Abraham Lincoln a személyes politikai túlélésénél többre tartotta a népakarat érvényesülését

Arra az első két kérdésünkre, hogy hány amerikai elnök ellen kíséreltek meg merényletet az elmúlt két és fél évszázadban, és ezek közül kik ellen ért célba a merénylő, Hahner Péter kapásból ezt felelte: „A válasz attól függ, mit nevezünk merényletnek.”

Sikeres és sikertelen merényletek

Mint felidézte, hogy William Howard Tafthez (1909–1913) egyszer hozzávágtak egy káposztát, de az elnök csak ennyit mondott: „Úgy látom, egyik ellenfelem elveszítette a fejét!” Először 1835. január 30-án lőtt rá egy őrült szobafestő, Richard Lawrence az elnökre, Andrew Jacksonra, de mindkét pisztolya csütörtököt mondott. Ezt három sikeres gyilkosság követte. Abraham Lincolnt egy gyűlölködő színész (1865. április 14.), James A. Garfieldot az elmebeteg Charles Julius Guiteau (1881. március 4.), William McKinley-t az anarchista Leon Frank Czolgosz (1901. szeptember 6.) sebezte halálra pisztolylövéssel. Theodore Roosevelt ellen elnöksége után (1912. október 14.), Herbert Hoover ellen argentínai látogatása során (1928 decemberében), Franklin D. Roosevelt ellen pedig beiktatása előtt (1933. február 15.) kíséreltek meg merényletet. Harry S. Truman 1947 nyarán levélbombákat kapott egy cionista terrorszervezettől, 1950. november 1-én pedig a Puerto Ricó-i Nacionalista Párt két aktivistája nyitott tüzet az őrségére. Kennedyt 1963. november 22-én lőtte agyon Lee Harvey Oswald. Az ő utóda, Lyndon B. Johnson volt az utolsó elnök, aki ellen nem követtek el merényletet – vagy legalábbis nem tudunk ilyesmiről.

Mivel a merénylők egymás fellépéséből merítettek bátorságot, s egymás példáját követték, az elnököket védelmező titkosszolgálat biztonsági okokból valószínűleg nem hozott nyilvánosságra minden merénylet-kísérletet

– állította a főigazgató, hozzátéve, hogy a Johnsont követő tíz elnök ellen összesen harminchat merénylet-kísérletről tudunk, a legtöbbet Obama (11) és Trump (8) ellen tervezték. Vagyis negyvenöt elnök közül (ketten két különálló időszakot töltöttek a Fehér Házban) négy ellen követtek el sikeres merényletet. Az elnököt tulajdonképpen „nem érdemes megölni”, hiszen alelnöke veszi át a helyét, s ugyanazt a politikai irányvonalat folytatja. Ezért a merénylők többsége magányos, pszichológiai problémákkal küszködő, irracionálisan és logikátlanul gondolkodó személy volt. A politikai merényletek az Egyesült Államokban, a világ legdemokratikusabb országában „demokratizálódtak” a legnagyobb mértékben. Itt a legkönnyebb a fegyverek beszerzése, s ezért jelentéktelen, magányos és ostoba emberek is végezhetnek a világ egyik leghatalmasabb államának vezetőivel.

A polgárháború felszította az indulatokat

Ezután az iránt érdeklődtünk, hogy miért pont a Lincoln elleni lett az első sikeres merénylet. A történész kifejtette: az amerikai polgárháború (1861–1865) előtt, és jó ideig még utána is, az elnökök többsége (talán Jacksontól eltekintve) nem törekedett vezető szerepre a politikában, hanem azt hangsúlyozta, hogy pusztán végrehajtja a törvényhozó szerv, a kongresszus törvényeit.

Az amerikai polgárháborúban azonban 360 000 északi és 260 000 déli katona esett el, s a polgári áldozatokkal együtt a halottak száma minden bizonnyal meghaladta az egymilliót. A közvetlen anyagi veszteséget 15 milliárd dollárra becsülik, de a népességcsökkenés, a tönkretett életek és a keserű emlékek által okozott veszteség felmérhetetlen. Érthető – folytatta –, hogy ez a háború felszította az indulatokat és a gyűlölködést. Abraham Lincoln pedig a rendkívüli állapotokra hivatkozva alaposan megnövelte az elnökség hatalmát, s kezdeményező szerepet vállalt a politikai életben. Már beiktatása idején, 1861-ben merényletet terveztek ellene. Két év múlva a déli Konföderáció egyik ügynöke fertőzött ruhákat próbált eljuttatni hozzá, 1864 augusztusában egy éjszakai kilovaglása során átlőtték a kalapját, 1865 áprilisának elején pedig déli ügynökök bombamerényletet terveztek.

