlőrincre, ahol a Daciánk vár ránk. A busz csaknem teljesen megtelt, elöl felnőttek, a hátsó üléseken tucatnyi roma középiskolás, nyilván most lett vége a tanításnak. Fiúk, lányok vegyesen, beülünk a lelkesen csivitelő ifjú hölgyek közé, amikor megtudják, hogy újságírók vagyunk, szinte szétszednek minket. 

Menekül Vajszlóról az ifjúság

Amanda és Dorina viszi a prímet, mindent elmondanak magukról, még azt is, amit nem biztos, hogy kellene, közben az ablak mellett ülő, jobban mondva az ülésen térdelve hátraforduló, mosolygós szemű srác nagyokat hahotázik.

Ide járunk a szakiskolába, vendéglátást, szakácsművészetet tanulunk, kilencedik osztályba járunk 

– vág a közepébe Dorina. „Nincs itt semmi Sellyén, ott meg, ahol lakunk, Vajszlón, még annyi sincs. Ha meglesz a szakmánk, elmegyünk innen, ha lehet, Pestre dolgozni, de még jobb lenne külföldre.”

Itt már a mosolygós szemű fiú is bekapcsolódik.

Németországba! Autóversenyző akarok lenni, mindenképpen külföldön fogok élni, még nem tudom, hogy hol, de valószínűleg Németországban. Itthon éhen halnánk, muszáj lesz kimenni.

Egymásra licitálva sorolják az úti célokat, Svájc, Hollandia, Belgium, Ausztria, még Spanyolország is előkerül, csak Sellye vagy Vajszló nem... De egyelőre kénytelenek két lábbal a földön maradni, mert a következő megálló Vajszló, le is száll a népes diáksereg.

Még áll a busz, amikor megérdeklődöm a sofőrtől, vajon mikor érünk Szentlőrincre.

Szentlőrincre? Soha. Ez a busz ugyanis Pécsre megy 

  – kapom a választ, de egyszersmind ki is segít a buszvezető, mielőtt összeroppannék a felismeréstől.   

Szálljanak le, mindjárt itt az ellenjárat, az visszaviszi magukat Sellyére, és onnan vonattal el tudnak jutni Szentlőrincre.

Le is ugrunk sebtiben, már jön is szemből a másik busz, felpattanunk, és jó negyedóra múlva már le is szállunk Sellyén. A boltos ismerősként integet az ablakból. 

Két perc a vasútállomás, de ott a forgalmi irodában megkapjuk az újabb hideg zuhanyt: jó másfél órát kell várnunk a vonatra. Nincs mit tenni, várunk, illetve közben felderítjük a környéket.

Az állomásépület falán márvány emléktábla, ezzel a szöveggel: 

1950. június 23. Ez a vasútállomás volt a hortobágyi munkatáborokba ormánsági családok indító állomása. Szabadulásuk (1953) 60. évfordulója emlékére! Kitelepítettek és családjaik 2013. szeptember 28.

Itt a szörnyűséges bizonyítéka annak, hogy a polgármester nem a levegőbe beszélt. Valahol itt kell keresnünk az Ormánság tragikus lepusztulásának az egyik magyarázatát. 

De van itt egy másik emléktábla is, amit 2000-ben állítottak a Szentlőrinc–Sellye vasútvonal megnyitásának százötödik évfordulóján. Az 1903-ban épült indóház eredeti állapotban megőrzött, a korabeli HÉV-típustervek szerint épült másodosztályú felvételi épület. Példásan gondozott, az egész vonal legjobb állapotú vasúti építménye. Igazából nem is illik bele a pusztuló Ormánság narratívájába.

A mosdó Svájcban is megállná a helyét

Úgy istenigazából akkor lepődök meg, amikor elkérem a mellékhelyiség kulcsát az állomásfőnök hölgytől. Patyolattiszta a mosdó, csillognak a csempék, a WC is csillog-villog, a tartóban vécépapír, a csapból meleg (!) víz folyik, Svájcban vagy Ausztriában is megállná a helyét a mosdó. Még konnektor is van, ahová be tudom dugni a telefonom töltőjét. 

Persze azért a sellyei állomáson sem fenékig tejfel az élet, amikor kilépek az épületből, és elindulok az őrházak, a vízház és raktárépület felé, ott már mellbe vág a nagy magyar valóság.

Alig várjuk már, hogy befusson a vonatunk, felkapaszkodunk, a félórás vonatút alatt befejezem Jean Reno írói pályafutásának első krimijét. Szentlőrincen semmi sem változott az eltelt négy órában, a zongora és a bőröndös dísznövények ugyanúgy megvannak, mint délelőtt, csak a veterán finn borász tájfutók járnak már messze, vélhetően a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren várnak a becsekkolásra a helsinki járathoz. 

És ami a legfontosabb: hűséges Daciánk is érintetlenül várakozik az állomásépület évszázados fala mellett. 

(Borítókép: Tövissi Bence / Index)