Vadul gyűlölte az elnököt

Ami pedig a merénylőt, John Wilkes Boothot illeti, a huszonhat éves színész a Konföderációval rokonszenvezett, a rabszolgaságot áldásnak tartotta, s vadul gyűlölte Lincolnt. Őt okolta élete minden problémájáért: krónikus rekedtsége azzal fenyegette, hogy színészi pályafutása hamarosan véget ér, és sikertelen pennsylvaniai befektetései sem jövedelmeztek. Kapcsolatba lépett a Konföderáció ügynökeivel, s felkínálta nekik, hogy elrabolja Lincolnt – arra azonban nincs bizonyíték, hogy a tekintélyesebb déli politikusok közül bárki is tudott volna terveiről.

Amikor Lincoln a polgárháború győzedelmes befejezése után három nappal, 1865. április 11-én azt javasolta, hogy adjanak politikai jogokat a műveltebb és a hadseregben szolgáló feketék számára, Booth bosszút esküdött, s a csoport akcióba lépett. Április 14-e estéjén George A. Atzerodt a szállásán, egy fogadóban várta Andrew Johnson alelnököt, de hiába próbált az italból bátorságot meríteni, nem tudta rászánni magát a gyilkosságra. Booth másik barátja, Lewis Paine viszont betört William H. Seward házába, s késszúrásokkal megsebesítette a baleset miatt ágyában fekvő külügyminisztert. Eközben Lincoln a feleségével együtt a washingtoni Ford Színház elnöki páholyából figyelte mosolyogva Tom Taylor Amerikai kuzinunk című, nagy sikerű vígjátékának előadását. Huszonkét óra tizenhárom perckor Booth belépett a páholyba, s Derringer márkájú pisztolyával hátulról fejbe lőtte az elnököt. A páholyban tartózkodó Henry R. Rathbone őrnagy rátámadt, Booth egy vadászkéssel megsebesítette, majd a páholyból a színpadra ugrott. Sarkantyúja a páholyt díszítő zászlóba akadt, s a színpadra érve ezért a lábát törte, de még latinul elkiáltotta Virginia állami jelszavát: Sic semper tyrranis! (Így járnak a zsarnokok!) A zűrzavarban sikerült elmenekülnie. Lincoln nem tért magához, átvitték a színházzal szembeni házba, ahol másnap reggel meghalt.

Különös egybeesések

Azt is megkérdeztük, hogy mit szól azokhoz a különös egybeesésekhez, amelyek összekötik Abraham Lincoln és John Fitzgerald Kennedy életútját: Lincolnt 1846-ban választották a kongresszusba, Kennedyt 1946-ban; Lincolnt 1860-ban választották elnöknek, Kennedyt 1960-ban; mindkettejüket pénteki napon lőtték fejbe; Lincolnt titkára, Kennedy figyelmeztette, hogy ne menjen a színházba, míg Kennedyt titkára, Lincoln figyelmeztette, hogy ne menjen Dallasba; Booth 1839-ben született, Oswald 1939-ben; Booth a színházból egy raktárépületbe futott, és ott kapták el, Oswald egy raktárból futott el és egy színházban kapták el; Boothot is és Oswaldot is meggyilkolták a gyilkossági ügy tárgyalása előtt.

Aligha van olyan világtörténelmi esemény, amelyet olyan alaposan, minden részletre kiterjedően megvizsgáltak, mint a Kennedy-gyilkosságot – evezett egyik kedvenc szakterületére interjúalanyunk, majd hozzáfűzte: márpedig, aki keres, az talál, s az emberi akciók között mindig felfedezhetünk hasonló részleteket. Valóban vannak érdekes egybeesések – ismerte el, és újabbakat is említett: mindkét áldozatot négy évvel az után választották elnökké, hogy sikertelenül próbálták elnyerni pártjuk alelnökjelöltségét, mindketten művelt, barna, huszonnégy éves nőt vettek feleségül, akinek a neve három tagból állt, s aki tudott franciául. Lincolnt a Ford Színházban lőtték le, Kennedyt pedig egy Lincoln márkájú autóban, amelyet a Ford cég gyártott. Mindkét meggyilkolt elnök utódát Johnsonnak nevezték, mindkettő demokrata párti, déli politikus volt, aki korábban szenátori rangot töltött be, Lincoln utóda 1808-ban született, Kennedyé pedig 1908-ban.

Kennedynek valóban volt egy Lincoln nevű titkárnője, de nem tudunk róla, hogy figyelmeztette volna az elnököt, Lincoln titkárait pedig nem Kennedynek nevezték, hanem John G. Nicolaynek és John Haynek. A gyilkosok menekülésének a történeteit is eltorzítják, hogy hasonlónak tűnjenek. Lincoln gyilkosa lovon elvágtatott a helyszínről, elhagyta a fővárost, pár nap múlva egy farmon bekerítették, és egy csűrt gyújtottak rá. Oswald a tankönyvraktár épületéből először hazatért, s csak az őt igazoltatni kívánó J. D. Tippit rendőr lelövése után rohant be egy cipőboltba, majd egy moziba, ahol elfogták.

Amerikában több mozit filmszínház (movie theater) néven emlegetnek, s csak ezért lehet azt állítani, hogy Oswaldot egy színházban fogták el. Boothot nem „meggyilkolták” a tárgyalás előtt, mint Oswaldot, hanem ellenállt a letartóztatásnak, s a katonákkal folytatott tűzharcban halálos sebet kapott. Olyan legenda is született, mely szerint Lincoln egy héttel a merénylet előtt a Maryland állambeli Monroe városban járt, Kennedy pedig egy héttel a halála előtt Marilyn Monroe-val volt. Csakhogy Marylandban nincs ilyen nevű község, Marilyn Monroe pedig több mint egy évvel a Kennedy-gyilkosság előtt halt meg.

Történelemformáló személyiség

Lincoln szerette a fákat, legjobban a kemény juhart kedvelte. Halála után azt írták róla, hogy „a fa nagyságát akkor lehet legjobban megmérni, ha már a földön fekszik”. Egyetért ezzel a véleménnyel? – kérdeztük végezetül.

Igen – válaszolta főigazgató, aki szerint Lincoln azon ritka történelemformáló személyiségek közé tartozott, akik hatékonyságuk mellett is meg tudtak maradni derűs, szeretetre méltó, érző szívű, humánus embernek. Ügyesen el tudta kerülni, hogy az ő irányítása alatt álló hadseregek kezdjék meg az ellenségeskedést, hogy a „Felső-Dél” rabszolgatartó határállamai (Missouri, Kentucky, Delaware, Maryland) csatlakozzanak a Konföderációhoz, s azt is, hogy az európai nagyhatalmak támogatásban részesítsék a déli államokat. Kormánya felállította a világ legjobban felszerelt és ellátott hadseregét, s a kongresszussal együttműködve lefektette a modern Amerika alapjait. Modernizálták az adó-, a bank- és a pénzügyi rendszert, mezőgazdasági minisztériumot alapítottak, fejlesztették az oktatásügyet, nyugati földeket bocsátottak a farmerek rendelkezésére, s megindították a kontinenst átszelő vasútvonal megépítését. Elnöki rendeleteivel Lincoln adott kisebb „lökéseket” a túlságosan óvatos tábornokoknak, felismerte, hogy a háborút Ulysses S. Grant tudja megnyerni, az Unió hadseregeinek főparancsnokává nevezte ki, és minden támadással szemben megvédelmezte. Hallani sem akart arról, hogy a harcokra való tekintettel el lehetne halasztani az 1864-ben esedékes elnökválasztást, pedig minden jel arra mutatott, hogy vereséget fog szenvedni. Önzetlennek és nagylelkűnek bizonyult abban a történelmi pillanatban, amelyben kormánya sorsa forgott kockán. Nem függesztette fel a szeptemberi behívóparancsot, pedig azt tanácsolták neki, hogy ezzel növelhetné támogatói számát. Nem siettette két újonnan megalakult állam, Colorado és Nebraska befogadását az Unióba, pedig az itteni választók biztosan őrá szavaztak volna. Nem rendelte el, hogy a megszállt déli területek lakói is vegyenek részt az elnökválasztáson, pedig így is nyerhetett volna néhány szavazatot.

Felszabadította a rabszolgákat, az 1862-es minnesotai sziú felkelés után 303 halálra ítélt indián közül 265-nek megkegyelmezett, akárcsak a legtöbb halálra ítéltnek, akiknek az ítéletét elé terjesztették. A győzelem közeledtével közzétette rendkívül nagylelkű elképzeléseit a déli államok rekonstrukciójáról, az Unió helyreállításáról. Minden gesztusa a békét és a kiegyezést szolgálta. Az 1865. április 10-én tartott győzelmi ünnepen például felszólította a zenekart, hogy játssza el a déliek legnépszerűbb indulóját, a Dixie-t. Meggyilkolásával a mérsékelt és nagylelkű rendezés lehetősége semmisült meg.

(Borítókép: Illusztráció, amely John Wilkes Bootht ábrázolja, amint a washingtoni Ford's Theatre erkélyén 1865. április 14-én Abraham Lincoln elnök meggyilkolására készül. Fotó: Kean Collection / Getty Images)